Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1884

— 51 — szomszédja. A testvér bizonyos részt képez magunkból, részt vesz előnyeinkben és hátrányainkban, becsülete vagy gyalázata reánk is háramlik; azonban bizonyos az is, hogy ily közösség érzelme létesüljön, a nevelés és családi kötelék közös volta szükséges hozzá. A szeretet terebélyes fájának ágai között találjuk azon szeretetet is, mely a regényeknek fontos eleme, mely nélkül a regény, nem is regény, t. i. a szerelmet. A költök ezen érzelmet a legfelsőbb és legnemesebb érzelemnek festik, az ész emberei előtt pedig ezen érzelem is egyrangu a többi érzelemmel. Bizonyos az, hogy a legtisztább romantikus szerelem sem nélkülözi az érzéki oldalt, mert az egész ókor előtt ismeretlen volt az érzékiséget kizáró szerelmi ideál, — s a középkori szerelmesek sem voltak különbek; de másrészt az is bizonyos, hogy okos megfontolás még legszenvedélyesebb szerelemnél is van. Ha valaki élettársa megválasztásánál eltűrhető jellemet, jó erkölcsöket, műveltséget keres, ezek oly épen észszerű tekintetek, mindőn egy másik vagyon vagy tekintélyes hozomány után néz. Ezen személy és személy közti kötelékérzelem, melynek czélja a teljes életközösség, hirtelen, sokszor az akarat vagy érdek ellenére a leghevesebb alakban egyszerre lép föl. Nem kell ide ragyogó szépség, nem az ifjúság ingere, nem szellem és mély belátás, mégis képes lebilincselni az észt, lekötni a szemeket és feltüzelni a szivet. Csodálatos módon megragadja ezen érzelem az egész embert s átalakítja külsőleg és belsőleg; találékonynyá teszi a figyelmességben, keresi a legszebbet, sajnos nem mindig a virányon, hanem sokszor az aranymívesnél. Beszédessé, vidámmá, élezéssé teszi az embert, hatalmába keríti az emlékezetet és tudást, ez azonban nem zárja ki, hogy a tündöklés után az ellenkező ne álljon be, s mint bamba, bárgyú ne álljon a szeretett előtt. A szerelem legnagyobb részben történeti érzelem, azaz a kulturfejlődéstöl feltételezve és az erkölcsök által uralva van. Az igazi szerelemhez erény szükséges. A szerelem sirjának a házasságot szokták nevezni. Hartman ós Schopenhauer pessimismusához talán semmi sem szolgáltatott annyi látszólagos alapot, mint a szerelem oly tüzes szenvedélyének oly rögtöni kihűlése. Bizonyos az, hogy az új házasok a házasság szerencséjének épületét nem találják késznek, nincs az teljesen berendezve, hanem alapjából kell újonnan építeniök és berendezniük. Erre nézve pedig több kevesebb szerelmi tőkére van szükségük, de a melylyol jól is kell gazdálkodniok, hogy elég legyen az épület tető alá hozásáig. A házassági szeretet alapját képezi egy szent, erkölcsi kötelék — a teljes élet közösség, azon tudat, hogy ami az egyiké, az a másikhoz is tartozik, hogy ami az egyiket érinti, az a másikat is találja, ami az egyiknek tiszteletére van, az a másikat is ékesíti, ami az egyiknek ártalmára van, az a másiknak is tiszteletlenséget okoz. Idejárul még ami oly hatalmassá teszi