Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1898

61 ták udvarának szemkápráztató divatjait. S mikor már semmi sem hiányzott a szerencséből, tisztelői, jobban mondva, hízelgői azt is megadták neki, ami legnagyobb kitüntetés egy királyra: megadták neki a nagy nevet, mondván : Lajos nagy király. Minő irigylendő sors egy halandó emberre nézve! És e fényben élő nagy királyra is eljött az a borús alkony, melynek nincsen többé hajnala, melyben életének napja áldozott le örökre. De valamint a nap, midőn leszáll a magasból, aranyat és bíbort szór az égre, és rózsákkal hinti tele a sírt, melybe nyugodni tér, ugy e fényűző király is arany és gyertyaláng ragyogása között feküdt a bársonyravatalon, elhunytában is mutatva azt, hogy király. E csillogó halotti pompa mellett Párisnak nem volt oly szegénye, nem volt oly nyomorultja, ki e nagy királylyal sorsot cserélt volna. Midőn a fejedelem halotti ünnepét megülték, fellépett a szószékre Francziaország ékesszóló püspöke, hogy halotti beszédet mondjon az elhunyt király fölött. És beszédét találóbban nem kezdhette volna, mint mikor a nagy király ravatalára mutatva mondá: 'Keresztény testvéreim! Nagy egyedül csak az Isten !« E gyászoló templomi jelenet merül fel lelki szemeim előtt e pillanatban, midőn testi és lelki erőmet felülmúló kötelességet kell teljesítenem: méltatnom a nemzetünket ért nagy csapást, s szivetekbe vésnem a kegyes, a jó, az áldott királyné emlékezetét. Tudjátok-e kedves ifjak! mi az, ami a magyar ember szivébe, lelkébe, s arczvonásába is születése első pillanatától kezdve oda írja a fájdalom, a szenvedés, a busongás jellemvonását, s mely minden más nemzet fiával szemben oly könynyen felismerhetővé teszi? Nemzetünk története nyújtja ehhez a magyarázó kulcsot. Felemelt fővel hirdetjük a világnak ezeresztendős állami életünket; de ha igazság az a kijelentés, hogy csak az mondhatja magáról, hogy élt, aki szenvedni megtanult, óh akkor a mi nemzetünk nem egy, de több ezer esztendőt mondhat magáénak. Százszor kellett volna elpusztulnunk, százszor megsemmisülnünk, ha annak keze fel nem tart bennünket, ki egyedül nagy: az Isten. Idegen népek ellenséges, tengernyi áradatában egyedül áll nemzetünk hajója; távol minden testvérnéptől, elszigetelve minden jó baráttól. Az elnyeléssel fenyegető viharok közepette, mily jól esett nemzetünknek az a drága kincs, melyet dicső királyaink hagytak örökségül, orvosságul népöknek — a vallásosság! Ez az, kedves ifjak! a vallásosság, mely századokon keresztül megóvta nemzetünket a pusztulástól, és a sokszor ennél is rosszabb elaljasodástól. Ha nélkülöznünk kell a testvérnépek földi támogatását, vigasztalásúl és hatalmas erősítőül szolgál nekünk az az égi segítség, melyet nemzeti szentjeink, s első sorban Magyarország Nagyasszonya Mária, az Isten anyja, eszközöltek ki számunkra.