Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1904

4 November 2-án tartotta meg az intézet a gyászünnepet, halottak napján, melyet az egész keresztény világ halottai emlékének szentel. Az ünnep a szépen díszített tornateremben folyt le. A fekete lepellel bevont háttérben, pálmacsoport közepette, a boldogultnak kitűnően megrajzolt képe volt felfüggesztve, s bab^rkoszorús keretéből szeretettel tekintett alá azokra, akik összegyűltek, hogy az ő emlékének néhány percet szenteljenek. Valóban sokan jelentek meg a boldogultnak jóbarátai és tisztelői közöl, s az előkelő közönség a tanuló ifjúsággal együtt egészen megtöltötte a tornatermet. Eljött tankerületi királyi főigazgatónk, Platz Bonifác dr., hogy velünk együtt emlékezzék meg arról, aki rendtársa, jó barátja, lelkének fele volt. Ott volt a városi tanács Hegedűs Aladár dr. polgármester vezetése alatt, Vojnits Dániel apátplébános, Szutrély Lipót kir. tanácsos, Mayer Károly kir. járásbíró, Bernhart János dr. tiszti főorvos, Scherer Sándor, az állami tanítóképző igazgatója stb. Eljött Mohácsról a boldogultnak öccse is, P'ölker József városi pénztáros, egész családjával. A gyászünnepet az intézet jelenlegi igazgatója nyitotta meg a következő szavakkal: Mélyen Tisztelt Közönség ! Kedves Ifjak! „Hull a levél, a tarlott őszi tájak Szebb napjaikra nézni intenek : Szeretetben kik velünk egy valának, Feledjük-e, midőn már nincsenek ? ! Jertek, jertek s hulló lomb közepett Üljük meg e bús emlékünnepet". „Néhány nap hiján kilenc hónapja, hogy az isteni Gondviselés magához szólította intézetünknek volt igazgatóját, Fölkér Gusztávot. Halála gyászba borította a ciszterci rendet, melynek kiváló tagja, a bajai főgimnáziumot, melynek 13 évig lelkes tanárja, majd 7 évig igazgatója, a hazai közoktatásügyet, melynek elsőrangú munkása volt. Megható módon nyilatkozott a közrészvét ravatala fölött, s mikor holttestét hulló könnyek között letettük a sírba a boldog föltámadás reményében, csak akkor éreztük árvaságunkat, csak akkor tudtuk, mit vesztettünk őbenne. Az idő félig-meddig behegesztette a sebet, melyet a váratlan csapás lelkűnkön ütött; az éles fájdalom, mely azokban a pillanatokban lelkünkbe nyilallott, csendes bánattá enyhült; nem szállunk pörbe az isteni Gondviseléssel, hanem lehajtva fejünket hívő lélekkel mondjuk: „Legyen meg Uram a te szent akaratod".