Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927. december 25 BACSMEGYET NAPLÓ 39. oldal Késs a tea hia Komar íáíliály--...és jöjjön korán, egyedül leszünk. Csak Évi lesz otthon. Tudja, őt otthonhagyják elefántnak. Margit nevetve nyújtott kezet — Hát pá magának, viszontlátásra! Viktor gyönyörű csokorba kötötte nyakkendőjét. Mindig nagy műgonddal öltözködött, de most valósággal lelkismereti kérdést csinált abból, hogy diszkréten, de annál tökéletesebben elegáns leg yen. Régen ismerte Margitot. Jártak együtt tenniszre, korcsolyázni, zsuron is volt már náluk nem egyszer és határozottan kellemesen érezte magát a leány táraságában. De közelebb csak pár nap előtt jutottak egymáshoz, amikor egy merész elhatározással megcsókolta a leány nyakát Kendéék sötét kapualjában. Igaz. hogy Margitot váratlanul érte az attak és rögtön föl is szaladt barátnőjéhez, de tegnap, amikor találkoztak a pályán, amikor elbúcsúztak a kapuban és Margit meghívta magukhoz, menny! kedvesség, mennyi Ígéret volt a nevetésében és hogy hangsúlyozta, hogy egyedül lesznek. Igaz, nem egészen egyedül, otthon lesz Évi is, de Évike még kislány. Talán csalt tizenöt éves. Legföljebb tizenhat. Bizonyára megértő, okos kis elefánt lesz. Mindenesetre visz magával egy csomag csokoládét, hogy megnyerje a kiselány jóakaratát * A szalónban ültek hárman. Irodalomról volt szó és Viktor Schöpílln után szabadon egész értkezésben magyarázta a »fekete zongorát.« — Nemcsak Ady lírájában, hanem az egész magyar költészetben fordulópontot Jelent ez a vers. Más ez mint az eddig voltak: ... sir, nyerit és bag. Fusson, akinek nincs bora, Ex a fekete zongora. Nincs benne szószerinti, pozitív értelem, de megszólaltatja a hangszer lelkét, amely maga az élet. Ez az élet melódiála... — Ady az élet magyarázója. Fusson, akinek nincs bora! — Akinek nincs pénze a szegény, a bornemissza, fusson, meneküljön az Életből, amelyet — látja Margit — ilyenkor nagybetűvel Írva kell elgondolni. — Igen, válaszolt Margit Maga igazán kitünően érti Adyt Én sohasem láttam Ilyen mélyen a vers leikébe. Mondjon még verset Évi csendesen ült az ablaknál. Horgolt és majszolta a csokoládét Viktor szavalt és a kedves, biedermayer szalonban meleg, meghitt volt a hangulat Később már könyvből olvasott és tudatosan úgy választotta meg a verseket, hogy minél több legyen benne a szerelem, sőt, ha lehet erotika. Néhol magyarázott is. Útra kelünk. Megyünk az őszbe. Villogva, sírva, kergetőve, Két lankadt szárnyu héja madár. Ez az utolsó nászunk nékünk! Egymás hasába beletépünk S lehullunk az őszi avaron, r- A szerelem örök harcát, az utolsó beteljesedés, fáradt megsemmisülését senki még soha szebben ki nem fejezte, — tette hozzá nagyképűen, de annál fölöslegesebben Viktor. De a két lány haigatott és szinte átszcilernülten lesték a férfi szájából a szavakat. Most mind a ketten szerelmesek voltak belé nagyon. Évi közelebb húzódott, de Viktor már alig respektálta az őrzőül otthonhagyott kislányt, szinte egészen átkarolta Margitot és szavalt.... Vad szírt te tőn ml ketten Állunk árván, meredten Állunk összetapadtan, Kincs latunk, könnyünk, szavunk: Egy Ingds és zuhanunk. Véres hus-kapcsok óvnak, Ámig Összefonódnak; Kékes, reszkető alkunk. Mig csókolsz, nincsen szavunk, Ha megszólalsz, zuhanunk. Viktor egyre merészebb vizekre evezett. Érezte arcához közel Margit lihegő lélegzetét. Az ember mindent elfeled. Élni, hazudni, halni, adni. De csók-kérő daganata A sírban sem fog lelohadni. Viktor megint magyarázott és egy pillanatra egyhült a feszültség. — Évikém, tegyél a tűzre. Nagyon, nagyon meleg legyen a szobában! A kislány felált, és lehajolt, hogy felélessze a tüzet. Kis szoknyácskája felhuzódott ebben a mozdulatban és lábából, combjából alig takart el valamit. Viktor odanézett — véletlenül és ottfelejtette a szemét. Évit most vette észre. — Milyen formás lába van. A húsa ott, ahova már nem ér fel a harisnya, milyen szép rószaszin — gondolta mohó férfiéhséggel. A leány megérezte a férfi szemének izzó sugarát és megfordult hirtelen. De ekkor kemény, kecsesen emelkedő tlzenhatéves kis kebleit tárta a férfi elé a hajolásban felül rést nyitó kis selyemblúza. Viktor benézett mélyen, a leány kipirult arccal ugrott föl és tekintetük találkozott... — Nini, milyen szép vagy, nem is vettelek észre — mondotta vágyva-nevetve a férfiszem. Évi megértette a szótalan beszédet és rajtakapottságának első szemérmes félénkségét a következő pillanatban felváltotta a felébredt, felizgatott nő kacér öntudata. Szernbeült Viktorral, háttal nővérének. Lábát merészen keresztbetette, rövid ruhája nem ért térdig sem és éles kontúrokban bontakoztak ki feszülő combjai. Felelt szemével: — Csakhogy megláttál, hiszen már nagylány vagyok. Szebb vagyok Margitnál. Nézd, milyen kemény a vádlim! — Igazad van, szamár voltam — válaszolta a férfiszem — szebb vagy, üdébb vagy, frlsebb. Téged kívánlak. — Szeretsz? — Szeretlek! Margit nem vett észre semmit, csak azt érezte, hogy valahogy feszültebb lett a hangulat Valahol eiazakadt valami titkos összeköttetés. Viktor még felolvasott egy verset, de szaval már Évihez, Éváhos szóltak, hangja felé remegett vágyódó, lágy könyörgéssel: Tüzes, salogó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, ellőttem érted, Több kínra vágyom; téged akarlak. Margit hallotta, de már nem érezte a szavakat Nem vette észre a vetélytársat, csak annyit tudott, hogy Viktor egyszerre eltávolodott tőle. Véget akart vetni a feszes hangulatnak. Megszólalt: — Sötét van már, Viktor. Ne rontsa a szemét. Kimegyek készítek egy vsésze teát aztán, ha kész lesz, felgyújtjuk a lámpát, meguzsonnázunk és tovább olvasunk. Évikém addig rád bízom Viktort, szórakoztasd öt percig. Kiment... * ...Először a lány merte megtörni a csendet. — Olvasson még, Viktor, nekem! A könyv fölé hajoltak ketten és Viktor a félhomályban halkan olvasott: Szálon, mellen, karban, kézben, Csókban tapadva átkozón Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom. Végig olvasta a verset és az utolsó két sort együtt mondták nagyon halkan, Inkább lehelve: Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom. Ajkuk már megtalálta egymást és vad, hosszú ölelésbe fűzték őket összefonódó véres hus-kapcsok hangtalanul. Viktor belekábult a leány első, szűzi ölelésébe 6$ Éva zuhant, egyre zuhant a szerelem önfeledett mámorában és egy halk sikolyban csapott össze az Örvény egymásba mélyedő gyönyörük fölött Úgy történt csendben, öntudatlanul, mint egy kábító, halkszavu, forró szerelmi vers... * Félig öntudatlanul bontakozott ki Éva a férfi öleléséből. Valójában azt sem tudta, mi történt. Kábult volt mát és — Margit hangjára riadt. Nővére a konyhából kiáltott: — Gyújtsátok meg a lámpát, gyerekek. Kész a tea! KATINKA (IROFNO Irta KRISTÁLY ISTVÁN Katinka grófnő pedig felkelt a kis kecses iróasz tálkától — egy pillanatra sem méltatva számtanfüzetét, — amelynek hófehér homlokán, az előbb még hetykén sőt mondhatnám fölényesen ágált a nagy ismeretlen X, ami nekem itt egyetlen drága ismerősöm, bizalmasom — sőt polgári létezésem fundamentuma: életíentartóm volt. Milyen árva is lettem ... Egy pillanat s az X-ek elvéreztek... finita la komédia!... Ó, hogy miket Is láttam én: szegény polgár, azokban az X-ekbenl Ha kimondtam: X. a lelkem megremegett a gyönyörtől... a szivemben lázas szemű kis kobo'đok ugrándoztak... menj, menj X, menj édes kis futárom... úgy, simulj a szép, lehelletíinom ujjacskái alá ... csókold meg elfulladt érzéseim melegével az tijjacskák rózsaszínű hegyét... jaj, ne olyan erősen ... megtudja ... vigyázz: legyél te csak az ismeretlen, a mit 6 csak sejtsen... mint mikor az első tavaszi rózsa Illatában valamit megsejt, amit nem lehet kimondani, de ami ott él remegéseiben és érzi: hogy ez valami drága, egyetlen ajáhdék!... X, miért nem fogadsz szót?! Nézd, hogy rám nézett ibolyák egével!... jaj, megöl ez a nézés: ez a tavasz... Hát jó, valljuk be X, hogy mi csalók vagyunk... mert miért mondtam most 2 X-et, mikor csak egyet kellett volna?!... bizony, elárultuk, kény éradór kát — az algebrát, hogy jelenthessük: grófnő, a hős megkétszereződött fájdalommal jelenti, hogy sokat szenved Katinka miatt! De ekkor valami rettenetes történt: Katinka előre irta az X-et és utána a 2-est, vagyis: ismeretlenné tette még a 2-est is! Katinka! — akarom mondani: ezer bocsánat, grófnő! — rossz helyre méltóztatott Írni a szegény X-et Katinka ijedtében egyetlen vonással kettévágta az X-et, más szóval: az X mögött rejtőzködő hőst... rám nézett, hogy mit szólok hozzá, de akkor még jobban megijedt... s még egy vágást adott a hősnek, illetőleg az X-nek, ami most négy darabra esett szét Jaj, ne, ne tessék tovább... hangomban annyi fájdalom volt, hogy Katinka önkéntelenül felkelt az asztalkától... Mi lelte magát? — kérdezte, olyan fehér az arca. Mert elfogyott minden vérem... azaz, mit is beszélek itt össze-vlsszal... mit fog mondani a mélfóságos gróf ur. hogy még csak az első fokú egyenleteknél tartunk, holott már karácsony felé jár az idő. Apa nem ért az egyenletekhez. Ahhoz csak maguk: polgárok értenek! Különösen maga... és rám nézett haldokló kis őzek nézésével... mondja — és itt elfulladt a hangja — miért kínoz maga engem?! Én?... hogy én?!... ó, Istenem az egekben. Ne tetesse magát! Azt hiszi nem tudom? ... hogyan mondta az előbb a 2 x-et?! Gyönyörű vonalú ajka — szebb Ámor ijjánál — egy éles vonalba merevült: gyűlölöm magát! Most hát vége mindennek. Mehetek! Pakkolnl — azt nem kell sokat. Szürke zakóm rajtam van — a többit: eivlhetem a két tenyeremen. Úgy®-®, nem tud hrieíaf? — estasegta. Ekkor két könnycsepp jelent meg a szemeimben... két sokáig forrott ragyogóan tiszta csepp... ilyent kőnynyeznek hófehér, alig kinyílt rózsák a tavaszi éjben, amikor a nagy ébredé» fáj — a vágy... és Ilyenkor könnye* az az Ifjú, aki a legélőbb májusban becsukja mind az ablakokat h*>gy kaacsal szemek ne lássák a hodsugár keskenységü utakat ahol menni olyan gyönyörű kin, ahol a legfinomabb húrokat pengeti a bánat — hiszen elérhetetlen a lány... minden hiába!,.. Megbántottam?... é* > szája »Írásra görbült Nem... a grófnő nem tud «érteni» nem olyan... a grófnő egészen má*... csak felemelni tud: ahol él valami szép — a vágy... Én magamat siratom... 6, milyen Jó ezl Miért?! Tetszik tudni: e* a* eset nmffcor x-et egyenlővé kell tenni a nullával, mert nincs más megoldás. Valami egy lépéssel közelebb hozt# hozzám... bocsásson meg! — és egészen közel lépett és valami csodaszépet mondott: szeretem magát... és anyás, gyengéd, bizalmas érzéssel megérintett® arcomat... az érintéstől aztán úgy megremegett mintha az arcom megégett® volna a kezét... jajl — pirult el, mit tettem!... és elfődte arcát... és ujjal közül előcsillantak a titok gyémántcsőppjei... ő is árva volt most, mint ént szenvedő ember... két gyerek sirt a* élet elblrhatatlan szépsége előtt: szerettek... És én letérdeltem eléje és az élet víz® beharmatozta a fejemet kimondhatatlan jóságokkal: álmokkal... Áldott legyen érte: mindörökké!... Kint finoman, halk szövődéssel esett a hó... a mese... Kis szobám asztalán egy ar&nybetü® meghivó kártyát találtam. A herceg — a meghatalmazott miniszter — meghívott a követségen rendezendő estélyr*. Ugyanis Katinka grófnő és én egy külföldi ország fővárosában éltünk akkor. Katinka apja kövétségl tanácsos volt Meglepetve néztem a meghívóra: e® Katinka müve volt... A kártya alján ez állott: megjelenés frakkban! Majdnem összeestem: honnan vegyek én frakkot? Pénzem: az nincs! De volt egy barátom — egy énektanár — az hangversenyezett, annak volt. Tehát szerencse fel! — gyerünk frakkért a Szepihez! Szepl bánáti sváb fiú volt. Otthon találtam. Szepi! — elő a frak« kot, kővetségi estélyre kell mennem! Ide nézz, te szerencsétlen — és ezzel már mutatta is hatalmas arányait. Hol leszel te abban a frakkban? Igaza volt, én az egyik nadrágszárban is elfértem. De mit tegyek? Számomra csak ebben a frakkban volt mentség. Ments meg! — könyörögtem — ha tudnád, miről van szó?! — Jó, Jó, dörmögt®. Nesze, vedd feL Felvettem, illetve a frakk vett fel engem. Szepi majd meghalt a nevetéstől. De aztán megkönyörült rajtam, tüt-cérnát vett elő, szükitett-röviditett a frakkon, úgy hogy végre kilátszottam belőle. Te leszel brúder a legszebb, veregetett a váltamra Szepi és én boldogan elindultam. Az estély kezdete előtt egy jó órával, már ott álltam a követség! palota árnyékában, hogy alkalmas pillanatban, mikor többen mennek fel, menjek fel én is — észrevétlenül, mert józanabb pillanataimban kételyeim támadtak frakkom szalonképességét illetőleg. Amint szemeim megszokták a homályt, nem messze tőlem három férfiút láttam meg. Kik ezek? Közelebb mentem. Kikiáltottam magamat: szervusztok! Nini — mondták mind a hárman egyszerre — Béla: a szerkesztő, Gyula: az elemi igazgató és Mátyás: a pap — a hit. Igen, mondtam büszkén, én is... de miért nem mentek fel? Jó lent olyan hideg van. Nem tudunk megegyezni, hogy ki menjen elől, mondta az igazgató. Megértettem. Ezek a polgárok is féltek felmenni vendégségbe oda. ahol a házigazda: herceg. Egyikük se tudta.
