Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1903

Í4 Franciák oltalmát Az lengyelek hadát, Sorsod javulását Ég bosszúállását Sötét felhőid közt Mind hiába várom." Nem csoda, ha a reménynek utolsó szikrája is elszáll a szívből, melyet nem vigasztalhat meg már semmi, amelj're nem várhat már semmi, mint az, hogy rab országáért fájdalmában megszakadjon: „Nincs is már énnekem Semmi reménségem; Megszakad a szívem — Azt igen jól érzem — Erted rab-országom . . . Vizeid folyását, Erdeid nyílását, Mezeid kalászát, Lovam lába nyomát Te áldott földeden Én sohasem látom." E rövid dal az alapérzésnek: a szívet tépő fájdalomnak egyszerű, tiszta kifejezésére s a tartalom és forma összhangjára nézve nemcsak a kuruc korszaknak, hanem egész dalköltészetünknek is egyik legtökéletesebb alkotása. Igazán alkalmazható rá Gyulai Pál szép hasonlata a dalról: olyan, mint egy könnycsepp a szemben, egy sóhaj az ajkon, mely aminő egyszerű és keresetlen külscí jelentkezésében, ép olyan mélységes és erős, ha forrását: a szív mélyén izzó érzelmeket nézzük. A versformának és stílusnak szinte öntudatos művészete csak fokozza a tárgy elegikus hangulatát, csendes mélabúját. Rákóczi további sorsát a viszonyok és saját egyéni jelleme határozták meg. Nem volt kénytelen száműzetésbe menni, hisz a szatmári béke mindenkinek, tehát neki is kegyelmet adott, ha bizonyos határidőn belül leteszi a hűségi esküt. De Rákóczi azt hitte, hogy múltját tagadja meg, ha a rabság nyújtotta jólétet elébe helyezi a hontalanság keserű kenyerének. Ép azért a maga részéről nem fogadta el a fölajánlott kegyelmet, de föloldott a neki tett hűségi eskü alól mindenkit, aki nem érzett magában elég lelki erőt arra, hogy bujdosó fejedelmével megossza a száműzetés keserűségeit. S mikor mindez megtörtént, az a Rákóczi, ki csak kevéssel azelőtt egy nemzet sorsának volt intézője, szegényen,