Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1895

6 tosan magyar nemzeti szellem egész területén. Irodalmunk, a szellemnek ez az általános mértéke, mire vall ? Hogy élt szellem, tudott kifelé hatni: de nem az édes mienk volt. Benkőnek az emlékezése, a »saeculum aureum«, nem egyszersmind a nemzeti léleknek is öröme. A latin volt a tudomány aranykorának nyelve; a magyarén alig csendül meg egy-két hang: azok is fájók! »Engedjétek meg — így szól Bessenyei ><Magyar Nézőjé«-ben e tárgyra vonatkozólag — magyarok, egy szót ott magyarul írni, a hol deákul százezret írtatok; mert ha a leírt magyar szókat a leírt deák szókkal összetesszük: országunkban jut egy magyarra mindenkor százezer szó.« (Polit. irod. Magyarországon, 67. 1. Ballagi G.) Amadé, Faludi, Mikes hallatnak magyar szót, — de hangjok elvész az irodalom idegen területén, Amadé szerelmi érzelmeiben olvadoz; Faludi csak mentegetőzve szól nekünk; Mikes a mit éppen nekünk adott, a miből érthettünk volna, későn jutott hozzánk; Zrinyi Miklós már előbb szemünkre hányta: nem vagyunk a magunkéi, jobb részünk érzéki élvezeteknek esik áldozatul. (A török áfium ellen való orvosság.) A magyar szellem haldoklása között nem akad senki, a ki megfújná a halálból életre hívó szózatot. Nincs olyan teremtő lélek, a mely fel tudná verni a magyar szellemet szégyen-tespedéséből; nincs, a ki rámutatna erkölcsi megtévedésére. A XVIII. század 60-as évei felé azonban szinte hihetetlen eset történik. Egy nagy úr, egy arisztokrata, egy katona: báró Orczy Lőrincz lovas-generalis, meghittebb kicsi körben bár: fölemeli óvó, jóakaró, feddő szavát a köz-süllyedésben. Nem akarok vitát kihajítani Orczy érdeméről; de mindenesetre több, mint a mennyit jóakarólag megadnak neki: pártfogójuk volt a testőröknek ; ha előbb jelennek vala meg művei, mint Bessenyeiéi, vele kezdenők irodalmunk megújulását. S csak ennyi volna az érdeme abban a léha korban annak a férfiúnak, kinek, költeményei után ítélve, szíve a magyarság főbenjáró érdekeiért dobogott ? Ha ugyan nem elég nagy érdem: tiltakozni az erkölcstelenség, a nemzettagadás ellen. Ha ugyan lehet emberibb érzület, mint az akkor legalább-való, szerencsétlen tömegnek a számára is, ha egyebet nem, az embernek legelemibb jogait hangoztatni: nézzétek őt is embernek! Ha épen semmi nyomatéka sincs tisztult erkölcsi elvek hirdetésének, még ha a legszűkebb körben történt is. Pedig Orczy költészetében mindhárom tekintetben bátorságot, emberszerető lelket, jóravaló erkölcsi érzést találunk. Orczy a nyugodtan szemlélődő filozofus biztosságával nézi kora eseményeit és mondja ki róluk ítéletét. Legállandóbban, legszívesebben lelke egész melegével erkölcsi oldalukról vizsgálgatja. E keretbe szorítja a