Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888

16 Ezek s a következő szavak szerezték meg Iokastének az »istentelen« czimet. Minő szavak ezek ? Egy szerető s férjéért aggódó asszonynak nagyon is a helyzetből merített vigasztaló szavai. Férje egy jós beszéde miatt hevült fel ily nagyon, egy jós beszéde miatt vádolja azt az embert, a kiben eddig föltétlenül bizott, — Iokastének tehát első sorban a jós ellen kellett fordulnia. És hogy beszél Iokaste, minő hangon. Igazán anyai e hang. Én rám hallgass Oedipus és tanuld meg.« Vagyis ne hallgasson másra senkire, csak ő rá, ő rá, a ki már máskor is jó tanácsokat adott neki. így kell lenni a dolognak, mert csak is az szólhat igy, aki szavai súlyáról meg van győződve s csak annak, a ki ezekről már meggyőződött. S »tanuld meg,« a tapasztaltnak intése ez, szülőnek gyermekéhez intézett szava. S most jönnek az »istentelen« szavak. Az istenek jövő tudását tagadja? Dehogy! az emberekét. »Nincs az emberek közt egy sem, a ki a jövőbe Iát.« Elmondja azután azt a történetet, mit már tudunk: Laios jóslatot kapott, hogy születendő gyermeke őt meg fogja ölni s anyját nőül venni; pedig mi történt ? folytatja, Laiost rablók ölték meg, s igy a jóslat nem teljesült be. Ne gondoljon tehát ezzel a jóssal se. Nem Apollo ellen szól ő, csak a jósok ellen, a kik emberek lévén csalódhatnak s csalhatnak. Hiszen erről a jóslatról is azt mondja: nem Apolló adta, hanem szolgája s midőn elbeszélésében igy nyilatkozik és igy Apollo nem tölte be jóslatát ezt az előbb emiitett szavak s azon reflexió miatt, amivel beszédet bezárja: Mit isten föl akar Deríteni, könnyen napvilágra hozza azt, nem lehet másra érteni, mint azon jóslatokra, miket az emberek mondanak, felhasználva hitel szerzésre Apollo nevét. Hogy Iokaste igy vélekedik, az szinte természetes. Nem volt-e világos a jóslat, mit kapott? S az ő tapasztalata mit bizonyít? Azt, hogy a jóslat, mit Apollo szolgái adtak, megcsalta őt. Laiost rablók ölték meg, hisz fennen hirdette ezt a szolga, a ki megmenekült, fiát meg kitették zord hegyék közé, hol az bizonyára elveszett. Hogy higyjen tehát a jóslatokban, a jósokban ? Nem ártatlanságát védem én Iokastének, — bűnös volt ő a múltban nagyon, s meg is bűnhődik érte nagyon, és pedig épen abban nyeri el büntetését, a miben vétkezett, — én csak abban védelmezem, hogy azon szavak, miket könnyelműség s istentelenségnek szokás venni, szerintem nem azt jelentik. Csakhogy Iokaste szavai után egészen más lett az eredmény, mint azt Iokaste várta. A király, az elbeszélés egy szaván megütődött: Mint megzavarja, megrendíti lelkemet A szó, melyet most hallék tőled, hitvesem.