Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1924

— 6 — igazság mellett, hogy „minden áldozat kicsiny azokhoz képest, amiket a ha­zának kivánni joga van." Rettenetes kemény igazság, különösen a mai elpuhult, önző, anya­gias gondolkozású korban, amelyet, ugy látszik, hogy ez a rettenetes vér­zivatar sem tudott megtisztítani. De ha valakit nem győzött meg a történe­lem, hát most láthatja mindabból, amit szenvednie kell, ho^y nem marad­liat fenn az olyan nemzet, amelynek lelkében nem él hősi fokban az ál­dozatokra kész hazaszeretet. S annyi sok más ezer meg ezer magyar ifjúval a mi fiaink is meg­haltak a hazáért, azzal a boldog tudattal, hogy hősi önfeláldozásukkal meg­mentették a hazát. És följajdúl a lelkem. Mi lett a hazából? A fájdalom és szégyen földje lett. Szent István birodalma összeomlott, darabokra van tépve az ország, ellenségeink fojtogató gyűrűje még szabad lélekzethez sem enged jutni bennünket, lassú elsorvadásra vagyunk kárhoztatva, mert mai csonka­ságunkban a gazdasági és szellemi élet egyaránt lehetetlen. Hát ezért omlott patakokban a magvar vér, hát ezért kellett a mi fiainknak, a mi testvéreink­nek meghalniok ? Fájdalmában összeszorul a szívem, ha erre gondolok. Perikies, a nagy államférfiú, mikor a peloponnesusi háborúban elesett hősök fölött emlékbe^zédet mondott, ragyogó színekkel rajzolja Athén nagyságát és hatalmát s igy kiált föl : „Ezért a hazáért érdemes volt a hősöknek meg­halniok 1" S mit mondjunk mi ? Azt, amit egy nagy magyar lélek mond : „Ez a haza lehet kicsiny, de a szeretet nem a tárgy nagyságától veszi kez­detét." Lehet most kicsiny, lehet megalázott, de annál jobban kell szeret­nünk s annál nagyobb kötelességet ró ránk a hazának szeretete. Nem hal­tak meg ők hiában, az ő halálukból élet fakad, ha példájuk tespedésünkből felráz bennünket, ha nem marjuk egymást, ha visszaállítjuk a magyarság lelki egységének frontját, amely nélkül a területi épséget visszaszerezni nem lehet. Csak akkor haltak volna meg hiában, ha beletörődnénk mai szégyenletes ál­lapotunkban, ha le tudnánk mondani csak egy darab földről is, amely Szent István országához tartozott, ha nem törekednénk visszaszerezni mindent, amit elvesztettünk, akkor csakugyan meghaltak ők, hiában ontották vérüket. De nem, nekünk még csak gondolnunk sem szabad erre. Nekünk hinnünk kell a magyarság feltámadásában, nekünk hinnünk kell hazánk jobb jövőjében. Maga a hit a föltámadás; a lemondás, a kishitűség, a kételkedés a halál. Hősi halottaink összetört szívű anyái, fájdalmukat büszkén viselő apái, férjeiket gyászoló hitvesek és árván maradt gyermekei, úgy szeretném, ha meg tudnálak vigasztalni benneteket. Hiszen ti az elveszett haza mellett még fiaitokat, férjeiteket, apáitokat is gyászoljátok. Szeretném, ha enyhíteni tudnám fájdalmatokat, ha be tudnám gyó­gyítani a sebeket, amelyek újra meg újra fölszakadnak s fájni fognak, mig csak kedveseitekkel ott az égi hazánkban találkozni nem fogtok. De szó nem jön ajkamra, én csak sírni tudok s veletek együtt gyászolok. Vigasztalást csak a mi Megváltónk adhat, ki ráhajolt a végső halál­tusában a ti fiaitokra s magához vette tisz'.a nemes lelküket. Igaz vigaszta­lást csak a hit adhat nektek ! Nem haltak meg ők, élnek az örökkévalóságban. Nem haltak meg ők itt a földön sem. Élnek ők a ti lelketekben, élnek a nemzet emlékezetében, élni fognak itt intézetünkben.

Next

/
Thumbnails
Contents