Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1903

19 Immár istenhozzád, Immár istenhozzád!" Azt hiszem, nem esem túlzásba, ha e fenséges költeményt nemcsak a kuruc korszak, hanem az egész magyar irodalom egyik legértékesebb alkotásának, valóságos drágagyöngyének tekintem. Egy egész világ tárul föl benne előttünk: a hazaszeretetből fakadó önfeláldozásnak, csalódásnak és kétségbeesésnek fenségesen komor világa, úgy amint az egy nagy lélekben meghiusult reményeinek, ábrándjainak romjain alakot öltött. Az előadás is mindenben megfelel a tartalomnak: a változó hangulattal változik, erős és gyöngéd, egyszer ódailag szárnyal, máskor az elégia hangján zokog; szóval az egész egy a ballada alap-tipusán fölépült nagyszerű rapszódia, melyben elejétől végig a népköltészet tiszta forrásának esörgedezését halljuk, s édességét, bűbáját élvezhetjük. Multak az évek, s a ragaszkodó szeretet újra meg újra megzendül a sziv húrjain és siratja a multat, siratja a bujdosókat. Láttuk, hogy a nép eddig is szívesen adta fejedelme ajkára a maga gondolatait, s a közfelfogás ennek alapján nem egy költeményt tulajdonított Rákóczinak. Ez a jelenség, mely a fejedelmet és népét összefűző érzésközösségnek egyik legszebb bizonyítéka, a következő korszakban is föl-föltünik: énekek támadnak, melyek a fejedelem nevében panaszolják el a száműzetés búját-baját, az üldözést, reménytelenséget s végre az Isten akaratában való megnyugvást hangoztatják. 1726-ból vató a Sok búkat árasztott

1) kezdetű szép, vallásos elégia, melyben a szerző életének sok nyomorúságára visszatekintve bánatosan sóhajt föl: „Ez világra búra Bár ne születtettem volna! Vagy az halál — jobb lött volna ! . . . Koporsómban bézárt volna. Szívem kínját — Nagy fájdalmát Hogy ne kóstolhattam volna." Nincs, ki árva fejére gondot viselhessen, életére vigyázhasson, csak az Isten. Reá bizza tehát magát, tőle várja minden örömét, mert hisz ő alázhat, magasztalhat. Aki Istenben bízik, annak nem lesz csalatkozása, míg az ember ezerszer is megcsal reményeinkben: „Csak egy hajam szála sincs Kire Istennek gondja nincs. ') Thaly: Adalékok, 11. 467. 2*