Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

32 E lelki funkciót épúgy, mint általában a lelki élet jelenségeit, vizsgálhatjuk, fiziológiai és pszichológiai szempontból, s egyúttal a kész alkotásokon, mint a lelki folyamat eredményén. E kérdés bővebb tárgyalása azonban nem tartozik értekezésem keretébe, mert csupán a műalkotásokon akarom megvilágítani a lelki élet ezen funkcióját, anélkül, hogy mélyebb fiziologiai vagy pszichológiai vizsgálódásokba bocsátkoznám. A műalkotás folyamatát valamely vágy, érzés, indítja meg, amely nagy erővel ragadja meg a képzeletet, s azt működésre izgatja. A lélek ezen állapota az ihlet, amelyben megfoganik a mű. A felindulás, amellyel az ihlet jár, kisebb vagy nagyobb az alkotó művész egyénisége és az érzést, vágyat felkeltő érzéki benyomás erőssége szerint, A művész ép abban különbözik a többi embertől, hogy lelke érzékenyebb, fogékonyabb minden hatásra s képzelete élénkebben működik az érzés vezetése alatt. Az ő lelkét nagy erővel ragadja meg az is, ami mellett más ember talán hidegen megy el. Gondoljunk csak Petőfire ! Hány ember, sőt költő utazott át elölte az Alföldön, anélkül, hogy szépségét észrevették volna, Petőfi pedig úgy érzi, hogy „börtönéből szabadúli sas a lelke, ha a puszták végtelenjét látja". Egy gémeskút, egy ménes, egy rozzant csárda, egy gólya elegendő arra, hogy ihletét felkeltse, hogy képzelete korlátlanul csapongjon, s lelke túláradó érzését költeménybe öntse. Az ihlet magasabb fokán a művész egész az elragadtatásig emelkedik, átmenet nélkül szökken egyik képről, gondolatról a másikra úgy, hogy alig tudjuk megtalálni köztük a kapcsolatot; lelke az érzések végletei között hánykolódik; megfeledkezvén mindarról, ami körülötte van, megelevenedik előtte a múlt és csodálatos intuícióval belelát a jövőbe, szóval igazi vates lesz, ahogy a régiek a költőt nevezték. A művészi elragadtatásra kiváló pé'dát nyújt a művészetek története Fiesole-ban, akit vallásosságáért és szent életéért Fra Angelicónak neveztek. Lelki világának tartalmát a szent érzések teszik ; hit, áhítat, szent fájdalom, mély alázat és Isten akaratában való megnyugvás. Sohasem vette kezébe az ecsetet, mielőtt nem imádkozott volna. Mikor festett, a vallásosságnak valóságos extazisa vett erőt rajta, s a felfeszített Üdvözítőt könnyek között festette, annyira elérzékenyítette a szent fájdalom. Hogy a művész a rendestől eltérő, szokatlan állapotban van, mikor alkot, mutatja az a sok furcsaság, amelyet egyes művészekről feljegyeztek. Igy Schiller asztalfiókja mindig tele volt rothadt almával, amelynek szaga jótékonyan hatott rá; mint Goethe mondja, anélkül nem tudott