Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1903

17 csak kevés számú hűséges emberétől kisérve, önkényt indult a bizonytalan útra, melyen már nem óhajtott, nem várt egyebet, mint a síimindent enyhítő, mindent feledtető nyugalmát. Egész életében vallásos ember, buzgó katholikus volt, de csak most, mikor a világon mindent elvesztett, most érezte át igazán a lemondásnak, az Isten akaratában való magnyugvásnak szükségét, de egyszersmind tisztító és fönntartó erejét is. Hátralevő életét az önmegtagadás és áhítat szakadatlan gyakorlatában töltötte, s az az ember, ki eddig a vitézségnek, a hazáért való önzetlen áldozatkészségnek volt ragyogó példaképe, a száműzetés napjaiban az Isten iránt való szeretet s az ebből származó és táplálkozó keresztény erények igazi hősének mutatta magát. Ez a mélyen vallásos érzés nyilatkozik meg A kibujdosó Rákóczi imájában}) A költemény régi följegyzője magát Rákóczit teszi meg a mű szerzőjének, legalább ezt akarja elhitetni az olvasóval a Franciscus Rákóczi Princeps Transsylvaniae aláírással. Alig lehet kétség aziránt, hogy ez csak jámbor ráfogás, de másrészt bizonyos, hogy a hazafias és vallásos érzésnek az a mélysége és összhangja, mely benne kifejezésre jut, teljesen megfelel a viszonyokoak és Rákóczi jellemének. Az Üdvözítőhöz fordul nagy elhagyatottságában: „Győzhetetlen én kőszálom, Védelmezőm és kővárom A keresztfán drága áron — Oltalmamat tőled várom !" Kéri őt, hogy szent sebeiért s kihullott véreért legyen hozzá irgalmas, zabolázza meg irigyeit s gátolja meg őket ellene való szándékukban: „Eletemet ostromolják: Feszítsd, feszítsd! azt kiáltják, Mint gyilkosom, azt kívánják, És véremet szomjúhozzák. Reád biztam ez ügyemet, Én Jézusom, én lelkemet, Megepedett bús szívemet, Én szegény árva fejemet." Hozzá, a mennynek-fölnek urához s kegyes Üdvözítőjéhez könyörög, l) Thaly: Adalékok, 11. 321.