Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1905

17 A vezérek közül többen odahagyják Rákóczynak zászlaját. Labanc lesz Ocskai, Bezerédy. A Dunántúl leverve, szép várai elfoglalva, hősei elhullottak, vasat pengetnek vagy bujdosnak. Sárgúl már levele az sűrű Bakonynak, Hervad szerencséje szegény kurucoknak. Antal úr bujdosik, vak Bottyán haldoklik, Vitéz Fodor László sebekben kínlódik. Hellepronth, Palkovics vasakat pöngetnek, Kik még megmaradtunk, üldöznek kergetnek. Bujdosásnak indul maga Rákóczy is. Mielőtt elhagyná az országot, kiáll a munkácsi sáncra és pántos pallosára támaszkodik. Lenéz a sikra, keresi hivei vezéreit: Bottyánt, Bercsényit, Pekryt, Bezerédyt, keresi nyalka kuruc seregét. De, halálos nehéz köd mindent búsan beföd, jobb is, hogy nem tud áthatolni szeme a sűrű ködön, mert csak szíve fájna, tán meg is hasadna, mert A tábor, a tábor Zászlóit lehajtja A majtényi páston — Szegény kuruc tábor. Hajh ! Károlyi Sándor ! Rákóczy búcsúzik népétől, hogy soha többé vissza ne térjen. A tábortüzek kialusznak; elhallgat a tárogató. Szétszéled a vitéz kuruc sereg; bujdosik a vadon erdőkben, melynek hulló levele „szegény bujdosó kurucnak keltét-jártát eltakarja; kis madárka bús szózatja hirüket-nevüket elsiratja". Fel-felhangzik még a bujdosók ajkán egy-egy dal. Olyan meghatón panaszolják el benne fájdalmukat! De egyéni érzésüket ís úgy fejezik ki, hogy beleolvasztják a közérzésbe. Istennek ajánlja a bujdosó kuruc édes hazáját, Istenre bízza a maga ügyét s azután megy, hogy soha ne lássa hazáját viszont. Piros kantár a kezembe', Piros csizmám a kengyelbe', Indulok lengyel végekre. Búsan nézek hazám fele. Szülőföldem, Isten hozzád! Az hazám most Lengyelország, Az hazám most Lengyelország, Mégis sírva gondolok rád.