Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1907

5 Pécs döntő hatással volt az ifjú lelkére. Itt ismerkedett meg a ciszterci renddel s hajlandóságot érezvén magában a szerzetes-tanári pályára, a gimnázium hetedik osztályának elvégzése után 1852-ben belépett a ciszterci rendbe. Teologiai tanulmányait Heiligenkreutzben, az osztrák ciszterciták egyik legkiválóbb apátságában s az egri líceumban elvégezvén, 1856-ban mint fogadalmat tett, de még föl nem szentelt rendtag a székesfehérvári főgimnáziumhoz kerül tanárnak. Mint tanár tizenkét évig működött Székesfehérvárott, az őskoronázó városban, ahol a gyermek Vörösmarty Mihály gyászosan andalgott a a szent királyok bús sírjai között, abban az intézetben, amelybén bontogatni kezdte szárnyait a költőkirály hatalmas lelke, azon falak között, amelyek látták a bússzavú pálos poétát, Ányos Pált, s rendtársát, Virág Benedeket, „a nyugvó nemzeti lélek tüzes ébresztőjét". Ez a hely, amelyet a százados hagyományok megszenteltek, ahol minden kő a régi dicsőségről és nagyságról beszélt, ahol lépten-nyomon a múlt emlékei lebegtek körülötte, nagy hatással volt az ifjú szerzetestanár lelkére, aki nagy buzgósággal merült bele a történelem tanulmányozásába. Ez lett a kedves tárgya, ezt adta elő legnagyobb szeretettel és lelkesedéssel, — bár magyart, görögöt, földrajzot s a szükséghez képest más tárgyakat is tanított, s ezzel gyakorolt legnagyobb hatást tanítványai lelkére. Különben e szomorú korban talán jobban, mint bármikor, a sivár, vigasztalan jelentől a mult felé fordult a figyelem, hiszen pusztulás, rom, gyász volt mindenfelé az országban. Az abszolút hatalom teljes erejével ránehezedett az országra. Elkobozták a nemzet jogait, ki akarták lelkéből törülni a múltat, meg akarták fosztani nyelvétől. A nemzet életerejét halálos zsibbadtság bénította meg, s mindenki azt hitte, hogy itt van „a nagyszerű halál, hol a temetkezés felett egy ország vérben áll". Az irodalom is elhallgatott. A nemzet gyászát még csak említeni sem volt szabad, a szigorú cenzúra vigyázott az irókra. Pedig miről beszélhettek volna másról e szomorú napokban, mint fájdalomról, gyászról, kétségbeesésről ? 1 A múlthoz fordulnak tehát, abban keresnek vigasztalást, reményt a jövőre. Szalay László történetírónk kint idegen földön fog a nemzet történetének megírásához, hogy a múltban keresse meg a választ arra a kérdésre: vájjon van-e a magyarnak joga élni vagy pedig nincs mit többé keresni a nemzetek között ? S mikor a nemzet múltját, különösen alkotmányos és jogi viszonyainknak fejlődését rajzolja, mintegy „közjogi