Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

21 lényegtelen sajátságaikkal együtt, amelyek nélkül azonban el sem tudnók képzelni őket igy, mint az élet egy darabját. Ha tehát azt akarjuk, ho<;y a műalkotás az élethez hasonló s valószínű legyen, ezeket a mellékes vonásokat sem szabad teljesen mellőznünk. Milyen elmosódott, élettelen alak például Vörösmarty Zalán futásában Árpád, a honfoglaló! Megvan benne az erő, a nagyság, a méltóság, szóval mindazon vonások, amelyeknek okvetetlenül meg kell lenniök az epos/, hősében, de hiányoznak belőle a mellékes tulajdonságok, amelyek közelebb ho/.nák az élethez, s valószínűvé tennék. Vele ellentétben milyen élet van Zrínyiben, a Zrinyiász hősében ! 0 is kiváló alak, magasabban áll a költemény minden egyes alakjánál; telve van a legragyogóbb erényekkel; vallásos és hazaszerető, erős és vitéz a legnagyobb mértékben; kiváló hadvezér, kiben a bölcseség a legnagyobb kötelességérzettel párosul, de valóságos ember, emberi gyöngeségekkel, családi büszkeséggel, atyai érzéssel. Mily kevéssé valószerűek és természetesek például a középkori kezdetleges szobrászat és festészet alakjai, a melyeknél hiányzik a természet megfigyelése. A művész a lelki életet csak az arcon akarta kifejezni, s ezért az alakok feje nagyon nagy a testhez viszonyítva, s bár az arcon lassan-lassan sikerül visszatükröztetni a belsőt: az érzést, az áhítatot, a gyöngédséget, mégis a szobrok vagy festmények híjával vannak a valószínűségnek, mert a test elnyomott, sovány, szikár, merev, nincs benne élet. Hogy művészet miképen hozza alkotásait közelebb az élethez, annak legvilágosabb példáját nyújtja a mithoszok keletkezése. Az ősember csodálkozva látta az egyes természeti tüneményeket, amelyeknek okát, törvényeit még nem ismerte. Felizgatott képzelete a természetnek ezen tüneményeit megszemélyesítette, közelebb hozta magához, hogy jobban érthetővé tegye. A fölkelő és az ég boltozatán áthatoló napot óriási szekérnek képzelte, amelyet óriási, halhatatlan, fényes kocsis hajt. Igy született meg a napisten képzete. E képben benne voltak mindazok a lényeges vonások, amelyek ezt a tüneményt jellemzik. Igy alakultak meg a mithikus alakok. E képek azonban, bár a természeti tünemények jellemző vonásait magukon viselték, még homályosak voltak. Művészi alkotásra alkalmasak csak akkor lettek, mikor a költő, a festő, vagy szobrász olyan vonásokkal ruházták fel őket, amelyek határozottabbá, az élethez hasonlóbbá, valószerűbbé tették a szétfoszló képet. Így midőn a költő úgy írja le a napistent, mint szép fiatal emhert, aki az olimpusi kocsi versenyen diadalt arat s kit mindnyájan megbámulnak tüzes, ragyogó tekintetéért;