Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

II. A műalkotás és műélvezet. Az isteni gondviselés csodálatosképen beleoltotta az ember lelkébe az örökkévalóság, a halhatatlanság utáni vágyat. Nincs semmi, amitől jobban visszaborzadna emberi természetünk, mint az elmúlás, a megsemmisülés. Natura horret vacuum. A földi élet hajait, szenvedéseit csak az a gondolat teszi elviselhetőkké, hogy a szenvedés érdem az örök boldogságra, amely a földi élet után osztályrészünk lesz; a halál gyötrelmeit csak az erős hit enyhítheti, a meghalást, az elmúlást csak az teszi megnyugtatóvá: meghalunk, hogy feltámadjunk az örök életre. / Ámde az ember a földre nézve sem akar megsemmisülni. Tudja, hogy teste porlandó s vissza kell térnie a földbe, amelyből vétetett, azért valami benső erő ösztönzi, hogy lényének nemesebb része fennmaradjon s éljen tovább itt a földön is. Ami nagyot gondol, ami nemeset érez, jót, magasztosai akar; mindazt kifejezi s maradandó formába törekszik önteni, hogy kortársai s az utódok is ug3'anezt gondolják, érezzék, akarják, mint amit ő s igy az ő gondolatai, érzései, vágyai, szóval lelke éljen tovább itt a földön is az utódok lelkében. Ezért keresi az ember a legalkalmasabb eszközöket gondolatainak, érzéseinek megörökítésére. Lelkének kifejezésére legalkalmasabb az emberi nyelv, de felhasználja a követ is, amelyekből hatalmas templomokat, s monumentumokat emel; beleleheli lelkét a hideg márványba és ércbe, amelyet ezáltal megelevenít; lelkének egy-egy érzését, hangulatát dallamba foglalja, hogy mások lelkében is hangulatot, érzést keltsen, vagy alakok és szinek által érezteti másokkal gondolatait és érzéseit. De nemcsak igy, hanem más módokon is tudja közölni az ember lelke tartalmát, vagy át tudja az utókorra származtatni.