Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
4 0. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1927. december 25 Pincér! — egy gyönyörű szőkét — elméskedett Béla. Elnéztem ezeket az embereket... polgárok: derék, jó emberek. Egész nap lótnak-futnak, törik magukat a másnapi kenyérért és végtelenül boldogok, ha este leülhetnek egy csésze tea mellé... De már itt is a tea... párolgó gőze valami békés hangulatot hint szét: csak melegítek... mámort nem adok, hanem egy kis langyos bizsergést, azt igen... egy kicsit íölcsildandom a fáradt idegeket... egy mosoly: ez vagyok, ami beszivódik a szívbe esti melegnek ... mikor hűvös kezd lenni... Senki sem beszélt az estélyről... ez a csésze tea egy világot törült ki az emlékezetükből, mert ez a csésze tea az ő életükről mesélt: csendes, megbékült életükről... £n szótalan fájásokkal néztem őket, mert megsejtettem, hogy egyszer majd én is igy ülök le egy csésze teához és ez — akkor, nagyon-nagyon fájt... Padej, 1927. december 7. Az elplagizált melódiák Irta dr. Lampel Béla hogyan kell bemenni egy ilyen házba. Egy a sorsunk — gondoltam. Csak a Qyula mehet elől — mondta Béla, mert csak neki van bajusza. Fején találta a szöget, illetve az igazgatót. Ez volt az Achilles sarka. Nem tudott védekezni. A sor elé álla háj, mint egy mártír, aki halni megy, vagy mint egy szegény polgár — egy igazgató az elemiből — követség! estélyre. A kapu alatt elszedték a kabátjainkat olyan inasok, akiknek a frakkja kifogástalan volt. A világosság majdnem elvakitott bennünket ... megyünk, megyünk... lesz, ami lesz... a lépcső kitárult egy csodás teremmé és a terem bejáratánál állott a hercegnő... Hatalmas, gyönyörű Éra volt... szivünkben misztikus, édes zengés Indult... ah, betellett az életünk... Ave hercegnő! — ime: a polgárok üdvözölnek... igen, de hogyan... mit kell most tenni... ó, egek!... már -már megfutamodtunk ... Hajtsák meg magukat az urak — súgta egy finom inas. Meghajoltunk... a hercegnő mosolygott... Újra meghajoltunk... a hercegnő nem mert ránk nézni... Tovább hajlongtunk... Egyszer hátranézek ... valamit tenni kellene... elsült bennem a vér: mögöttünk mindenki hajlong, szépen, libasorban, végig a lépcsőn... talán, akik az uccán vannak — azok is... és ezt mi okoztuk! Az inas kétségbeesve megragadta Gyulát és karonfogva bevezette a terembe ... utána tódultunk mi is. Bent voltunk! Hála Isten. Gyorsan egy pálmacsoport mögé bújtunk és egymásra néztünk szomorúan, elklnzott polgárságunk minden keservével: ah, hová kerültünk! ..’. A zenekar egy habkönnyű keringőt játszott... elkezdődött a tánc... a tánc játszi ritmusa finom parfömök illatát ringatta felém... hol van ő?... de hiába kerestem... a szivem fájni kezdett... nézd: várlak — suttogtam... jöjj, mert ipegöl a vágy... hivattál: mondd, mit akarsz velem?... parancsolj velem... kérlek!... A . hercegnő táncosokat keresett... megismert: ah, ön az?... Katinkáéknál többször látott... Katinka a társalgóban van, ő is bizonyára táncolna... V''látni tiszta, erős hit fénylett föl bennem: rám vár! A társalgó ajtajában egy pillanatra megálltam, észrevett... mosolygott... Olyan hosszú volt az a pár lépésnyi ut ő hozzá... most itt nem leszünk grófnő és házitanitó, hanem: Katinka és György... és szabad lesz megfogni kis kezét és lépni vele egy utón, mondva: de jó itt... és ő felelni fog: vártam ... Meghajoltam... egy roppanás... és összeomlott minden... illetve a frakk föl és levarrott részei leomlottak és engem elnyelt... se kezem, se lábanm... egy önálló frakk, amiből egy fuldokló fej kapkod levegőért... a teremben levők is fuldokoltak — a nevetéstől... És Katinka? ... ő is ... nevetett-nevetett... tizenhat éve minden életvidámságával, kicsordult, gátat szakított életerejével ... És a frakk megindult kifelé, velem... ilyen vérző szív még nem volt frakk alatt... legjobban fájt egy csengő, gyémánt csilingelésü kacagás... ez volt a lélekharang... Neki, neki nem lett volna szabad kacagni!... oda kellett volna állnia mellém és kiálltam: ö igy is a legkiilönb itt — mert az én lovagom-^.. de még egy kacagást se tudott megtagadni értem!... Mikor a kapu alatt rám adták az überciheremet, egy hang szólalt meg mögöttem: no, most hová, gyerekek? Hátrafordulok: hát ti is ittt vagytok? Nem is fönt! — az Isten áldja meg a frakkodat — mondotta Béla. Jókor jött ez a kis rendetlenség — mondta az igazgató, már úgyis olyan álmosak voltunk. A nevetés ébresztett föl bennünket, kaptunk az alkalmon: utánnad! És most gyerünk egy csésze teára! Nincs annak párja!! El: a kávéházba! De jó itt, örvendett Mátyás, a hit — a kávéházi asztal mellett Itt már ő Is otthon yolt Gustav Klenner, az Olimpos cimü opera világhírű szerzője, hosszú évtizedek érthetetlen hallgatása után újra a nyilvánosság elé kívánkozott. Zenészkörökben tudták, hogy a fehérhaju öreg muzsikus Íróasztalában a zenei irodalom felmérhetetlen értékei hevernek. Az egész világ zenészei, mint a kapzsi örökösök lesték a mester minden mozdulatát és halálának hirét óhajtotta tisztelőinek önző hada. És most újra premiérre készül a Nagy Opera. Egy uj Klenner operát mutat be, az »Egy csésze tea«-t, amelynek címétől visszhangos az egész ország, az egész világ. Az első előadás jegyeit már hónapokkal ezelőtt szétkapkodták. Világhíres zenészek, karmesterek, színházigazgatók, zeneműkiadók és a pénz, a rang és a születés arisztokráciája foglalta le magának a premiére jegyeit. És a nagy újságszerkesztők, zenekritikusok, az amerikai lapok európai főszerkesztői is bejelentették, hogy ott lesznek az előadáson, az egyik Astor állítólag kibérelt egy gyorshajót, hogy a premiéren jelen lehessen. * Mellékucca. Éjszaka. Két ember jön ki egy kocsmából. — Beszélgetnek. Valahol jóval túl a józanság határán, de még erősen innen a handabandázó részegségen. — Szereztem jegyet a premiérre, öreg kamerád. Csakhogy elmehetek! Az én régi öreg pajtásom nagy napjára. Aztán mondd öreg — nekem megmondhatod — miért vártál eddig. Harminc év múlt el az »Olimpos« óta. — Nem mondok semmit, mormogott a másik, részegen és rosszkedvűen és elháritóan. — Majd megmondod te még azt — és nevetett hozzá a társa. — Nézd öreg, ne faggas, ezt nem mondhatom meg, se neked, se senkinek, soha. Titok — tette hozzá s részeg legyintéssel csetlett-botlott tovább. És ment tovább a két öregember, fehérhaju mind a kettő és jováis arcú és — berúgott Ha elmegy valaki mellettük soká nézi őket, mert az ilyen külsejű, nagypapa formájú emberek nem szoktak részegen tántorogni az uccán. Egy kis sörözőbe tértek be aztán. Nem valami jó hely. A lumpok, a hajnalig mulatók és az éjszakai dolgozók számára áll nyitva. Fabútor, nehéz, régi fajta. Sörszag és kedélyes pincérek. Jókedvű, mámoros lárma. Részegecske emberek közel hajolva beszélnek egymás szájába. Egy vendég, öklével minden szó után üti az asztalt. A két részeg öregur egy sarokasztalnál ül és most már erősen berúgva beszélget, alig veszik őket észre az emberek. A füstös párán át egy-két embernek úgy tűnik fel, mintha az egyiknek a képét már látta volna valahol. — És az »Olimpos«? Az »Olimpos« az semmi? rikoltja az egyik, részegen és letorkolva a másikat. — Az »01impos«-t ne említsd — mondta a másik. Rekedten és hadonászva és a homlokát törülgetve. Az Olimpost ne emlitsd. Tette hozzá mégegyszer dühösen és ütötte az asztalt. Az Olimposról ne beszélj. Az Olimposhoz semmi közöm, az Olimpos nem az enyém. Loptam. Hallod. Az Olimpost loptam. A másik csak nézte a dühödt, részeg és hadonászó társát és nem is igen értette már, hogy mit mond. A végén amit az Olimposról mondott, azt még értelmének szemernyi maradványával nem hitte el. Amaz meg, most már magának Inkább és dellriumban szinte, egyre lázasabban és gyorsabban és lihegve már beszélt hadart tovább. És választékos ruhája, összegyűrődött már és a csontkeretes szemüvegének egyik szára letört valahogy és ott hevert az asztal alatt. — Az olimposról ne beszélj, mondta tovább. Én sem beszéltem róla. Soha. Harminc év alatt soha. Mert loptam. A Hans Riemert ismerted. A Hans Riemert? Együtt voltunk korrepetitorok a színháznál. És együtt laktunk kis hónaposszobába. És ő operát Irt én meg oratóriumokat. És emlékszel, a nagy botrányra ákkor, hogy a Hans Riemert lelőtte egy kórista a színháznál. Harminc év előtt. Az Oilmpost a Hans Riemer irta. A Hans Riemer. És elmondta ezt a nevet még tízszer is, ordítva és Őrjöngve szinte, és már sírni készült. A másik a széken is inogva már, nedves szemekkel nézett rá, az ordító száját nézte és utánamondta bárgyún: Hans Riemer. De az egészből nem értett semmit. Aztán a két őszhaju tisztes öreg ur, részegen és ocsmányan leborult az asztalra és szuszogva aludt. Az egyiknek a haja belelógott egy félig telt sörös pohárba. A pincér amint nézte őket, meglepetten ismert rá ‘az egyik alvó öregurban Gustav Klennerre a másnapi premier hősére. A másikat nem ismerte. Nem is csoda. Egy kis kültelki színház karmestere volt csak. Abból élt, hogy a nagy Klenner régi pajtása, diáktársa cimborája volt, mindig ... * Az asztalon talált memoár igy végződött. ».... és meg kellett tennem amit megtettem, mert gyáva vagyok és nem merem bevárni a perdöntő estét. Hans Riemer Olimposa, amelynek nevemet és karriéremet köszönhetem az újabb zeneirodalom egyik tiszta és méltán értékelt gyöngye, de — ebben a helyzetben, aminőben én ezeket a sorokat írom, mer őszintének lenni az ember, — bátor meggyőződéssel és igaz hittel állítom, hogy távolról sem ér fel arra a magaslatra, amelyre én azóta egyikmásik operámmal feljutottam. Ezt a meggyőződésemet az utókor igazolni fogja. Ezért nem lepleztem le magamat a Hans Riemer ügyben. És még valamiért. Nem vagyok meggyőződve afíelől, hogy az opera, az Olimpos a Hans Riemeré. Régen volt, harminc év előtt; két jókedvű fiatalember, daloló bohém, mulatós cimbora. Eldaloltam néha részegen a dalaimat, le is Írtam talán, pár sort, pár taktust, pár mondatot, apró kis papírokra, eldobtam, a Hans felszedte, elnótáztam, a Hans feljegyezte. Nem tudom, sejtés-e ez, vagy önámitás csak. gyanú, vagy képzelődés, de néha egész tisztán érzem, hogy nem plagizáltam. És mennyit gondoltam erre és mennyit kínoztam vele magam harminc hosszú éven át. Volt idő, amikor egész meggyőződésemmel éreztem, hogy nem plagizáltam. Ezért tudtam hallgatni. És még valamiért. Mert úgy éreztem, hogy mindazt a kedvezést, amibe az Olimpos révén a sors részesített megérdemeltem és mert meg voltam mélyen győződve affelől, hogy egyszer az állam és a társadalom bőséges kárpótlást kap mindazért, amit nekem juttatott De most, a nagy premier estéjén elvesztettem önbizalmamat. Mi lesz, ha megbukom, ha kifütyülnek. Hátha igazolt volt a kishitűségem, hátha igazuk volt azoknak a kritikusoknak, akik értékteleneknek mondották az oratóriumokat. Még az Olimpos előtt. És a próbák alatt a kishitűség egyre jobban erőt vett rajtam. Mintha a gúny árnyalatát éreztem volna ki a gratulálok rajongó szavaiból. Vagy csak lázas képzelődés ez? És a zeneigazgató is, mintha nyomná a darabot. Nem fogadja el az utasításaimat, nem javltja fel a kórust. Most tisztán érzem, hogy az Olimposhoz semmi közöm, az teljesen a Hans Riemeré. És ha megbukik a darab, akkor én a Hans Riemer Olimposa árán nem azt loptam el, ami nekem járt volna a tehetségem, a zsenim révén, akkor én megvetem magam. Ha élne Hans Riemer... Itt vége volt a memoárnak, Gustav Klenner nem irta tovább. Egy szót irt még csak Hans Riemer neve után, de azt már nem lehetett elolvasni. A homlokából szivárgó vér cseppjei elmrták azt a szót. * Az »Egy csésze tea« sorsát és Gustav Klenner többi operájának a sorsát mindannyian ismerjük. Amíg muzsikális lesz az ember, addig élni fognak ezek a müvek. * És az Olimpos? És Hans Riemer? A kritikusok azt mondják, hogy Hans Riemer a tulajdonképeni plagizátor, mert Gustav Klenner többi operájáhak nyomán egész határozottan lehet állítani. Hogy Riemer az egész operát Klenner elejtett, könnyelműen elszórt, észrevétlenül eldudolt melódiáiból szedte össz« & sokkal gjrorsabbrn tanul meg a kicsike, ha erőteljes és ha egésrsépes csontfej ődcsét b ztosiijuk. Sok zngolkóros, -yenge csostalkatu vézna : yennek elégtelen fejlőd.-senek a bunyós vagy egyOidaiu táplál;,, az o:ia. Az élejre él gyarapodj" ra elengedhetetlenül fontos vitaminokat és tapsira, iegce’rzerlibben és legkellemesebben ngy vihetjük a gyermek szervereiébe, ha minden étkezés után 1-1 tábiács a vagy 4-5 szem dragee ARNEA VH AMINTiiPi;ZERT szopogat. Csodálatos az a hátis, melyet már néhány hét eltelte után észelclkeif.tik. a gyermek fejlődése erőtelje«en megindul, súlya rohamosan gyarapszik, arca kiszínesedik. Kitör belőle az életöröm és vidámság, étvágya szinte kirabban. ARNEA VITAKlr'TÁSSZEK kn- haté mlndanStt 1 dobol ár, ‘iá dinár KrtrltuClja Nov sad bárki kívánságára ingyrn küldi dr. Munk Artur snboticai tőorvos olbbél .Mit kell tudni mindenk.nsk a vúarninról* című munkát
