Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-04 / 336. szám

1927 december 4

BACSMEGTEI KTAFLO_________ IV oldás

Régi újságírók, riporterek, riportok

remélem, senk! se tudja meg, hogyan jutott ön a sürgönyhöz.

Az országbíró gyilkosai

Még izgalomban élt az ország Maj- Iáth* országbíró meggyilkolásának hatása alatt, elfogták a gyilkosokat is Spanger, Pitéli és Berecz személyében, találgatták, hogy mi lesz a sorsuk, amikor kiszivárgott a hire, hogy elkészült ügyükben a vádirat.

Barna Dóri merészen beállított a törvényszék elnökéhez s elkérte ezt az írást.

— A közvéleményt meg kell nyugtatni, méltóztassék elhinni, hogy jó vért szül a nyilvánosságra hozatala.

(Akkoriban még szabad volt vádiratot közölni, nem zárták be érte az újságírót.)

Az elnök szigorú és a kicsinyességig pedáns ember volt, végre kötélnek állt.

— Tessék, itt van. Üljön le ahhoz az asztalhoz és másolja le. De kikötőm, hogy egy csöpp gyűrődés, vagy piszok se legyen az aktán.

Barna boldogan fogott bele a másolásba s már az utolsó mondatot irta, mikor bedugta fejét az ajtón a konkurrens lap munkatársa. Nesze neked monopólium, ez is megszimatolta!

Felkapta hát a tintatartót, végigöntötte az írást, úgy vitte vissza az elnöknek.

— Ezer bocsánat, de a nagy izgalomban... akaratlanul...

Az elnöknek vérben forgott a szeme, már kereste a kifejezéseket, amikor megszólalt a konkurrens riporter:

— Alásan kérnék engedélyt, hogy a vádiratot lemásolhassam.

— Mit akar? — ordított rá a szigorú. Takarodjanak rögtön innen. Soha szóba se állok ilyen slendrián néppel.

Barna Dóri megmentette magamagának a szenzációt.

II. Sándor cár és a Zsidó nő

II. Sándor cár gyilkosairól nem jött semmi hir, azt sem tudták, élnek-e, vagy elpusztultak már. 18Sl-et írtak s Frühling, az Egyetértés krakkói levelezője egy napon sürgönyöz, hogy küldjenek neki előleget, Szentpétervárra akar utazni.

Harmadnap Sefefr László segédszerkesztő a következő sürgönyt kapja Pétervárról:

Vorstellung staítgcíunden ausser Halévys Oper weil guter Hoffnung.

Tavaszi.

Forgatja, nézi, nem érti, félreteszi hát és végzi a többi dolgát. De újból, meg újból előszedte a táviratot s böngészte, hogy már a feje is beleszédült. Azonban most se jutott többre.

Ejfél felé jön az Operából Fáy Béla kritikus.

—Ugyan, kérlek, fordul hozzá Seffer, miféle operát irt az a Halévy?

— Irt az többet is. ,

— Melyik a leghíresebb? ;*w^

— A Zsidó nő.

Abban a pillanatban, mintha villám érte volna, tollat ragad Sefer, olyan gyors.

— Kivégezték a cár gyilkosait. Szentpétervárról sürgönyzik lapunknak, hogy ott ma végezték ki II. Sándor cár gyilkosait. A kötéltől csupán Hellmann Hossza menekült meg, az a fanatikus zsídóleány, aki Jelke volt az összeesküvőknek és ezer veszély során közvetítette a leveleiket. Szenrencsélét annak köszönheti, hogy anyai örömök előtt áll.

A vilgsajtó az Egyetértésből vette át a szenzációt, amelyet a túlságosan megszigorított távirat-, sőt levélcenzura miatt csak igy lehetett hírül adni.

Régi barátok, ha találkoznak

Irta: Ba deker

Régi újságírókról, hires riporterekről van még néhány történetem, amik kikfvánkoznak a feledés homályából.

Az államrendőrség szervezete

A magyar fővárosi államrendőrség megszervezésekor féltékenyen őrizték még a legutolsó pillanatban is a kinevezéseket

Barna Dóri, minden idők leghíresebb riportere megtudott annyit, hogy a teljes névsor másnap jelenik meg a hivatalos lapban. Másnap, az messze van, akkor már minden újság közölheti, már pec a jó riporternek az az álma, hogy a s nációval egyedül ő brillírozzon.

Volt az államnyomdában néhány ismerőse, valami koholt szakügyben felkereste őket és élénk diskurzusba merült velük. Amellett folytonosan járkált le és föl, kereste a kiszedett kolunákat, amelyek a drága névsort tartalmazzák.

Gyakorlott szeme hamarosan tel is fedezte, hogy hol van ólomban a szenzáció. Akkor aztán egyre hevesebben kezdett beszélni, folyton gesztikulált, míg végre hevesen rácsapott a tenyerével a szedésre. De mert az egyik tenyere kevés volt, rácsapott a másikkal Is a befestékezett betűkre.

Erre megszelídült, elbúcsúzott és sietett a szerkesztőségbe.

— írjátok! Főkapitány lett...

Ott volt a tenyerére nyomva a főbb kinevezések java, ami egyszerre jelent meg a hivatalos lappal. De attól kezdve nem is engedtek be senkit idegent az államnyomdába.

Ezt a trükköt néhány évvel később megkísérelte egy német ujságirókisasszony is. aki addig settenkedett a csinos nyomdavezető körül, mig belecsaphatta tenyerét az őt érdeklő szedésbe. A nyomdavezető azonban észrevette a ravaszságot s mikor a légyottról tárgyaltak, azt mondta:

— Ott leszek. Azonban kényes ember vagyok és szeretném, ha a kisaszszony már most megmosná a kezét, mert addig el sem eresztem.

A cár sürgönye

A hires pápa? királygyakorlatok alkalmával, a nyolcvanas években, Barna Dörl mint az Egyetértés munkatársa elment Pápayhoz, a kabinetiroda főnőkéhez.

— Sturm csak általános szednivalókat ad ki a manőverről, bennünket pedig részletekért unszol a közönségünk. Kegyeskedjék ideadni a teljes dispoziciót.

Pápaynak sok dolga volt, nem ért rá a keresgélésre, felkapott hát egy csomó Írást.

— Tessék, ezek közt lesz.

Barna Dóri lege'őször is egy táviratra bukkant, amely Szentpétervárról volt keltezve. Nem gondolkodott sokat, zsebre vágta, aztán végezve a katonai kérdéssel, elsietett. Otthon bezárkózott a szobájába és a táviraton jelzett titkos kulcs segítségével elkezdte sillabizáilni az Írást. A végén maga is elrémiilt, a táviratot az orosz cár küldte Ferenc és épp legérdekesebb része volt az a hármas-szövetség ügyének.

Mindenekelőtt lemásolta a kéziratot húszszor. Egyet eldugott a szalmazsákjába, egyet magához vett, küldött belőle direkt a lapjának, kerülő utón több nyomdásznak, rokonainak, — mind arra az esetre, hogy ha őt letartóztatnák, azért a szenzáció ne kallódjon el zűrzavarban.

Aztán nyomban hazautazott, a kéziratot is hazulról küldte vissza Pápaynak. Bocsánat, magamnál felejtettem! Azonban az Egyetértés lefőzte a világsajtót.

Hamarosan otthon termett Pápay is, főikérette magához Barnát, aki szorongó szívvel látta már képzeletében a kazamatákat. Eötvös Károly lennt maradt a flakkerben, hogy szükség esetén nyomban Interveniáljon.

Pápay szívesen fogadta Barnát és jgsak annyit mondott:

l-«a.£fiaiibm.xaat. nfm haragszom. De

Somogyi Andor márs rég nem jár

kávéházba. A háború alatt idegenedéit el tőle, amikor az tisztátalan üzletek, hadispekulációk és egyéb uzsoráskodásoknak a csarnoka lett. Most az eső bekergette egy ilyen börzehelyiségbe, a legelsőbe, amelynek szomszédságában a zápor rája támadt.

Még nem ült le, csak nézelődött, hogy hol kínálkozik számára hely, amikor megszólította egy ismerős hang:

— Ide, ide, Andor!

Arra fordult, amerről hivták.

— Te vagy az, Miska? — mondta.

De ő maga se tudta, s a másik se,

hogy volt-e öröm ebben a felkiáltásban. Leült melléje.

Kor- és kartársak voltak, ügyvédek mind a ketten, diszei a karnak, amelyet szolgáinak, s régi jó barátok. Mégis, bár mindketten a székesfővárosban élnek s űznek prakszist, sok esztendő óta nem találkoztak. A háború végén uj kurzus kezdődött és dr. Wirth Mihály ahhoz csatlakozva messze távolodott régi pajtásától, aki fájdalmas csalódással nézte az állásfoglalását. A két ember azóta, ha nem is kerülte, nem is kereste egymást.

Most az ítéletidő véletlenül összehozta őket. A kézfogásuk intim volt, sokesztendő alatt föl raktározott melegnek a fluiduma érzett benne, de az első pár percben, csak loppal tekintettek egymásra. Mintha valamelyiknek lett volna valami szégyelnivalója, amit a másik is resíelt.

— Rég ültünk igy együtt, — szólalt meg végre Miska.

Andor. — Bizony rég.

Miska. — Vájjon mi az oka?

Andor. — Kérdezd inkább, hogy ki?

Miska. — S ha ezt kérdeném, mit

felelnél?

Andor. — Hogy: te.

Miska. — Tiltakozom. Nekem úgy tetszett mindig, hogy kerülsz.

/indor. —> Csak annyi igaz, hogy

nem kerestelek. A változott viszonyok között igy kellett eljárnom, —■ különben könnyen hihetted volna, hogy tolakodók hozzád.

Miska. — Ilyennek ismersz?

Andor. — Nem, nem... De hát az uj rend sokaknak a gondolkozását forgatta ki, s hogy hozzája szegődtél, eléggé bizonyltja, hogy nem az vagy, aki voltál.

Miska. — Barátom, mutass nekem embert, akinek az utóbbi 10—12 esztendőben nem változott meg a szive-!elke.

Andor. — Igazad van. Az enyém se a régi. Gondoskodtatok arról, hogy ne maradhasson az... Lásd, ha én nem is kerestelek, neked kellett volna utánnam vágyódnod, ha a régi érzelmeid még meg voltak hozzám.

Miska. — Féltem, hogy gyűlölni fogsz vagy legalább is haragszol rám, s hogy a politika, az átkos politika —

Andor. — Igen, haragudtam, s ma is neheztelek, hogy Te, a liberális eszmék bátor hirdetője, aki fajok s felekezetek közt soha különböztetést nem tett, ahhoz az irányhoz pártoltál, amely ezeknek az eszméknek üzent hadat. Neked kellett volna keresni az alkalmat, hogy kibeszélhesd magad velem, hogy okát add. ha tudod, a pálfordulásodnnk, s hogy a barátságunk ellen elkövetett merényletet legalább egy mea culpaval tedd jóvá.

Miska. — Gyakran éreztem ezt a vágyat, de bevallom őszintén, féltem tőled, a szemrehányásaidtól, a vélt igazadtól.

Andor. — Oh, »vált« igaznak mondod a kétségtelen igazságaimat!... Ha előbb találkozunk, a szemedre lobbantottam volna, hogy erkölcste’en a programtok s figyelmeztettelek volna, hogy minden politikai rendszernek van jogosultsága és lehet jövője, csak annak nincs, amely embertelen.

Miska. — Én pedig azt feleltem

volna, hogy az a rendszer — amelynek túlzásait, kilengéseit és kinövé-l seit eszemágában sincs tagadni —i nem erkölcstelen és nem emberte«| len, csak szomorú kényszerűsége aí fajnak, mely az államot alkotta & azt olyannak akarja fenntartana minőnek indult s nem engedheti azt se elnyugatositani se keletivé tenniJ Andor. — Beszéljünk egészen nyiltan. Politikátok a felekezetem ew len irányul.

Miska. — A nem-magyarok ellent Andor. — S nem gondolod, hogy ezzel a meghatározással vérig sér-1 tesz sok ezer olyan embert, akinél kifogástalanabb a ti táborotokban sincsen?

Miska. — A hadjáratunk nem ellenük indul. Azokat, akikre te gotH dőlsz, becsüljük és szeretjük. ííf vagy mingyárt te... Hallottad von na csak, hogy’ nyilatkozott rólad épp a napokban a kormánynak^ egy tagja! — a legnagyobb elismeréssel) Andor. — Hiszem. Vannak köztietek, akik egyeseket közülünk kitüntetnek a rokonszenvükkel, de azért közömbösen, sőt talán kedv) teléssel nézik, hogyan ütlegelik keresztény tanu’ók a zsidó diákokat» Miska. — Nem helyesli ezt egyet) len müveit ember.

Andor. — Oly kevesen vagytok müveitek? i

Miska. — Keserű vagy. Andor. . Andor. — Normális időkben is volt valami keserűség bennünk, ta-j Ián még a Ghetto öröksége.. . Most; hogy újabb erkölcsi és szellemi ghet-J tokba kényszerűtek minket, ez a keserűség persze növekedett.

Miska. — Csodálom, hogy Te, az objektiv, világositéletü férfiú, ilyj fájó szubjektivitással érzed a fajodat ért kellemetlenséget, f

Andor. — Kellemetlenségnek nevezed az atrocitást? Éppen mert objektiv természet vagyok, fájlalom az egész emberiség, a nemzetem és a fajtám buját-baját. És elhiheted^ nemzetünk tagjaként többet szenvedek mint a fajom reprezentánsaként. A históriáját ugyanazzal at érdeklődéssel tanultam mint te, —1 hogyne fájna hát, ha nem sokkal aa ezeréves ünnep után újabban inaugurált politikájával oly példát mutat, amely ártalmára lehet a müveit nemzeteknél, amelyeknek az ítéletével nedig joggal törődik.

Miska. — Mondasz valamit. Mi is ettől félünk s azért nem helyeslünk bizonyos túlzásokat, amelyek csekély bölcsességgel is elkerülhetők volnának.

Andor. — És aztán, nem tagadom, a keserűségemet személyes bánat is fokozza. Tudod, hogy a nagyobbik fiam elesett Isonzónál, — »hősi halált halt«, mondanátok rá, ha nem az én fiam lett volna, hanem az irodaszolgarné, aki nincs egy-valláson velem, Miska. — Igaztalan vagy. Őszinte részt vettünk a fájdalmadban s emlékezhetek hogy siettem hozzátok a feleségemmel és a részvétemmel.

Andor. — Úgy van. Ott voltatok, De az még a háború alatt volt. Azóta... Nos. a kisebbik fiam harmada éve tett érettségit, a legjobb bizonyítvánnyal jött haza, de a tanulmányait nem folytathatta itthon.

Miska. — Nem vették föl az egyetemre? Óh, mért nem voltál bizalommal hozzám? Hacsak egy szót szólsz, beszélek a nagyfejnek valamelyikével s kezeskedek róla, hogy a tiszteletreméltó személyedre való tekintettel a legkisebb nehézség nélkül fölveszik.

Andor. — Semmi kétség. Annyi befolyásom még talán nekem is lett volna, hogy »kegyelemből« beengedik az orvosi fakultásra, ahová a gyerek kívánkozott. De a fölvétel még nem jelent nyugodt tanulási lehetőséget és kollegiális megbecsülést. Maga a kultuszminiszter se akadályozhatta volna meg, hogy a fiatal tizenhárompróbásak igazoltassák s esetleg lebunkózzák. Tudod, mit mondott a fiú, mikor szó volt arról, hogy az összeköttetéseim révén bejuttatom az egyetemre? Azt mondta: »ne kívánják ezt, édes szüleim, mert a dolognak esetleg tragikus yége less;