Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

22 vagy midőn a görög szobrász egy görög ifjú mintájára megalkotja Apollót; akkor lép be a mithosz a művészetek körébe. Az érzéki képnek tehát, amelyben az alkotó művész lelkét kifejezi, jellemzőnek és elevennek kell lennie. Eszerint kell a művésznek alakítania az anyagot, amellyel dolgozik. Azonban hosszú időre volt szükség, míg az ember megtanulta, hogyan kell alakítania az anyagot, hogy az hozzásimuljon akaratához. Kezdetben a nyelv dadogó, nem alkalmas az eszmék és érzések hordozására; a szem nem éles, hogy észrevegye a dolgok jellemző vonásait; a kéz nem biztos a véső, vagy ecset vezetésében, a követ nem tudja megszólaltatni, az alakokat nem tudja kidomborítani. Mintha csak gyermek akarná kifejezni, amit gondol vagy érez, mintha csak gyermek kezébe kerülne a véső vagy ecset! Lassan-lassan azonban fejlődik, művelődik a nyelv, harsog, mint a vihar zongása, komoly és méltóságos, mint az ünnepi harangszó, majd ellágyúl egész a szellősuttogásig, amint a tárgy természete kívánja; a magasztos gondolatokat ki tudja fejezni épúgy, mint az érzelmek legkisebb árnyalatát. A természet szeretete megélesíti a szemet, amely észreveszi nemcsak a jellemző, hanem a legapróbb, legfinomabb vonásokat is; a kéz biztosan vezeti az ecsetet s életet önt a hideg márványba, a természet megfigyelése s a bonctan ismerete megszünteti a szobrok merevségét s természetellenességét; az olajfestés feltalálása módot nyújt a dolgok külsőszínének hű utánzására s a vonal- és légtávlat (perspektíva) alkalmazása kidomborítja a sima lapon az alakokat s a látszatot valóságnak tünteti föl. A művészetek története mutatja a fejlődésnek azt a hosszú útját, amelyei az emberiségnek meg kellett tennie, míg hatalma alá hajtotta az élettelen anyagot, hogy azt megelevenítse s a néma márvány vagy érc is megszólaljon s beszéljen hozzánk meggyőzően, megindítókig, felemelőleg. IV. A műalkotásban az eszme érzéki kép által nyilatkozik meg. Az érzéki képnek, — mint láttuk — jellemzőnek és elevennek kell lennie. E két sajátság az igazi művészi alkotásban egyensúlyban van egymással; ha az egyensúly megbomlik, a műgyakorlatban egyoldalú irányok uralkodnak. Azt az irányt, amely a műalkotásban csak a jellemzőt követeli s nem törődik az élettel, a természettel, idealizmusunk nevezzük, a másik végletet pedig, amely az eszmét, a jellemzőt mellőzi s a művészet fel-