Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1898

63 felséges férjére az apostoli királyra, a költő szavaival mond felköszöntőt: »Addig éljen, mig a honnak él!« Bűvös-bájos világa volt ez a Magyar nemzetnek, melyben a felséges királynét rajongó szeretetének, mély hálájának s tiszteletének oly melegével vette körül, aminővel csak az égieket szokás illetni. A kis gyermek imájába foglalta nevét, a meglett férfi házi oltára fölé helyezé magasztos arczképét, s a sír szélén levő aggastyán áldást rebegve fejére, hunyta le szemeit. Ugy látszott, milliók és milliók imája, áldása, megtermé gyümölcsét: boldog volt az apostoli király felséges családjában, kivált midőn koronáinak örökösére tekintett, apai büszkeség dagasztá kebelét, hisz elgondolta, hogy az a szellem, mely most boldogítja alattvalóit, gyermekében hosszú időre biztosítva van. Ámde az isteni gondviselés utai kifürkészhetetlenek. Megdöbbenve álljuk körül a szerencsétlenül járt daliás királyfi hoporsóját, s zokogva kiáltunk fel: Nagy egyedül csak az Isten! A felséges uralkodó pár fájdalma leírhatatlan volt; akiben önmagukat látták uj életre kelni, egy uj életbe költözött, hová csak imáikkal kisérhették. Az alattvalók millióinak szeretete, ragaszkodása enyhíté az áldott jó király fájdalmát, az Isten megmérhetetlen kegyelme pedig fentartá oldala mellett életének osztályos részesét, a gyermekétől megfosztott szenvedő királynét. Eltűnt fenséges arczárói az eddig milliókat boldogító mosoly, s az anyai szívnek és léleknek leírhatatlan fájdalma és szenvedése foglalta el annak helyét. Oh, kedves ifjak! csak az tudja a szenvedések nagyságát mérlegelni, ki maga is keresztül ment ezen az iskolán. Nemzetünk egész nagyságában átérzé a királyné és az édes anya szenvedéseit, de szerencsétlennek s boldogtalannak érezte magát a nemzet, mert nem volt hatalmában enyhíteni annak a fájdalmát, kinek első sorban köszönheté alkotmányos szabadságát s apostoli királyával való egyesülését. Messze, tengereken keresett háborgó lelkének nyugalmat; idegen országok ismeretlen lakói körében törekedett menekülni azon emlékektől, melyek gyógyíthatatlan sebet ütöttek drága jó szivén. Isten vigasztaló angyalául használta a földi szenvedések enyhítésénél őt, ki maga mindvégig vigasztalhatatlan maradt. Két évvel ezelőtt, ezredéves ünnepélyünkön, felséges férje oldalán jelent meg — talpig gyászban, díszítve a világ legékesebb gyémántjaival: azon könnyekkel szemében, melyeket boldogtalanságában örömünk felett hullatott. Dicső királynénk, támasza felséges férjének, vigasztalója a szenvedő, emberiségnek, őrző angyala nemzetünknek, megtámadott egészsége helyreállítása végett fürdőket látogatott, s üdülő helyeket keresett fel. Élni akart ő, igen élni; nem önmagáért, henem férjéért, a szenvedő emberiségért és nemzetünkért.