Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

35 A tehetetlen kor láttára hazafiúi fájdalom tölti el szívét; a nyomasztó érzéstől szabadulni óhajt a költő, tehát a tehetetlenség képei helyett a mult dicsőség képeit kelti fel, amelyek alkalmasak arra, hogy borongó fájdalmát enyhítsék. De vizsgáljuk csak tovább, hogyan működik a felizgatott képzelet s hogyan kapcsolódnak össze a felújult képzetek. Előre kell bocsátanunk, hogy a képzettársulás kétféle, úgymint átlaf/os és egyéni. Az átlagos képzettársulásban a nyugvó képzetek valamely érzéki benyomás hatása alatt, az emberi lélek általános törvényei szerint újulnak fel, tehát úgy, ahogyan minden ember lelkében felébredhetnek. A felújuló képzetek egyúttal magukkal hozzák azt a hangulatot, amellyel a lélekbe jutottak annak idején. Egy Madonna-képet nézve a Boldogságos Szűz alakja, amint karján tartja az isteni kisdedet s szeretettel tekint reá, az anyai szeretet képét kelti fel lelkünkben. A temető csendje, a hervadó természet a halál, az elmúlás képeit idézi fel. Tehát azok a képek például, melyek Tompa lelkében feltámadnak, mikor az őszi napfényben hervadó tájat látja, más lelkében is felébredhetnek, a külömbség csak az, hzgy a költő elevenebben látja és mélyebben' érzi, amit mi is látunk és érzünk. (Őszi tájnak.) Az egyéni képzettársulásban lelkünknek egyéni, sajátságos tartalmánál fogva társulnak a képzetek. Egy kép t. i. olyan képzeteket is idézhet fel, amelyek csak a mi lelkünk sajátságos tartalmát képezik. Ilyenkor a társuló képzetek között nincs belső kapcsolat, csak azért újítja fel egyik a másikat, mert a lélekbe egymás társaságában jutottak be annak idején. Arany János a budapesti vásárban meglát egy gyékényes, abroncsos alföldi szekeret, amely az ő lelkében a szunnyadó képzetek hosszú sorát kelti fel fájó érzésekkel együtt. Az alföldi szekérről t. i. eszébe jut neki az Alföld, amelyen már megérett a kalász. S eszébe jut, hogy ő is hajtott markot gyermekkorában, de nem sikerült, mert vézna gyerek volt, s ügyetlen a testi dologra. Igy adta a fejét a tudományokra. S ime most itt van ebben a nagyvárosban, amelyben mindig idegennek érezte magát. Szívén felszakadnak a régi sebek, amelyeket az élet ütött rajta, s érzi, hogy holtig fog sajogni az a tudat, hogy a mezőt, az anyatermészet kebelét elhagyta. (Vásárban.) Reviczky Gyulát az édes anyjától örökölt imakönyv jó anyjára emlékezteti. Lehajtja fejét a betűkre, s ime a ravatalon látja anyját, amint a lemenő nap fénysugára ajkán és zárt szemén reszket. Az imakönyvbe van betéve az ő szőke fürtéiből egy kevés, s az eszébe juttatja, 3*