Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927. đec»mh«r 25.

HACSMEGYEI NAPIZÓ

79.

%ei{ bctvc

Ne tessék nevetni, mert ha a címből arra is lehet következtetni, hogy az alábbiakban valami vidám történet követ kezik. mégis ez egv komoly tanulmány. Foío-tanulmány, vagy még helyesebben Photogrcpliolo'zia. .Megnyugtatásul előrebocsájtom. hogy mindamc f ;tt nem szak-cikk, annyit értek a fényképezéshez mint tyuk az ábécéhez, soha életemben nem sütöttem el fényképező masinát és még ma sem tudom, hogy miért kell a fényképésznek fikszirt inni amikor előhiv és hogy egyáltalán milyen elixir az a fikszir. Tanulmányom csupán megfigyeléseken alapszik és ezeknek a megfigyeléseknek birtokába

jutottam anélkül, hogy segítségül vettem volna bármilyen szakszerű telv.lú gositást.

I.

Első megfigyelésem míg gyermekkoromból származik. Sohscm felejtem eb — drága jó nagynénimnek köszönhetem, a legelső sokszorosításom. Ö vitt legelőször fényképészhez egy csodaszép tavaszi délutánon. Már a kora reggeli érákban elárulták, hogy milyen meglepetés vár rám, váltig biztattak, hogy jó legyek, mert a fényképész bácsi csak a jő gyerekeket szereti. Rendkívül ünnepélyes előkészületek történtek, aznap kivételesen csirkét vágtak ebédre, majd wgmosdaftak, rámadták legszebb ruhámat. amelyen ragyogtak a horgonyps rézgombok, nagynénim is fekete selymet öltött és már délután kettőkör utrakeltünk, de nem egyenesen a fényképészhez, hanem' előbb végigsétáltunk a főuccáti a református temetőig, azután visszafordultunk a katolikus templomhoz és azt megkerülve vettük utunkat Szabó kv bácsi fényképészeti műterme felé.

Csodálatos, de azóta már számtalanszor voltam fényképésznél, anélkül, hogy .előzőleg csirkét ebéde’tem volna, vagy ^gyalogoltam volna a református temetőig és a fényképész mégis lefényképezett. Annakidején sokat törtem a fejem ezen és mm^jobban az a meggyőződ'’. aJaVn’t ki bennem, bog'’- ezekhez o hosszeda'mas eve—'fiákhoz csal' Szab-V'v b'csi ragaszkodott

A fényképezés elég simán eadott le. A hátam mögé toltak egy uradalmi kastélyt halastóval, jobbról egy díszes oszlopot kaptam, amelyre rá kellett könyölya. míg ma is megesküdnék rá, hogy vaját kastélya előtt horgászik az utókor számára. Annyira otthonos a képen

A fényképezésnek — mint utóbb kiderült — csak az első része játszódott le a Szabókv bácsinál. A második része pedig akkor következett, amikor Szabóky bácsi hazaküldte a fényképeket. Nagynénim rögtön összetoborozta kiterjedt rokonságunk teljes létszámát, míg a Klementin néniket is meghívta, akiket mellesleg utált. Előbb felszolgálták a kávét és amikor már az utolsó kalácsdarabot is legürcöltük, előkerültek a 'ínyképek. A boldogult Pista bécsi előbb rám nézett, aztán a képekre és végül a_t mnndta, hogy pompás.

— Olyan akár az apja. Nézzétek csak

, és az orrát.

Valamennyien rámnéztek, megnézték a kéneket is, majd egyhangúlag megállapították, hogy milyen nagy fin vagyok már. hogy milyen csinos, menynyire komoly és hogy ezek után csak orvos 'eketek, vagy pap.

— Csak tanulj, fiacskám — intett a jóra Pista báeal és azon nyomhat mesexaminált a földrajzból. Emiatt a későbbi években is nagyon Idegenkedtem a fényképezéstől.

Miután engem így elbíráltak, nagynénémre terelődött a szó.

— Milyen fiatal vagv itt Róza — kezdte a Klementin néni, de az examinálásra már nem került sor, mert a nagynénim szeme erre a megjegyzésre villáma1'-! szórt és még a Pista bácsi is lenyelte amit mondani a’-art. Pedig én az örege*

■'g'ron bátor és szókimondó embernek ismertem.

érni a fényképezésre vonatkozik gye"ekkorotnböl ez maradt meg emlékem’ en. Fgrib megfigyeléseim már másokon észleltem.

*

Általában arra a véleményre jutottam, •egy az ember egyéniségét a múltban semmi sem tükrözte vissza jobban, mint ' fénykép, illetve a fénykép háttere. Számtalanszor tapasztalhattam, hogy voltak, akik a fényképésznél ragaszkodtak a halastavas kastélyhoz és tudok fényképészről, aki meggazdagodott,

k, '.töm. balkezembe vadászkürtet nyomtak, míg a nagynénim mögöttem he- 1 zkedett el egy picével, mintha épp a b’ia'tíban horgászna. Aztán a Szabóky bácsi megszólalt:

— Tessék barátid i'll arrot vdyii! KimesMm nézi ed a ti serokba a kanárira — és mire én a sarokba emeltem k”tntó pillantásom, ismét felcsendült a Szabiky 1 'esi hangja:

— Köszönöm kési.

A fénykép gyönyörűen sikerült. En pont olyan voltam rajta, mint amilyen egyébként Is voltam, csak talán kissé komoly és merev, akár egy vigyázzállásba vezényelt közvitéz. A nagynénim azonban már méltóságteljes volt és ha Bssa tudnám, hogy sohasem Telt kasomért a kastély előtti halastóra néhány ferde nyakú hattyút is festetett. Ezt a liattyusképet különösen a másodvirágzáson Is túlesett kisasszonykák kedvelték és ha nem lennék biztos abban, hogy Michelangelo e’őbb meghalt, mint ezek a hattyns hátterek születte^, kedvem volna elhinni, a művész a fenti körűin ény hatása alatt faragta meg Lédát a hatytyuval.

*

Fökép a hétszilvafás nemesek, akik nek az idők során a domíniumból nem maradt meg egyéb a címeres kutyabőrnél, kedvelték fényképezésnél a festett kastélyokat. Mindegy hogy hattyúval halastóval, vagy angol parkkal nem kicsinyeskedtek, a kastélyra helyezték a iősulyt és bizonyára megnyugtató érzés volt számukra már a látszat is.

Ismertem azután olyanokat, akiknek cgyáltaló í nem volt fontos a háttér, hanem valahányszor a fényképező masina elé á'lottak cilindert kaptak a fejükrei Csupán erre a célra őrizték a cilindert a családi naftalinban. Egyszer egy ilyen cilinderes kép akadt elém. Nagyon előkelőén hatott, az igaz. A ház legifjabb sarja ezt észre is vette és sietett ma gyarázattal szolgálni:

— A* ópapa mindig cilinderben járt úgy ám.

Nekem akarta bemesílni. amikor ráír is maradt örökségül egy ilyen oldalági családi cilinder.

*

A később évek folyamáu nőttek az igények és voltak, akik csak clyképp akartak a fényképező masina elé telepedni, ha a képen úgy fog látszani, mintha csónakon ülnének és a csónak az Adria hullámait szelné, közvetlen Abbázia előtt. Ezekre a fényképekre azután csak rá kellett Írni: »Szívélyes üdvözlet Abbáziából* és elküldi az össz, vidéken élő rokonoknak, ismerősöknek, akik aztán, amikor megkapták, majd meg pukkadtak az irigységtől.

Pedig ha tudták volna.

Ezek a csónakos felvételek azonban r.ár a háttér-korszak haldoklásának a exdetét jelentették, épp úgy. mint a

repülőgépes felvételek, amelyekről nyájas búcsút lehetett integetni a kép szemlélőjének.

nál többet nem tudunk felfedezni, a parolijukon. Ennek is megvan a magyarázata. A katonaságnál ugye rendszerint minél magasabb a rang annál öregebb a viselője, már pedig a hölgyek egy-kéi csillag kedvéért nem igen hajlandók őregiteni magukat, bár azok közt az uniformizált hölgyek között, akiknek a fényképével találkoztam, számosán akadtak akik a fenti szabály szerint bátran és teljes joggal magukra tűzhették volna a táborszernagyi pléhgallért is. Még a hadvezetőség sem ütközött volna meg raj.a.

*

Nézzünk meg most egy háború utáni képet, amely már a mai nőt ábrázolja

Ismét előtűnt a dekoltázs — és nem is tudom a többi meg van-e még. Ha unokáink gyönyörködni akarnak majd nagy. mamáik fényképében, nem fognak mást látni, csak dekoltázst. Dekoltázst, amely kezdődik ott, ahol a ruhának kellene kezdődni és végződik ott, ahol a ruhának kellene végződni.

Es mit szólnak hozzá unokáink nagy« papái? Bizonyára nem vágnak barátságos arcot.

Magyary Domokos

KarácsoRWtíjje! a Golgotán

A ír niii k p 1915-bfil

Ír la: ÜSL OJIN DíVáCSERSZKI

Halkan haladtak, mint a felhő árnyéka, könnyen mint a hab, némán mint az éjszaka, amelybe belesüppedtek, arrafelé valahol a tenger felé, ahová a bánat húzta mindkettőjüket.

Még tegnap itt vánszorogtak a folyó mellett s a puszta parton csak a lábuk gyenge nyoma maradt. S mikor a nap derekasan túljutott delolöjén, az éhes varjak utolsó raja reménytelenül rebbent fel a halott mezőről

Csak lentit a 'űz mentén, az áradásom :ta part alatt maradtak ők ketten, görcsösen és békésen, elsüiyedve a nagy hallgatásba, mint két árva fecsketnadár a köves meredeken, üres saika a l amvadt tűzrakás mellett s a magyar honvéd sapkája a füzes bokron, amely a víz felett reszket és leselkedik, ez műiden, ami mellettük maradt ezután a hideg éjszaka után.

Ott feküszttek összeölelkezve mint két

*

Azután jött a háború, itt-ott még előbukkant egy-egy műteremben készült harctéri felvétel, amelyen az egyébként szelíd természetű családapa, mint ke: ye Men szivü hős mutatkozik be a késői unokáknak, de a továbbiakban már mindinkább az egyszerű üres háttér került előtérbe, amely jobban kidomborította a ketonai disztinkciót.

Most, hogy idáig jutottam, át kell térnem a női divatra, különös tekintettel a fényképészetre.

II.

Ha régi fényképek akadnak kezünkbe, nyomban megállapíthatjuk, hogy boldogult dédanyáink az öltözködés tekintetében nagyon szigorú elveket vallót tak. Felül csukott, alul sleppes ruhákat viseltek és kecses lábikrájuk sohasem lehetett kandi szemek zsákmánya. A fényképeken még a cipő óra is alig látszik Nagyanyáink már engedtek e!’ből a szigorú felfogásból és a fényképeiken a karcsú bokákon kívül igen enyhén, némi kis dekoltázs is felfedezhető. Ha a női divat történetében a dédanyáink korát jégkorszaknak nevezhetjük, akkor nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy nagy* anyáink korában megtört a jég.

De menjünk tovább, mert a további években mindjobban nőtt a dekoltázs és fogyott a szoknya, amelyből végül csak szoknyácska maradt. Ez a korszak tartott mindaddig, mig nem jöttek divatba az aranycsillagok, amelyek azután forradalmat idéztek e’ö a női divatban. A forradalom abban nyilvánult meg, hogy eltűnt a dekoltázs, helyébe lépett a csukott nyak és a nyakra felkerültek az arany tiszti csillagok, vigasztalásul azonban majdnem eltűnt a szoknyácska Is

Ha kezünkbe akad egy ilyen uniformizált hölgy fényképe, ábrázoljon az fiatalt, vagy veterán delnőt, egy csillagtejtestvér, szemük a napnak fordult, hajuk egymáséba keveredett... A szél játszott vele egész éjszaka. A kis szerb regrután még általvetve a magyar hadifogoly köpenyének széle, mig jobb keze keményen fogja, az idegen fekete, meredt kesét, amely még nem rég a testvéreit öldöste.

A regruta a hadifoglyot kisérte, de a sots egyformán volt kegyetlen mindal.ettőjükbőz. S a láthatatlan lánc, a mely minden élőt összeköt, itt fűzte őket össze a közös halálban, azután, ahogy testvériesen megosztozkodtak a nyers tök utolsó maradványain.

Ezen az éjjelen elfelejtették mi az: ellenség £ a magasztos pillanatban, összeölelkezve mint tesvérek, megbékélve a gonosszal és a sorssal csendesen elhamvadtak, mint két parázsocska a sötétben, mielőtt kisütött volna a hold a magaslatok mögül.

A Vojszka pedig halkan folyik tovább. zaj nélkül, mintha eltünedezne a mélységben s vizének zavaros felülete olyan mint a nyitott sir, amelybe messzi tájak hontalanjai fognak zuhanni. S a hideg levegőben, amelyet beporozott a hunyó nap bíbora, mintha ott rezegne egy istent szenvedés magárahagyatottsága, mint a minden idők kínjának refrénje. amióta csak ember fogant. A nao fénye lassan utolsót lobban...

Ezen az éjszakán a folyó zátonyain s a füzesekben nem fognak üvöíteni az éhes sakálok s a szkipetár felébredve kunyhójában rettegéssel fog végignézni hegyei taraján s látni fogja, hogy az Ur maga hogyan nyitja meg az egeket s ontja könnyét. Ezen az éjjel az angyalok és arkangyalok, a cherubinok és szerafinok leszállanák a földre s a Vojszka felett, mint hajdan Bethlehem felett, az Ur zuhogó könnyel mellett hallatszani fog a megbékélés éneke: »Dicsőség a magasságban az Istennek s a földön békesség a jóakarata embereknek.«