Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25 35. oldal BÄCSMEGYEI napló tok azok, akik civilizációról és kultúráról beszéltek és a mi védtelen népünkkel szemben a hadihajók százait sorakoztatjátok fel. Mi nem akarunk mást, csak azt, hogy ne legyen nekünk se kevesebb jogunk, mint nektek, mi nem akarunk mást, csak azt, hogy amit ti hazugul tanokban és frázisokban lobogtattok meg a mi szemeink előtt, mi valóságba vigyük. Az európai üzlettulajdonos csak hebegett és az arca színekben játszott. De mielőtt még szóhoz jutott volna, a kis kínai elébe ugrott és a fülébe kiáltotta: — Igen, te és a magadhoz hasonló emberek azok, akik nyomorban tartjátok a kínai népet és vérbeíojtjátok minden megmozdulását. Ne csodálkozzatok hát, ha egyszer eli£n a nép, amikor mi is szabadságot akarunk, mi is emberi életet akarunk biztosítani a mi tömegeinknek. A kereskedő lábainál egy bála tea állott A kínai odaugrott, belemarkolt a teába és a fehér üzlettulajdonos elé tartotta. — Látod ezt a marék teát? El tudod-e gondolni, meg tudod-e érteni a te szívtelenségedben, hogy mennyi könny, mennyi sóhaj tapad ehhez a marék teához? A te szemeid csak az árut látják ezekben az összeaszott levelekben, de a mi szemeink az embereket látják mögöttük, akik nevelték, reggeltől késő estig, leszakították, szárították és cipelték ezeket a leveleket, hogy neked minél több hasznod lehessen belőle. S mind azért, mert ők dolgoztak, azért hogy neked vagyonod lehessen, mert ők nyomorogtak, tűrtek és verejtéket ontottak, azért, hogy te itt palotában lakhassál és havonta cserélgethesd a szeretőidet, mindezért a ml tömegeinknek kell szenvedniük, verejtéket és vért áldozniok... A fehér üzletfőnök elsápadt és aztán piros lett. — Lázitó kutya! Kivégezni! Kivégezni! Vörös forradalmár! A rendőrök rárohantak a kis kínaira és ütlegelni kezdték. A következő pillanatban már meztelenül állt ottan és fekete csikókat szakítottak a testén a gummibotok. Én ott álltam és minden tagom reszketett. Soha nem láttam a saját fajomat ennyire kegyetlennek, mint most. Oda akartam rohanni, de a társaim meg fogtak és visszatartottak. — Ne feledkezz meg a fegyelemről! Lehet, hogy ennek van igaza, de mik használsz vele magadnak, ha a védelmére kelsz? És ott mészárolták le a szemeim előtt azt a harminc munkást, a kis kínaival együtt, aki nem is olyan régen, ami egyetemeinken szívta magába az egyenlőség testvériség és a krisztusi szeretet elveit. A saját fajtabéliéi gyilkolták le, undokul, középkori módon és mi, kulturemberek, ott álltunk, néztünk, reszkettünk minden tagunkban és — védtük a brit állampolgárok érdekeit. Jimmy kezében ott remegett a csomó tealevél, nedvesen és összenyomoritottan. Kinyitotta a markát és odatartotta elém: — Lásd, igy kerülhettek ezek a tealevelek ide, ezer meg ezer ember szenvedésén, könnytengerén keresztül. Ide a nyugalomba, a csöndbe, a meleg családi otthonba, az európai polgár egyhangú és könyörtelen jólétébe. A viz kifutott a szamovár szélén. Jimmy fogta a teát és beledobta a forró, sistergő kavargásba. Kisvárosi történet Irta Debreczeni József A szomorú leány bejött a kávéházba. Asztalhoz ült és egy teát kért. — Forrón — szólt utána a pincérnek és fázósan dörzsö'.gette a kezét, amelyről az imént került le a fehércirádás barna bőrkeztyü. Nagyon elegáns volt a szomorú leány és kesernyés mosoly kövült a száján, mint némely siető dámáknak, kiket éjjeli íéltlzenkettőkor szoktak megpillantani a túlsó gyalogjáróról színházból hazabaktató polgárok. A szomorú leány poudrét vett elő és a retikül belső lapján fényesedé tükröt tartva maga elé, egy darabka szarvasbőrrel az arcát kezdte dörgölni. Azután lésüt vett elő és festékrudacskát, mely sőtétbibor színben pompázott és eltüntette a künti télhideg lila ibolyácskáit az ajkakról. A haját is rendbehozta és türelmetlenül pillantgatott a konyhaajtó felé, ahonnan a jó forró teának keilen-; érkeznie. A szemközti asztal az »Igyunk barátim:« asztaltársaságé volt. Barnára füstölt gipsz Bacchus meresztette pilláit e törzsasztal BMttctt, az asztaltársaság saját Bacehusa, vödként, vagy micsoda, egy könnyelmű órában indított gyűjtés eredménye. Kalupfctzki a gyógyszerész hozta Fehérvárról A- borköziség rózsaszínjében igaz hát megszépült olykor e füstös barna isten és a. cécók hevében Tormái bácsi az adótárflpk s. is szokta csókolni, részegen ég-xuppa: . > Szóval hát szent egy istenség vju : szürnyümőd büszkélkedtek rája. Kilenc felé járhatott. A törzsasr'Ul'-ál mindössze Csupor ur a segédé ■ u'aü tiszt merült el az estilapba, no m«2 a kávés ült ott, úgy is mint kávés, úgyis mint tag. A szomorú leányt figyelte, aki még mindig várt a teára. Nagyiejü karikatúrákat názdegélt valami ott felejtödött német képeslapban és köziben a papirtányéros, vizenyős gázlámpákra pillantgatott fel egykedvűen és észrevehetőn messzire utazott gondolatokkal. A szomorú leány jó tiz perca várhatott már a forró teára. , — Lajcsi — ordított a káyés — Lajcsiül Mi lesz a bal háromm;'1"* — Az istenfáját - halkabban, önmagának Csupor urnák a segéd! a mamlaszt Is ki kén# Csupor ur felnézett a óíigányszinfl kurta szivart azután I no meg uúk — ezt már! újságból, elő és pipiskéd. ő lassú élvezettel tartotta eléje a gyufát. Lustán nézett körül a teremben. Ásitott — Még kétszer két decit — suttogta — Még kétszer két decit Csupor ur-, nak — visszhangozta a kávés — Lajcsi! ... ' Csupor ur révetegen meredt a plafonra. A kurta szivar is rosszul szeleit ma j dühöseket szippantott és káromkodva mormogott nem éppen hizelgö véleményt I a dohányjövedékröl Ekkor pillantotta , meg a szomorú leányt. Valami zavart meglepetést vélhetett volna felfedezni arcán a figyelmes szemlélő ekkor. A szomorú leány is odanézett közömbös ráismeréssel és biccentett, de Csupor ur nem köszönt vissza. — Mit keres ez itt? — fordult a kávéshoz. Ez az, akit tegnap éjjel hm . . . tudod, izé . . . hazakisértem. Van pofája ... Csupor ur nagyon dühös volt. Hogy hát ez a nő, akit tegnap éjjel hazaklsért . . . — Tóni ezt nem szabad kiszolgálni. Ez egy olyan. A szentségit, hogy hova nem szemtclenkedik! — Mi az? — rezzent fel a kávés. — Mondom, hogy eriggy, dobd ki. Valami artistanő. Tudod kérlek mégis csak kellemetlen. Az ráhagyta. Valóban kellemetlen. De jobban megnézte a szomorú leányt Csinos — gondolta — és milyen finoman, sápadtan bus. De azután zajosat helyeselt Csupor urnák. Így meg úgy, hogy az ő kávéházáb&n nem szolgálnak ki egy ilyent, hova is gondol ez a népség. Ennyire — sóhajtotta büszke önérzettel — hál Istennek még nem jutottunk. Felkelt és elindult a szomorú leány asztala felé. Lajcsit, aki épp akkor hozta a teát, egy kézmozdulattal visszaparancsolta. — Nagyon sajnálom nagysám — hajolt az asztal fölé — itt nem szolgálhatjuk ki. Tudja a vendégek miatt Hiszen ért?! A szomorú leány meglepetés nélkül nézett fel rá. Mint aki várt is ilyesvalamit. Mint akinek érthető ez az egész. A föléje hajló barázdás férfiarc, az árkádok kopott araayaasfvaHcái, minden bervirágos, ütött emberkéi a kicsi városnak. Ez a gázlámpás, ölesé csillogása elitkávéház és künn a fagyott hideg járda. Azután csak annyit mondott: »Pedig fázom«. De egy cseppel sem lett szomorúbb, mint azelőtt volt. Nagyok a szemei, mint francia alvóbakáknak és fáradtan finomak a mozdulatai. Felvette a retikült néhány ilyen mozdulattal és indult az ajtó felé. Mire visszajött a kávés teljes számban együtt ült már a törzsasztal. Csupor ur dühtől vörösen gesztikulált. — És van pofája! — üvöltötte. — Dög — mondotta a patikus és az alakja iránt érdeklődött — Botrány — jegyezte meg a köz- és váltóügyvéd és széles gesztusokkal kezdett egy hosszú magyarázatba a társadalom feladatairól a prostitúcióval szemben. — Persze szőke volt — után úgy mellékesen és kijelentette, hogy nem szenvedheti a szőke nőket. Tormai bácsi a hatodik két decit hozatta és olvadón szerelmes gügyögéssel csókolgatta a Bacchus hideg gipszszáját. Csupor ur viszont szontyolódottan jelentette ki, hogy teljességgel elrontotta a mai estéjét ez a perszóna. Vette is a kabátját A kávést az imént éljenezték meg harsányan »tapintatos és mégis erélyes fellépéséért amellyel sikerük megmentenie a helyzetetc. (Az ügyvéd szavai.) Ám, amikor keresni kezdték csodálkozással kellett Mtniok, hogy g kávés nincsen ott Kis idő előtt szökött meg a hangosodó asztaltól és — mint Lajcsi meséli — feltört gallérral sietett a szomorú leány után. kérdezte az-R RRNDEUU Irta Reach Ilonka Egyedül maradtak. A második szobában meggyujtották a villanyt Piros fény rózsázott át a nyitott ajtón keresztül. — Maga nem válaszol? — beszélt az asszonyhoz Károly. Pedig szükséges, hogy egyszer magáraébredjen: hiszen mi ketten olyan régen keressük egymást. Mikor ide jöttem ebbe a városkába és azon az emlékezetes bálon megláttam magát, valami ismeretlen fájdalom harmatát láttam csillogni a meszszerévedö szemeiben. Éreztem, hogy ezeket a szemeket kerestem hasztalan eddig minden asszonynál. Aztán megismertem magát, kicsi asszony, megtudtam, hogy a lelkének, ennek a csodahangszernek eddig milyen szánalmas kontár hangadója akadt Valahogy egymásra találtunk maga, a íöszolgabiróné, a megye szépe, a mintafeleség és rosszmájam, elgyötört Idegeimmel a fővárosból idemenekült zongoraművész. Aanylseor mondta már, hogy szeret, bizonyítsa be végre: jöjjön el hozzám egy csésze teára. Milyen szép is lenne! Már annyiszor elgondoltam, hogyha várnám..., a szobámat csak a szamovár lángja világitja meg. Várok magára az ablakfüggöny mintáját nézem és csodálatos alakokat látok benne kígyózni. Végre kulcscsikorgást hallok és ott áll az ajtóban az én drága kicsi Évám, virágszirom ujjacskái felém repesnek, melyeket eddig oly ritkán, számtalan rosszindulatú tekintet láttára volt csak alkalmam megcsókolni. — Édes Károly, majd én folytatom — vágott bele az asszony. — Lesegiti a kabátomat, elkészítem a teánkat, megiszunk egy csésze teát, maga a zongorához |1, én maga mellé kuporodom, az ölébe simul a fejem, játszani fog, én hallgatom, mögöttünk maradnak gondok, idegesség, áttörjük a színtelen köznapok szűkös határait, a muzsika szivárványos mámorában egy szebb életbe emelkedünk, ahol csak halkan csilingelő akkordokban lehet érezni. Tőlém hajol ós egy végtelen csókban eggyéforrva pecsételjük meg a mi istenivé magasztosult szerelmünket.. Akkor hazamegyek olyan szeplőtlenül tiszta lelkiismerettel, ahogy magához jöttem. így hazudtak egymásnak, talán tudatosan, talán öntudatlant, de azt mindegyik érezte, hogy a másik igazat mond. — Hát eljön, édes, egy csésze teára? — kérdezte a férfi Évát, felcsillanó szemekkel. — Persze, hogy eljövök — kacagott rá az asszony jelentősen. — Nézze, kicsi Évám, átadom a szobám kulcsát, hogy ne kelljen csöngetnie. — Holnap délután ötkor magánál leszek — felelt vissza nagysokára az asszony. Most azonban készüljön, kedves — szólt idegesen — mert nem akarom, hogy az uram, ha visszajön, még itt találja nálunk. Károly elbúcsúzott. Még eryszer egymásra néztek, szemükben titokzatos hoínapvárással. Az aszony egyedül maradt. Fázósan borított egy kendőt remegő vállaira. Bclémeredt az elcsendesült szoba feketed.6 árnyékába. * Másnap délután az asszeny tükre előtt állott, derűs szemekkel nézte sötét köp-, penybe burkolt sudár alaklát Sejtelmesen megremegett arra a gondolatra, uá is fog történni egy fél óra múlva. Erősen szemrehuzott kalappal eflndult arra az útra, melyet annyi asszony megjárt hajszolva az előtte tova röppenő plllangószárnyu titokzatos Ígéreteket Egész idő alatt valami névtelen ijedtség szakadt a lelkére, de azután gondolta, mit, ember vagyok magam is, Ugyanúgy vannak jogaim az élethez, mint másnak. Végre ott állott az ajtóban kiszáradt torokkal, lüktető halántékkal. Károly kezet csókol, de valahogy másképen, mint ahogy azt tegnap óta anynyiszor elképzelte, révedező szemel nyugtalan lángolással tapadtak az as*szonyra. Valami furcsa, érzdd parfömffial csapódott Évához, fejében őrült gyorsasággal kergetőztek a gondolatok, tekintete odatévedt egy pamiag előtt állő asztalkára, ahol egy szamovár mellett két csésze főig elfogyasztott teát pillantott meg. Itt csak asszony Járhatott előttem — villant meg a fejében. Az alávaló kiszinezett hazug szavalnak hálójába kéri tett. Szemeiből két gyémántcsillogásu könnycsepp bujt a napvilágra. Rá sem tekintve a könyörgöszomü, szánalmasan dadogó fiúra, visszafojtott sírással kttámoiygott a szobából Roskadó térdekkel megkapaszkodik az ajtófélfában és riadva felfigyel az ajtó mögül kicsengő női kacagásra, utána Károly dühös hangjára: nem megmondtam, hogy pusztulj innen, Micl, minőre várok, na szép dolgot csináltál nekem, te béka, te... Éva többet nem hallott a kedves párbeszédből, eszeveszetten rohant le a lépcsőkön. A kapun kilépve harangkongás üti meg a fülét, felnéz, néz a toronyórára, mely akkor ütötte el az öt órát és az ő karóráid* már negyed hat is elmúlt Éva ekkor eszmélt rá, hogy egy negyed órával hamarabb érkezett Magábaszakadva rótta az uccákat gondolatai kétségbeesetten akörül forogtak, mi történt volna, ha 6 annál az embernél ivott volna egy csésze teát Úristen, annál az embernél... akkor most meg kellene halnia. De igy is, 6 ezt nem éli tol Hazaérve berontott a gyerekszobába, két éves fiát kikapta a csodllkozószemü dajka kezéből és sokáig csókolta könnyes mosolygással. * Szondy főszolgabíró este fáradtan érkezett haza egy négyórás kártyacsatából, természetesen a férjek ősi szokása szerint semmi feltűnőt nem látott Éva viselkedésében, noha Éva szokatlanul hallgatag volt. Vacsora után átment dolgozószobájába, ám írás közben Éva hófehér karjai ölelték át Szondy még föl sem tudott eszmélni, Éva már ott zokogott az ölében. Hosszú faggatás után végre bevallotta, hogy azért sir, mert fái a szivecskéje, amiért az ura úgy elhanyagolja. A derék urnák forró csókokkal kellett bizonyítania, hogy Évát ma is úgy szereti, mint amikor a főszolgabíró ur még csak segédfogalmazó volt és egy nyárba szökkenő tavasai ünnepnapon először csókolta ügyeden esókááí a kis b»glyashaju, kacag ósxema Éva makrancos ajakára.
