Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-04 / 336. szám
BÁCSMEGYEI NAPLÓ______1927. december 4 , 18. oldal ha engem inzultál valaki én mi “2Ä a Jobbik esetben mai *awat I°vom agyon«. V Miska. — Derék fiú! ilyen?07'’ 7 Uíry'f,? És hany van tamil. " “ A gyerek most Rómában lönii sertés min v °ttani e?yetem s külághires K 32 °rV0SÍ fakuItása viebből a szenipontkem%^yreiV0-helyen van. De nefái hn^v eseííernnek védtelenül kifottetíta1,l az cs:yik íiunkat elszaa másikí?. CF eIlensédes golyó, lekezmi •• ^gfo^zt benniinket a fe'S)1 türelmetlenség. Az öregsé-Peruit orömtelenné tennetl" 1 ' ‘ ‘ bzorn°TM sors. de nem a mienk '•cn e^zon]0rubb- Mink csak megva- 3pl!.nk valahogy, mert legalább gondoskodhatok külföldön tanuló fiama szükséglétéiről. De azok a szükíildhpfn ya^U^ ’? nélkülöznek s nem vv drptm kr, tuud\’adyó és ambiciózus gyereeiknek havigázsit s azt segéív- S^'etektód. rokonoktól és egyéb d nfnk?Ahr/'7'ektu ke!1 összekol£-7- í1’,edes barátom. ahogy egy koitonk kiáltotta oda a lövést ffjkpk melegeiből a biztoshelyenlpl me.k: >>Csak eRy éjszakára ierí!Vd®,»’ ugy kívánnám: »csak egy esztendőre« lépnének a helyünkbe' ■akik fenekednek ellenünk, csak tizení? , hónapig ereznék a kínszenvedést, ^nIéf,'^teilen becsvágyat és minűen életkedvet lehűtő nyomorúságot, amelyet a szegény egyetemi diák Sytel,en..eltum\akkor, azt hiszem, szegyeinek magmát és beváltanákez nem volt szép tőlünk! Miska. — Igaz, igaz. Veled érzek, S&4.sors néha ms3k «f’Ew eSÄ “ ntoí molochjának a torkába odadobtok Í0Lar auan, es *dazán jobb sorsra I méltó embert, mert — nem tetszik az ! orra. Miska. — Ez csak vicc s azért nem caíolom. Nekünk a világnézetük nem .tetszik, a miénktől elütő mentalitásuk, a másfajuságuk s a tőlünk idegenseguk. Andor. — Szoktad te Szabó Dezsőt olvasni, aki tótot, svábot se is:mer el magyarnak, ha még ugv húz a hazájához? Téged se, aki a Wirth”77 h?H*attz és Rákosi Jenőt se, mert, valaha Kremsernek hívták. Az ily kirekesztő eljárás folytán elő■a^az a fura helyzet, hogy én. akinek mar az oregapja is Somogyi néven szolgálta Dunántúl a közegészségügyet, a nevem ellenére se lehetek magyar, te pedig a neved folytán vagy az. Ki hát a magyar? Miska. — Mindenki, aki magyarul erez, magyarul gondolkozik és szereti a fajtáját. Andor — A szivekben és a vesék-< ben csak a jó Isten olvashat, de azt a hőmérőt, amely pontosan mutatná bárki honfihűségének a melegségi tokát, meg nem találta föl se Edison, se Tetétleni Armin. Ki állapithatja meg, hogy egy főiskolai diák, hívjak azt akár Klopacseknak, akár urunnek, akár Nagyajtai Ajtaynak mennyire magyar? S ezt legnehezebben épp a Grün-gyerekről tudhatják meg a kollégái, mert hiszen nem járnak vele egy-társaságba, még egykavehazba se, nem állanak vele szóba, nem tudják, mi rejlik benne s csiik akkor látják, ha a tanteremben, a tolyosőkon vagy az egyetem lép-! esőin gummibottai rontanak neki s ezzel a hősi harckiáltással uszítják ellene egymást: »Csak a fejét, nehogy megsántuljon!« Emberséges dolog hat s nem barbár kegyetlenseg, hogy ezeket a szegény fiukat, akik tanulni szeretnének, a tantestverem véresre verik s legjobb esetben az egyetem épületéből kitusz.koljak? , Miska. — Ebben a beállításban Persze nagy-igazad van. De lásd, mas a törvény és más az ember. A törvény, ha szigorú, lehet enyhíteni rajta, amikor végreha jt iák, de most olyan esztendőket élünk, amelyekben nincs meg ez az enyhítésre ösztönző hajlandóság a háború által Kérmérgezett kedélyekben. Volt idő, amikor az volt az emberséges jelszó: in dubio mitius. Most ellenkező a hangulat. Az amúgy is rideg törvényt még ridegebb módon iparkodik alkalmazni az izgatott közvélemény. így aztán oly helyzetbe kerültünk, amelyben fel kell sóhajtani: summum jus summa injuria. Te, mint jogász, ezt bizonyosan megérted. Andor. — Mint jogász megértem s mint ember, búsulok rajta. Oh, ha volnál egy esztendeig az én helyemben, majd másképp beszélnél s filippikát dörögnél az ellen, amit most sajnálatosnak, de természetesnek is találsz. De hát nincs nehezebb, mint a más ember sorsába képzelni be magát, főleg, ha az kedvezőtlenebb, mint a miénk. Nem tudom hamarjában, melyik ifjabb írónk irta egyszer tréfásan (de nem minden komoly értelem nélkül), hogy az volna méltányos, ha minden épkézláb ember kénytelen volna zsidó lenni két esztendeig, mint ahogy az általános védkötelezettség mellett katonának muszáj lenni bizonyos ideig. Igaza volt ennek az ötletes Írónak. így kívánná ezt a jogegyenlőség. De hogy csupán egy törpe minoritás legyen kénytelen szolgálni a bánatnak és lenézetésnek e szomorú hadseregében, az égbekiáltó igazságtalanság... Miska. — Örülök, hogy tréfálsz. Jele, hogy nem haragszol komolyan. Andor. — Akasztófahumor, kedves Miska. Mit csináljak? Nem változtathatom meg sem a világot, sem az embereket s legfőképpen nem az emberteleneket. Miska. — Én se, öreg barátom. A személyes sértődésedet értem és sajnálom. A fajtád iránt is — jól tudod — emberségesen érzek. De vannak idők, amelyek nem alkalmasak arra, hogy eredménnyel moralizálhasson a Szeretet embere. Ma, ha védeném az ügyed, csak ártanék neki. Gyűlölet és előítélet ellen küzdeni ilyenkor annyi, mint nagyot ütni a szegre, amelyet ki akarunk huzni a falból. De él bennem a remény, hogy az idő fordul egyet s akkor újból találkozunk, nemcsak, így, mint most, a kávéházban, ahova a zuhogó esőtől menekültünk mind a ketten, de az érzéseink és vágyaink közösségében is. Egy processzus folyik most, amelyet úgy jellemzett egyszer egy hires ügyvédtársunk, hogy ezer éve tart és még nincs vege, — reméljük, hogy vége lesz egyszer. Hidd el: én és sokan, akik uszunk az árral (mert ha ellene úsznánk, senkinek se volna belőle hasz-1 na), őszintén vágyódunk c befejezes után. Mi is fejcsóválva nézzük a túlzásokat, amelyekre egyesek és testületek ragadtatják magukat es bízunk egy szebb jövőben, amikor az emberi szabadságjogokat mindenki tiszteletben tartja. 4 Andor. — Ez a legkevesebb, amit elvárhatok attól, aki valaha^ egyzászló alatt küzdött velem a liberális eszmékért s a hamisitatlan jogegyenlőségért. Igazán nem kívánhatom mindenkitől, hogy Voltaire módjára menjen neki egy parlamentnek, vagy Zola mintájára fejével a falnak, de szeretném, ha legalább a régi garda1 erélyesebben tiltakozna a keresztényekhez és magyarokhoz egyaránt nem illő brutalitások ellen, amelyekről (egy előtte fekvő újságra mutat) épp most olvashattunk. Miska. — Csak olaj volna a tűzre. Jobb, ha várunk, amig magától elül a vihar. Az elfogultság és düh viharfelhőinek nehéz parancsolni. Andor. — Hiszen mi is várunk. Amióta élünk, mindig várunk ... Mit csinálhatnánk egyebet? De mondd, nem félsz, hogy amig ez az óhajtott változás beáll, egyrészről túlságosan hatalmaskodóvá lesz, más oldalról pedig kelleténél mélyebben elkeseredik egy egész nemzedék: hogy a régi közéleti nemes tónus kivész és korcsmái durvaságnak ád helyet s hogy a Szeretet, amely valaha egybefüzte az egyérzésüeket, az ellenségeskedés posványába siilyed? Miska. Igen, ettől én is tartok. Még rossz napok jönnek s még sokat kell tűrni és' szenvedni azoknak, akik az élet utján a széllel szemközt vándorolnak. Andor. — Gondoltad valaha, hogy ha találkozunk, erről a témáról fogunk eszméket cserélni? Miska. — Gondoltad valaha, hogy 7—3 év fog elmúlni, amig egyáltalában találkozhatunk? Andor. — Gondoltad valaha, hogy az útjaink ennyire elválnak? Miska. — Gondoltad valaha, hogy oly nehéz lesz megértenünk egymást? Andor. — Mégis örülök a véletlennek, amely összehozott bennünket annyi esztendő után. Miska. — Én is, mert örömmel látom, mennyire különbözöl azoktól, akik éllen a küzdelem, amelyről szó volt, folyik. .. Andor. —, Én pedig megelegedessel tapasztalom, mily messze állasz azoktól, akik e harcot kegyetlenül vivíák. , rrska. — Mikor találkozunk me-Andor. — Majd, há jobb idő lesz. f'-ska? — Amikor nem esik az 0SÖ*^ . Andor. — Majd ha kiderülj a politikai és a társadalmi látóhatár. Miska. — Az nincs elég közel. Andor. — Ez baj... Nos, ha valami mondanivalód van, mindig megtalálsz. Miska. — Te is engem. Andor. — Isten megáldjon hat. az eső elállt. Megyek haza levelet írni és lírákat küldeni a fiamnak. Miska. — írd meg neki, hogy Miska bácsi szivből köszönti. . Andor. — Köszönöm... Mily jellemző ez! Minden zsidóimnak van egy keresztény bácsija, aki köszönti őt s mégis külföldre kell mennie, ha hasznos szolgálatokat akar tenni a hazájának s ha nem akarja, hogy itthon megverjék. Miska. — Még egyszer mondom, türelem! Jönnek jobb napok! > Andor. — Várom őket bibliai tűre lemmel és keresztényi megadással.. Néhány versvirág a „Bazsalikom“-bólffi) Milos Crnyánszki: Válás És válnunk kellett, két fehér dereglye, Vitt minket messze két fel Mint mikor elveszti egymást az arcok Két együtt indult könnycsepp melegje. A két hajó már várt a partnál Tiéd elsőnek evez el, Enyém egy szigetet hajóz körül még. Vallon most bántó szóval midnek nevrr-v:' V t az égen felhős oldal ! holdárny ül a holddal í a bus hajófedéler ]óvári Dacsity: Dubrovniki madri gál Nagy bál lesz ma este a fejedelemnél Részeg keringökbe fogunk elszédülni; , Arcunkon örömpir, vérünk vígan zenél, Mintha eddig köztünk nem lett volna semmi. Aztán jön a kecses, vig francia négyes. Vakít a hölgyeknek selymes büve, bája; A zene mint vihar olyan szenvedélyes, c'kete bársony a férfiak ruhája. i'ánc után a terem csevegésnek hódol. Az ifjúknál borról, versről foly a vita. üregeknél pedig égről és Platóról. Hogy ki szent Ágoston s mi a skolasztika? Mi a terem mélyén ülünk lágy fotelbe', A beszéd bennünket nem vonz, nem nevettet Legyezőjét kérem s tréfát miméivé Ráírok egy fanyar, szomorú szonettet. Vélyko Petrovity: Miért? Miért is találkoztunk ősszel, halott utón, melyet fanyar avar födött? őszi felhők szálltak fejünk fölött, pillantásunk mért is találkozott? Mért nem kerültük el egymást, drága:?. Két hajó módjára, melyek éjjel közel járnak s hamar válnak széjjel ködben úszva nyomtalanul, némán? Vojiszláv llity: Békz'in^ijal Az este nagy halom korom. Ejfélt kiált a vén torony. Bokor se bu nem reng berek jöttét nem látják emb'"-~‘ Jöttét nem érzik állatok. Kedve szerénti állapot. Nem érzi más a szél csupán Mely játszva leng az ég csúcs in Mocsár felett lidérc ha langall. Tudnivaló ö az, az angyal, Ki itt marad egy éjszakán Es hajnalban az égre száll. *) Néhány verset közlünk mutatóul abból az analógiából, mely Bazsalikom címmel a napokban hagyta el a sajtót s mely felöleli a modern szerb lírai költészet szine-javát. A fordítás két költő: Szenteleky Kornél és Debrcczeni József munkája,
