Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1895

64 okozott a magyar nemzetnek. Az egész időszakot fegyverzörgés tölti be. S hozzá, közben és a harczok után is magyar vért ont a magyar kar, honfira fenekedik a honfi. Nemzeti küzdelmeink dicsőségét nyomon követi a gyűlölet, melyet kölcsönösen fakasztott a különböző vallás-felfogás . . . A győző rokon vére omlásán ujjong, a legyőzött siránkozik igazai pusztulásának szemléletére. Pedig e korszak fegyveres küzdelmei nem kicsiny dicsőségünk. Nemzetiségünk forog koczkán, alkotmányunkat fenyegeti végveszedelem. E kettőért: nemzeti ügy és alkotmány, omlik magyar fegyvertől is magyar vér. Miért is voltunk oly szerencsétlenek, hogy a közös veszedelemben egyek nem tudtunk lenni ?! Miért is akartuk a haza doldogságát oly merőn különböző utakon, melyeken ha találkoztunk: össze kellett tűznünk egymással ?! A Thököly, Rákóczy korszak a nemzeti küzdelmek fenséges tragédiája, de az eseményeket igazságosan néző léleknek lehetetlen el nem borulnia: ott lappang a szörnyű gyűlölet a szívek mélyén, az ellentétes érdekek a végletekig kiélesedtek és szították a kölcsönös halálos gyűlöletet. De dicsőség és kegyelet a nemesebb ügyért küzdőknek: a fájdalom a nemzeti megoszlás miatt hadd legyen okúitató tanúiság a közös honszerelemnek az összetartásra újabb ezredévünk küszöbén. Az általános pusztúlás között méltán kicsapott a hősnek, geniális hadvezérnek, írónak, Zrínyi Miklósnak a lelkéből a riadó hang: van-e még életerőnk ? El kell-e végkép pusztúlnunk ? Ne bántsd a magyart! Kinek volt a riadó szó? Ki hallgatott reá? Csak az idő, ez a lassankint hatalmas áradattá váló idő. 1686-ban Buda felszabadításáért a 150 éves török járom alól több mint 20.000 magyar megy neki a halálnak; 1687-ben ott villog a magyar fegyver is Mohács téréin, hogy a 161 évvel előbb vívott, nekünk vészteljes harczért visszafizessen: 20.000 török fedi a csatatért 1526-ban elesett magyar vitézek engesztelő áldozatáúl. 1697-ben pedig, azon a szörnyű napon, mikor 10.000 török fúlt a szívében is magyar folyamnak, csak a szőke Tiszának a hullámaiba: magyar vér is öntözte Zentánál a harcz mezejét. Volt hát életerőnk, de hatalmasabb vala a kor romboló természete. O folyam, szegény magyar nemzetem életének bánatos folyama! Partjaidon gyom, dudva, életölő gaz; medredben merő iszap hosszú félszázadon! 1711. a szatmári béke után, nemzetiségünkben pusztulunk, veszünk. Hol a nemzeti ügyért való buzgólkodás? Hova lett a nemzeti derékség, mely él-hal a maga igazaiért ? Keresem, de nem találok nyomára sem a nemzeti jellemnek. O, azt a korszakot valóban a bosszús egek ostora csapta-verte rémségesen! Csak az idegen, csak az idegenért és idegenben: volt a lelkesülés megszégyenítő tárgya. Nemzetiségünkből