Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

14 Azután jön Rákóczy. Éneke mint keserű hangú megnyitó zúgja be az egész országot. Először Istenhez fohászkodik, kinek segítsége nélkül hiába való minden. „Ha kihoztál minket, Uram, Scithiából, régi pogányságunlc mélységes tavából, ne hagyj pusztítani mi ellenséginknek". Isten nevében hirdeti a harcot az elnyomók ellen. S megkezdődik a harc. A kuruc dalok nyomán végig kisérhetjük a harc minden eseményeit, a nemzet lelkének legkisebb megmozdulását, mert nincs ennek a küzdelemnek olyan fényes vagy gyászos mozzanata, melyből nem fakadna dal. Kezdetben magasan lobog Rákóczy zászlója. Túl a Dunán egymás után foglalják el a várakat a kurucok, űzik magok előtt a labancot, berontanak Stiriába, végig pusztítják Ausztriát, „felnyargalják Bécs alját". A nemzetet pedig elfogja a diadal láza. Szilaj öröm, lelkesedés, büszkeség visszhangzik költészetében, amelybe bele vegyül a német és rác elleni elkeseredés és a gúny hangja. Kél a szél, a fákat vígan legyinti, Kurucokat a jó Isten segíti. Országunkat még egyszer megépíti, Német ebtül valahára megmenti. Milyen szépen bevilágítanak ezek a költemények költőjük lelkébe, akiknek nevét nem ismerjük, hanem a nemzet lelkébe, amelyet az események megihlettek. Milyen megható például az Esztergom megvételéről című balladában a nyalka kuruc szeretete, ragaszkodása, hűsége, Rákóczihoz. A jó kuruc vitézek kezökben, süveggel hordják a földet, dombot raknak, s arra vonják fel Rákóczy patyolatsátorát: Urunknak sátora magas helyen legyen, Szép tábora felett végigtekinthessen. Aranyos zászlója lobogjon magasra, Messziről mindenki mindjárt megláthassa. Majd lehanyatlik Rákóczy szerencsecsillaga. Csüggedés, fájdalom, kétségbeesés kel nyomában a szívekben és a költészetben. Kurucok, kurucok, haj szegény kurucok, De megsötétedett ti fényes napotok. Labanc már Ocskai s sok vitéz hadnagyi Átkozva siratják az ő- labancságát. Verje meg az Isten állhatatlanságát!