Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1893

4 a népet rendes foglalkozásától elvonták, másrészt oly térre irányították munkásságát, melyen szerepelni igen, de állandóan a közjó érdekében működni •— már állásából folyó korlátoltságánál fogva is képtelen volt. Mintha az istenek egy kis erkölcsi leckét akartak volna adni Athénnek, s ebben az utókornak, hogy jól megjegyezze az adott példából a tanúságot, hogy a mely kéz áldást szór reá érdemetlenűl, ugyanaz a meg nem érdemelt jótéteményekkel való visszaélést keményen bünteti. Ügy akarták az istenek, hogy a mely család fénye s tehetsége eszközölte Athén nagyságát, ugyanazon család sarjadéka tegye s juttassa tönkre. Alkibiades 451-ben látott napvilágot, atyja Klinias telamoni Ajax nemzetségéből; anyja Deinomache, Megakles leánya volt az Alkmeonidák családjából. Perikiesnek unokaöcscse volt, a mennyiben Perikies anyja Agariste Megakles nővére volt. Ha elfogadjuk a régiek előtt is ismeretes ama szólást, hogy sokat követelnek attól az istenek, kinek sokat adnak, akkor Alkibiades legalább is Attika sorsa intézőjének született. Családja fejedelmi, gazdagsága Görögországban páratlan, testi szellemi tulajdonai, mintha az istenek benne remekelni akartak volna, első pillanatra utolérhetetleneknek tűntek fel. Fájdalom ! szülőit korán elvesztvén, elhanyagolt nevelése miatt mindazon jótétemények, melyekkel fel volt ruházva, önmaga vesztét s hazája romlását okozták. A szülői nevelést nem pótolta Perikies családja, melynek szülői elvesztése után, tagja lett. Perikies mindent megtett, mit roppant elfoglaltsága megengedett, hogy nagy reményekre jogosító öcscséből' családja becsületét s jó hírnevét emelő férfiú váljék. Miután ő apja helyett apja nem lehetett, nevelőt rendelt melléje. Nagy kár, hogy annak megválasztásában nem volt szerencsés, s a gyermek hajlamai oly irányban fejlődtek, hogy azokat még Sokrates sem volt képes később megváltoztatni. Az ifjúvá nőtt Alkibiadest a szónoklatra Gorgias tanította; Sokrates pedig a téves irányban fejlődött jellemet törekedett át meg átgyúrni, bár sikertelenül. Sok álmatlan éjszakát töltött a nagy bölcsész Alkibiades miatt, kinek tehetségét amennyire bámulta, annyira félt ama veszedelemtől, melynek forrását személyes sajátságaiban, tulajdonaiban felfedezte. Önfejű volt a vakmerőségig. Plutarch beszéli, hogy egy alkolommal társaival az útcán játszott, midőn társai a feléjök tartó kocsi elől szétfutottak. Alkibiades felszólítá a kocsist, hogy várjon, míg játékát összeszedi, s midőn tagadó választ kapott, a kocsi elé dobta magát, a kocsis megrémülvén a vakmerő gyerek tettén, kitért. Sokrates nem titkolta a felserdült Alkibiades előtt aggodalmait jövőjét illetőleg, hacsak szilárd elhatározással életét meg nem változtatja. Ily esetben nem volt az a jó, mit Alkibiades Sokratesnek meg nem igért