Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

33 dolgozni. Viktor Hugó csak járkálva tudott költeni. Hangosan szavalta a készülő verseket, s ha végül tisztában volt egy sorral, gyorsan leírta egy papírlapra és a földre dobta. Chateaubriand mezítláb szaladgált a szobában, miközben titkárának diktált. Beethoven állítólag azért siketült meg, mert komponálás előtt jeges vízbe dugta a fejét. Pierre Lotti keleti ruhát ölt, amikor az íróasztalához ül. Cooper csak akkor tudott dolgozni, ha cukorkával tömte tele a száját s Jean Richepint csak tornázás után szállta meg az ihlet. Flaubert nem tudott írni, ha előbb el nem szívott egy komisz szivart. Rossininek komponálás közben mindig macskák ültek a vállain. Balzac és Musset csak gyertyavilág mellett tudtak dolgozni. Ámde ezek a furcsaságok nem magyarázzák meg, mi megy végbe a költő lelkében, mikor alkot. Ebből a szempontból sokkal érdekesebbek azok a megfigyelések és tapasztalatok, amelyeket egyes művészek önmagukon tettek alkotás közben. Így Ludvigh Ottó, német költő, írja önmagáról, hogy alkotás előtt olyan hangulat fogja el, aminőt a zene szokott lelkünkben kelteni. Ez lassan-lassan átváltozik olyan hangulattá, aminőt a színek idéznek elő. Ebből a hangulatból válnak azután ki az alakok és jellemek, amelyekből kialakul a drámai cselekvény. Alíieri, olasz költő, azt jegyzi föl önmagáról, hogy a zenei hangok, különösen az alt-hang hatása következtében indúl meg lelkében az alkotás folyamata. Czakó Zsigmond ezt írja Szász Károlyhoz intézett nyilatkozatában, hogy alkotás előtti lázas, izgatott állapotában képek tűnnek föl előtte, amelyek csoportosulnak, majd szétválnak s a jeleneteknek külső képeit tüntetik löl; belőlük fejlik ki a dráma cselekménye, ebből emelkedik ki a dráma alapeszméje. Jókai Mórnak is van ilyen feljegyzése arra vonatkozólag, hogy mikepen készülnek regényei. „Vagy egy vezéreszmém akad, vagy egy történelmi adatom, vagy egy lélektanilag megoldatlan eseményem az életből. Ez ötlet, véletlen, ajándék, lelet. Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik azt a történetet keresztül viszik. Ez már tanulmány. Sok munka, búvárkodás, megfigyelés, megválogatás kell hozzá. . . . Mikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniok a regénymese szövevényét. Itt már nem segít senki; egyedül a fantázia. Akkor belehelyezem magam az egyes alakoknak a kedélyhangulatába: iparkodom bennök élni. A gyilkosnak, az árulónak, a zsugorinak a lelki állapotját épen úgy a nngamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos bosszúállóét. Ilyenkor, ha a 3