Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
36. oldal BÄC5MEGYE1 NAPLÓ 1927. december 25 EGY CSÉSZE TEA Novella , Az elegáns klubban két elegáns ui fiit elegánsan a kényelmes bőrfotelekben. Az egyik Radó Imre volt, a novellairó, a másik e sorok írója. Mint az ilyenfajta novellákban szokás, az nrak illatos havannát szívtak. Az elegáns pincér kristályedényben teát szervírozott nekik konyakkal. Radó Imre, miközben a hamut leverte a szivarjáról, szokás szerint legújabb novelláiét mesélte el. E sorok szerény Írója ásitott. — Az a baj. mondotta Radó Imre, miközben hörpintett az illatos teából, hogy bordalok, sördalok vannak, de nincsenek tea-dalok. Miért nincsenek? E sorok szerény Írója szó nélkül benyúlt elegáns szmokingja belső zsebébe s egy kéziratcsomót nyújtott át Radó Imrének. — Olvasd — mondotta halkan. Es Radó Imre olvasta, amint itt irv3 vagyon. Teadalok Fóthi dal Boralapon irta Vörösmarthg Mihály Lefelé megy a teában A cukor Epen úgy mint e versekben A humor Bár jó volna, ha ez szállna Fölfelé De a szerző a poént mög- Nem leié. Testet éleszt és táplál a Lakoma De unalmát mi megadja A tea Tea mellett urak, dámák Csevegnek Jól esik ez, de csak tán a Gyereknek. Teát ha isz’ magyar ember Rumozza Okkal-móddal hatását Így Fokozza Nagyot kortyint és köp egyet Utánna Mit tagadjuk? A teát ő Utálja. A teára transzponált Petőfi A teázó Oondüző teácska mellett Vígan illan életem Oondüző teácska mellett . . Pedig nem is szeretem. Es mit ámultok? ha mondom Lehet hogy az nem is ros» De csak akkor hogyha mellé A szobalány sonkát hoz. Tea-estély! jaj csak ez ne . . . Oda jisalni engemet Megfogadtam soha többé Semmi áron, nem lehet. Rendezze bár a nőegylet S legyen annak műsora Énekelhet Strass Leó Is Még se megyek el oda-Szomjas ember tűnődése Ejnye mi az istennyila! Üres már a teás kanna Üres ám — Jaj pedig be ihatnám. ívás közben hányadik már ez a tea? . . . csak Ötödik? reremt’ úgyse! becsülettel Főzhetik. Máskor nem hiteleztek még egyet se M.ost nem látom a Zählkellner szinétse.. Hortobágyi korcsmárosné . . . Hortobágyi vendéglősné, angyalom Tegyen ide kandli teát, hagy iszom Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van Valódi Hornimann-ja van hallottam. Szép menyecske ... cukros tea citrommal'! Fene tudja mi van az én gyomrommal öleljen meg vendéglősné édesem S majd meglátja kifizetem a cechetn. Ahogy a nép egyszerű gyermekei danolnik Gondolkodom — teát vagyok Hazamennék, de nem tudok Lakásom nincs kifizetve Házigazdám nem ereszt be. Teát ittam én az este Ragyogó, csillagom galambom Szaharint tettem beléje Ragyogó, csillagom galambom • Nem is hízom ettől én meg Soványodás ez a lényeg Ragyogó, csillagom galambom Rumos, rumos, rumos Rumos, rumos, rumos Tea kell a csészébe Rumos, rumos, rumos Rumos, rumos, rumos Ruff-keksz való beléje Kerekded alakja Mogyoró takarja Az a jó hogy majdnem Ajándékba adja. Száz szál gyertyát A teának sürü csepje, cukor van az alján Tíz dinárt kér egy kandliér a főpincér csalfán Disznóság ez ennyit kérni egy ilyen lokálba Tört ablakán süvít a szél benne ócska lámpa A vigéc a tulajdonost magához hivatja Üzletet ajánlanék én, rengeteg lesz haszna. Már azt hittem régen vége a betyár világnak A Ritzben hat dinár ára egy kandli teánák. Hozassa a teát eztán vaggonszám’ a Ritzből Ott se kérnek hat dinárnál többet so’se Öntől Négy dinár lesz minden kandiin a polgári haszna Négyszáz dinár, ha száz kandlit rak ki az asztalra«. A vendéglős nagyot ordít mint valami őslény Ilyen viccér a pokolba kergetem el önt én. Radó Imre olvasás közben ásitott. Előbb egyet, aztán kettőt, de valamivel hosszasabban. Majd visszaadta a kéziratot. — Nem szóltam semmit. Én nem vagyok oka semminek, — mondotta, miközben a teáját itta, keserűen. — Ilyenek vagytok ti, novellairók mindnyájan, — mondotta, e sorok írója. Felvetitek a problémát, aztán a megoldásért nem vállaljátok a felelősséget. — enyv. — Ut a házassághoz Irta P. Gergely Borlska Az iskola kapuja kivágódott és az apró zsiványcsapat zajongva tódult ki rajta. Mire a szeszélyes hajlású páros rend mohikánjai is az uccára kerültek az elöl haladó pisze orrokat már kékvörösre marta az éles novemberi szél. Klárika a tanítónő volt az utolsó apróság. Alig nagyobb a nyurga kőlykeknél. Fázósan fészkelte magát a prémje közé, de az orra neki sem kerülhette el a katasztrófát, csakúgy kiviolásodott, akár a nebulóié. Szemben a postaépület előtt ott állt Marton Józsi természetesen. Azért természetesen, mert mióta bekerült a tanyáról — ahol ilyentájt már elegendő egy-két béres is — azóta véletlenül mindig akkor akad dolga a postán vagy környékén, amikor a gyerekek jönnek az iskolából. Sárga bőrkabátja szétvetve, mintha a tavaszi nap alatt farsangolna. Megse kottyant neki ez a cudar novemberi hideg. A pörge vadászkalap hetykéb ben még nem állt fiatal agrárius fején. Ez a hetykeség különben benne volt Marton Józsi minden ruhadarabjában: a kis lukacsoktól a boci mellényig. De bővebb tájékozódást ezekről a dolgokról a kis tanítónő adhat Ugyanis Klárika minden ilyen találkozási véletlenkor tetőtől-talpig mustrát vesz róla. Illetőleg »végig méri«. A dolgok természetes rendje szerint most hazakisérés következett, abba a csöndes kis uccálm. Ez egy kis ügyes tempózással megállásokkal, magyarázással össze-vissza eltart legalább húsz percig, bár igazság szerint öt perc ára távolság az egész. Az ablak alatt Klári gyorsan kezel: — No isten áldja. Sietek, mert megfagyok. Józsi azonban nem engedte el a pirinkó kezet, ami nevetséges vergődéssel szabadulna a hatalmas marok közül. — Jaj, még egy percig Klárika. Maga mindig rohan. Olyan szívtelen. Engem meg egyen a fene idekint — De unalmas mindig evvel... — Persze. Mert mindig elölről kell kezdeni. Amikor már épen érdekfeszitö kezdenék lenni, mint egy Glyn Elinor-regény, rámcsapja a födelet, ezt az undok nagykaput. — Hát igazán ma sem hiv be Klárika? — Hogyisne. Világos nappal, hogy az egész világ lássa ... — Hát este aranyos kicsi Klárika. Nézze, amit a szeme-szája kíván, kicsalhatja tőlem. Látja ezt a gyönyörű gyűrűt? Családi, de én biz isten magának adom, ha akarja... A kis tanítónő arcán vérhullám csapott keresztül, nem tudott szólni, de a szeme haragos villogása épen eleget mondott a fiúnak. Az zavartan, játékos hadarással fecsegni kezdett össze-vissza, de a világért nem bocsátotta el a lány kezét A másik kezével azonban idegesen hadonázott és egy heves fordulással úgy bele ütötte a könyökét az ablak egyik üvegtáblájába, hogy az recsegve, sugár élekben szerte válva csörömpölve hullott a kövezetre. — Maga ügyetlen majom — dühösködött a lány — összetöri az ablakom ebben a hidegben. Legyen szives és szüntesse be a kiséréseket és kisértéseket. Mind a kettőnek csak kárát látom. Fújja fel a családi gyűrűjét. Ezek után igazán nem teszi be a lábát hozzám soha! Marton Józsi szilárdan állta a szidást, mint egy szikla a jégesőt és a hangja csakúgy, mint rajta minden, hetyke volt, ahogy megszólalt: — Soha? Az még soká lesz Klárika, addig nem érdemes várni. Nincs is türelmem hozzá, tudja. Én mondom, hogy csak azért is a sohánál sokkal hamarabb be fog maga engem invitálni barátságosan, ahogy dukál. KezitCsókolom. A kis vadászkalap hihetetlen hetykén billent meg a kupon és Klári a fölindulástól lihegve, még a szobába is behallotta annak a távozó alaknak hetyke íütyürészését Már majdnem sötét volt és olyan köd, hogy vágni lehetett, amikor délután Klári kijött az iskolából. Rosszkedvű volt rémesen és még hozzá ma különösen komisz volt az osztály. Olyan hetykén feleseltek, szemtelenül vigyorogtak az imposztorok. hogy csaknem a fél osztály vitt haza büntető föladatot. Ezen az estén legalább tizenöt kis ügyetlen kéz ákombákomozta be ötvenszer egymásután: »Nem illik a tanítónővel szemben hetykén viselkedni«. Klári épen beakart nyitni a kapun, a mikor egy rekedt nyúlós hang csapott felé: — Áblákót csinálnyi.. áblákóóót... —Épen jókor — örült Klári és bevárta a tótot: — Jöjjön be, itt van egy kitörött ablak — mondta neki. Élőre ment, felcsavarta a villanyt — Jó estét — köszönt a rekedt tót atyafi, akinek a nyaka úgy be volt bugyolálva egy piros gyapotsálba, hogy a füle se látszott Hitvány tót kalapja csurgó karimával .árnyékolta az arcát Csak a tömzsi vörös orra és furcsa pedrett barna bajusza látszott az egész ábrázatából. Nagyot fohászkodva eresztette le a hátáról az üvegvitrinjét — Nem tudsz hángos beszélnyL Megfáztám van és berekednyi egész. — Nem is csoda az ilyen ködös, hideg időben — részvétezett a kis tanítónő és mialatt a tót munkához látott, előszedte a szamovárt és teát főzött. A nagy tót legény piszmogva babrált az ablaktáblák között, mialatt Klárika tett-vett és nyájas kérdéseket intézett hozzá: — Hová valósi? — Árvá mégye... —Van családja? — Nincsvan. Árvá mégye, árván gyütte. — Miért nem házasodik meg? — Én szeretni jány, jány nem szeretni engemnek. — Talán mást szeret? — Akkor kikápárnyi szemet másnak — krákogta hevesen a tót legény és úgy összeroppant a keze alatt a tábla üveg, hogy pánt emlegetve, újra kellett kezdenie az egész műveletet. Klárika kacagva nézte az ügyetlen nagy mamlaszt, aztán mondta: — Szegény ablak. — Kisaszonka sajnálni ablak, nem sajnálni ember? — Ember életben maradta, ablak meghalta — nevetett Klárika, de aztán elkomolyodva tette hozzá: — Nem szeretem az összetört dolgokat. — Szivet is lehet van összetörnyi —■ igy a tót. — Azért őrizze jól, akié törékeny. Ezalatt elkészült a tea, Klárika kikeresett egy öblös csészét a pohárszéken és megtöltötte: — Igyon egy csésze teg£ Tessék. Ez jót fog tenni a todkán^it — Oh, keszenek nagyon szipen. Ez jó lesz van most. Kisa'šzonka látok van szív a szeginhez Citrom benne, mint a iorró limonád. Megvan orvosság. Az ablak üggycl-bajjal visszakerült a helyére és a tót mohón itta ki a csésze teát, csak ujYy állva, a szoba homályos sarkábany&ár Klárika egyre invitálta az asztalig. Klárika előkereste a szükséges menynyiségü dinárokat. — Soha nem felejtek el kisaszonka jósága -- susogta meghatottan a tót legény, aiztán a hátára szedve a cók-mókját, kibiűtorkált a sötét kapualjon. Másnap délelőtt Klári egy pillanatra megállt az iskola kapujában. Alsó ajkát hirtelen a felső fogsora mögé rejtette. Ezzel ugva/i nem változott meg semmi az ucca lariyha forgalma körül, a kistanitónő arca se lett rútabb ettől az izomattrakciótól, mégis lehet mondani, korszakalkotó változásként könyvelte el ez a parányi reflexmozdulat a szive piros lapján,! hogy Marton Józsi nem áll ma a postahivatal előtt. Egyébként minek is állna. Meg lett ■ neki mondvá, világosan. Mert hogy ő a Marton Józsii. A hires szoknyász. Most
