Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1901

25 tapasztalat világából az eszmék, ideák hónába emelkedhetünk. Tehát nem onnét le, hanem innét alulról oda föl ! . . . Itt azután ki is merült az eddig oly termékeny görög szellem. A törpe utódok már nem tudtak magasabbra szállni, örültek, ha meg tudták érteni nagy elődeiket. Megszédült fejjel és agyonrémített szívvel többé nem is a megismerés ösvényeit taposták, hanem azt kutatták, mikép szerezhetik meg lelkök egyensúlyát. Hol a boldogság ? — kérdezgették. Hiszen a nyilvános élet oly sivár, hogy képmutatónak kell lenni: beszéd helyett deklamálni, pózolni, mert az igazmondónak nyakát szegik. Kihalt a Kephissos-partján, az Akadémos hősről elnevezett Akadémeia, meg Apollon Lykeios szent berke, az Ilissus hegv alatt rejtőző Lykeion. Athén eme kies kertjeinek árnyas platán- és olajfa sétányairól eltűntek a tudományszomjas ifjak és élénk vitáik helyén néma csönd vert tanyát. Még az Echo sem verhette vissza a nagy Platón vagy Aristoteles ékes szavát: a szabadság pusztulásával elnémult a szabad gondolkodás is. Mindenki önmagába temetkezett és a bölcselet a boldog életre vezető művészetté fajult. A gyöngék vágyakozó szemmel tekintettek azok felé, kik irányító eszmék helyett már csak a bölcselkedés morzsáival, jámbor tanácsokkal szolgálhattak. „Élj elrejtőzve !" - hangzott feléjük Epikurus gyönyörű kertjeiből. „Ha boldog akarsz lenni, élj a természettel egyezőleg és teljes közönbösségben, apathiában", javallta a szigorú Zeno. „Ha nyugodtságot óhajtasz, ne törd magad a tudásban, hiszen úgy sincs biztos ismeret !" — szólt a keserű Pyrrho. És megszületett az epikureus, stoikus és skeptikus iskola, vagyis a bölcselet gyakorlativá, erkölcstanná, ethikává lett. íme a görög gondolkodás fejlődése ! Merészen indul és oly magasan szárnyal, hogy túl nem haladtuk máig sem és végül szárnya-szegetten a boldogság útjait keresi! A hányszor végigtekintettem a görög bölcselet e hatalmas mezeje fölött, mindig Aischylos „Lelánczolt Prometheus"-a jutott eszembe. A lelánczolt titán mindjárt az első jelenetben ott van a szinen, sziklához lánczoltan, azután szóba áll mindenkivel: az öreg tengeristennel, Okeanossal, a hableányok karával, a halálra üldözött szegény Jó-val és Hermes-sel; szembeszáll a süvöltő szélorkánnal, a pusztító viharral és czikázó villámmal, de a cselekvény egy hüvelyknyivel sem megy előbbre. Csak a hős alakját látjuk folyton növekedni, mindig magasztosabb fényben ragyogni. A lelánczolt titán, az emberi gondolkodás is már ott kezdi meg küzdelmeit a görögöknél és . . . ma is ugyanaz a helyzet: csupán a dráma hőse, a gondolat áll előttünk tisztább világításban. Es mindez ott van Raffaello fenséges alkotásán ! Az emberi gondol-