Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1906

39 tésére is alkalmatlan vagyok és vagyonom terhét többé nem birom hordozni. Parancsold meg hát, hogy jószágkormányzóid (procuratores) vegyék át kezelésükbe és a te birtokodba. Ezzel nem taszítom magam szegénységbe, hanem csak azt adom át, minek fénye megvakít; és amely időt kertjeim és villáim gondozásától szabadulva megtakaríthatok, lelkem művelésére fordítom. Te férfierőd teljességében vagy, és már annyi év óta tartod kezedben a kormányt, hogy mi öreg barátaid bátran nyugalomba kívánkozhatunk. Az is a te dicsőségedre szolgál, hogy magasra emeltél olyanokat, kik a közönséges embersorral is beérték volna." Erre Nero körülbelül igy válaszolt: „Hogy a te kidolgozott beszédedre rögtönösen felelni tudok, főleg neked köszönhetem, aki megtanítottál arra, miként vághatjuk ki magunkat nemcsak az előre látott, hanem váratlan helyzetekből is . . . Meg vagyok győződve, hogy háború esetén számíthattam volna fegyveredre és karodra; mivel azonban a jelen körülmények mást kívántak: ésszel, tanáccsal és utasítással gyámolítád gyermek-, majd ifjúkoromat. A te ajándékaid maradandók, mig életem tart; de amiket tőlem kaptál, a kertek, a pénz meg a nyaralók, a vaksorsnak vannak alávetve. S habár ez tetemesnek látszik, mégis sokan kaptak többet, akik a te kiváló szellemi tulajdonságaiddal távolról sem mérkőzhetnek . . . Szinte restellem fölhozni a szabadosaimat, kik gazdagabbak nálad. Valósággal szégyenlem, hogy te, ki szivemnek legdrágább vagy, anyagi javak tekintetében nem állasz mindannyiok fölötl. De még erőteljes vagy, s alkalmas a jól megérdemelt jutalomra; magam pedig uralkodásomnak csak kezdetén állok. Ha tehát ifjúságom sikamlós útján valahová letévednék, visszatartasz, erőmet meg támogatásoddal hathatósabban irányítod. Ha pénzemet visszaadnád, nem a te szerénységedet, ha a fejedelmet elhagynád, nem nyugalomra való vágyakozásodat, hanem az én fukarságomat, az én embertelenségemtől való félelmedet fogja minden száj emlegetni. Ám ha még úgy dicsérnék is önzetlenségedet, mégsem illenék egy bölcs férfiúhoz, hogy abból merítsen magának dicsőséget, amivel barátját rossz hírbe hozta." Szavait csókkal és öleléssel fejezte be, mert természete és gyakorlottsága képessé tette, hogy kaján indulatát színlelt nyájassággal leplezze. Seneca, amint a nagyurakkal minden végződni szokott, hálás köszönetet mondott; de mostantól fogva megváltoztatja előbbi befolyásos állásában követett viselkedését. Eltiltja a nála tisztelegni kívánók gyülekezését, kerüli a kísérettel való megjelenést és ritkán tartózkodik a fővárosban, mintha gyönge egészsége vagy bölcseleti tanulmányai kötnék le.

1) i) Tac. Ann. XIV. 53—56.