Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1906

37 gyilkolta meg, mondja a hazug irás, aki ezért meg is lakolt méltóképpen. Majd felsorolja Agrippina gonosztetteit, és halálát az állam szerencséjének tünteti föl, mivel folyton az uralkodó élete ellen tört. Tacitus hozzáteszi, hogy Seneca ezen levél szerkesztésével majdnem gyűlöletesebb lett a nép előtt, mint ura Nero. Mi is elítéljük és meg sem kisértjük mentegetését, legföljebb azzal toldjuk meg, hogy ez egyszer ő is az árral úszott. Hiszen oly nagy volt az idétt Rómában a halálfélelem szülte hízelgés és színlelés, hogy a senatorok tiltakozás helyett az anyagyilkosság emlékére hálaadó istentiszteletet rendeltek el az összes templomokban. Agrippina halála napjára évenkínt ünnepélyes játékokat irtak elő, és a boldogtalan anya születése napját Róma szerencsétlen napjai (dies nefasti) közé iktatták. És mikor a lelkiismeret furdalásaitól gyötört anyagyilkos visszatért Campaniából fővárosába, ünnepi menetben vonult eléje az egész senatus meg a nép apraja-nagyja és úgy ünnepelte, mint valami diadalmas fővezért! Vájjon mit tehetett Seneca, vagy mit kellett volna tennie ?! Itt volt az ideje, hogy megmutassa, mit tett volna Praexaspes helyében, kinek édes fiát kegyetlen királya lenyilazta? ! Nem, ebben az időben, „quo magna pietas erat, nihil impie facere," tényleg senkinek sem állott módjában, hogy jót tegyen. Hiszen a néma tiltakozásért is fejével játszott a vakmerő! Teszem Paetus Thrasea nem tudta végignézni a senatorok vérlázító szolgai meghunyászkodását és szó nélkül ott hagyta a gyüléstermet, és már ezzel is halálos veszedelembe döntötte magát.

1) Nem lehet célunk, hogy Senecát végigkísérjük új pályáján. A történelemből mindenki tudja, hogy elvesztette a harcot azokkal szemben, kik halálos ellenségei voltak és a tapasztalatlan uralkodó trónját körülrajzották. Egyre vakmerőbben hangoztatták : „Folyton gyarapítja óriási és egy magánember mértékét amúgy is nagyon meghaladó vagyonát, a polgárok kegyét hajhássza; kertjeinek szépségével, továbbá villáinak pazar berendezésével majdnem túltesz a császáron ; egyedül a maga számára foglalja le a szónoklás dicsőségét; nyíltan ellene van a császár gyönyöreinek, kicsinyli a lóhajtásban való ügyességét, gúnyolódik éneke meg hangja fölött . . . Meddig tart még, hogy az államban semmi nagyszerű sem történhetik az ő (t. i. Seneca) kezdeményezése nélkül ?! . . . Legyen már valójában vége Nero kiskorúságának, és ifjúságának legyen ereje ahhoz, hogy valahára megszabaduljon !) Tac. Ann. XIV. 12.