Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1906
13 Onnét sem irányító eszmék szállnak többé, hanem csak a bölcselkedés morzsái, jámbor tanácsok hangzanak. „Élj elrejtőzve!" — csendül feléjök Epikurus gyönyörű kertjeiből. „Ha boldog akarsz lenni, élj a természettel egyezőleg és teljes közönbösségben, apathiában," javallja a szigorú erkölcsű stoikus Zeno. „Ha meg nyugodtságot óhajtasz, ne törd magad a tudásban, hiszen úgy sincs biztos ismeret," szól keserűen a skeptikus Pyrrho. Szabad a választás! De erre az álláspontra csupán a Seneca-féle kiválóbb szellemek jutották el. A többségen, mely a súlypontot önmagában hiába kereste, bizonyos fásultság, blazirtság vett erőt. A sok kém közepette a gyönge ember úgy érezhette magát, mintha színpadon mozogna: kétszínűvé és hízelgővé vált, pózolt, beszéd helyett deklamált és írt, mert cselekednie nem állt módjában. Valaki a társadalmi regényt „vándorló tükör"-nek mondja, mely az út képét mutatja. Az egyik percben az ég ezüstjét láttatja, a másikban az útszéli pocsolyák iszapját. Ilyen „vándorló-tükör" Tacitus történeti könyvei is! „Nagyon jeles könyv. Ez megtanít, miként silányodik Az ember és kor észrevétlenül, Ijesztő gyorsasággal, s mily nehéz És lassú gyógyulással vetkezik ki A gyáva létből, melybe sülyedett." (Vörösmarty.) Tehet-e róla, ha „vándorló-tükre" majdnem folytonosan az erkölcsi pocsolyát veri, tükrözteti vissza ? Valóban megborzad az ember annak láttára, amit e hűséges tükör eléje tár. A tömör, nagy vonásokkal festő, szinte idegesen rángatózó előadásban lehetetlen nem éreznünk a rémuralom*alatt vonagló szív izgatott dobbanásait. Szaggatott, derékban tört, csonka mondataiban a fájón zokogó nagy lélek meg-megcsukló hangjára, homályos sentenciáiban könnytől elborult tekintetére ismerhetünk. Ez adja Niebuhr szerint azt a sajátságos színt és varázst stílusának, ez önti rá a föltétlen megbízhatóság vonzó patináját. „Corrumpere et corrumpi saeculum vocatur." 1) A vesztegetést' és megvesztegethetőséget mondják korszellemnek, sóhajt föl a nagy történet») Tac. Germ. XIX.