Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1906

II. Nero nevelője. „ Kegyetlen ember volt e Tacitus! Míg egy lapon keresztül gázolok, Kifárad elmém. Mint a bűvölő Palackba zárja órjás szellemeit, Úgy fojt ez néhány sorba egy világot, Mely rendkívüli dolgokkal tömött . . ." ( Vörösmarty.) Szinte drámai elevenséggel, balladaszerű rövidséggel és félhomályban tárulnak elénk történeteiben a Kr. u. I. század borzalmas bűnei. Forgassuk mi is e sötét Evkönyveket és a szakadozott előadás tátongó rései, hézagai között tekintsürik kissé bele a nagy író bánatos lelkébe és egy-két ott felejtett vonásból rajzoljuk meg annak a férfiúnak képét, akinek nemes alakja jószerivel az egyetlen „tilalomfa" az erkölcsi romlottság mindent magával seprő áradatában. Hiszen úgyis alig van író, kit századokon keresztül oly ellentétes szempontokból ítéltek volna meg, mint L. Annaeus Senecdt, Mert amíg egyesek igazi kereszténynek, vagy legalább is tökéletes jellemnek, mások kapzsi és elvetemült pogánynak tekintették. Ámde ezzel használtak neki, mert, a nagy emberek nem éppen ritka szerencséjével, a kisebbítők és magasztalok szenvedélyes tusakodása csak az ő hirét-nevét növelte és röpítette az utókorra.

1) Tertullianus például, ki minden pogány dolog ellen oly erősen ki szokott kelni, Senecát „a mi emberünk"-nek, „saepe noster"-nek mondja. Lactantius „a közerkölcsök és társadalmi bűnök megbízható rajzolójának ') „Est haud infrequens magnoruin virorum, qui per encomiorum et obtrectationum sese mutuo conficientium certamina famam ingentem ad posteros propagant." Fabricii Biblioth. lat. II. 102.