Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
20. oldal BÁCSMEGYE1 NAPLÓ 1927 december 25. tudnia, hogy a vádlottak egymásközt levelezést folytatnak, több ilyen levelet elcsíptek és tőlük tudta meg azt is, hogy Jánosi tombol féltékenységében amitt, hogy Haverda Mariska őt Vojthával állítólag megcsalta és róla semmibevevőleg nyilatkozik. Elmentünk éjjel a fogház környékére és megállapítottuk, hogy az ügyész hajnalban hagyta el az épületet. Több sem kellett nekünk, összekombináltuk ezeket a dolgokat és az újságíró kombináló érzékével megteremtettük a szórványos jelenségek között az összefüggést Néhány újságcikk és megszületett az »éjjeli ügyész« fogalma és a róla szóló romantikus legenda. Mindezek azonban csak kiséró jelenségek voltak, a per érdeme, az ügy állása továbbra is homályban maradt, senki sem tudta, mit vallottak a vádlottak. Ezt is megszereztük. Megtudtuk egy napon, hogy a törvényszéki orvosszakértők véleménye beadás előtt áll. Egy órai könyörgés után egy palicsi villában tett látogatás módot adott arra, hogy ezt a szakvéleményt rövid egynegyed órára betekinthettük. Ebben a véleményben pedig benne volt minden, ami az újságírót érdekelte. Benne volt, hogy a bűncselekményre nézővé mit vallottak a vádlottak, benne volt egész ifjúságuk, hányattatásuk és kalandos életük, nyilatkoztak ebben családi körülményeikről, a gyilkosság részleteiről, az ezt megelőző beszélgetésekről |egy egész Balzac-regény tárult szemetek elé. Másnap és az ezt követő napokon hasábos cikkek jelentek meg mindezekről és ugyanez természetesen a pesti lapokban is napvilágot látott Az egész magyar sajtó a Bácsmegyei Napló után Indult, a hivatalos körökben pedig óriási volt a konsternáciő amiatt hogy a féltve őrzött titkok mégis napvilágra kerültek. Feledhetetlen élménye ennek az ügyinek a vádtanácsi tárgyalás. A törvényszék az ügy fontosságára való tekintett Wel délutánra tűzte ki a határnapot A Sötét folyosón állott az egész helyi újságiról kar és nézte, hogyan vonulnak be a védők és a bíróság tagjai a tárgyalási terembe. A türelmetlen várakozás csak néhány percig tartott, egyikünk sem tudta elviselni azt a tudatot ■hogy a tárgyalás zárt, oda senki sem ínehet be és egy ajtó elzárjon bennünket a szenzációs eseménytől. Lábujjhegyen belopóztunk tehát a bíróság viszszavonuló szobájába, amelynek a tárgyalóterembe vezető ajtaját szerencsés Véletlen folytán nem csukták be egészen. Ebből a szobából lélekzetet viszszafojtva, a legnagyobb izgalommal hallgattuk végig a vádtanácsi ülést, először VVinchkler ügyész beszédét majd Vázsonyi Vilmos replikáját, aki Klein Pál Lipót védelmében több, mint egy órán keresztül véres szatírával, fényes jogászi elmeéllel, az öt annyira jellemző fölénnyel izekre tépte szét az ügyész vádbeszédét Minthogy valamennyien a szépasszony pártján voltunk, ujjongva vettük tudomásul a vádtanács határozatát amellyel a többieket ugyan vád alá helyezte, de Klein Pál Lipót ellen a bűnvádi eljárást megszüntette. Kétségtelen, hogy ez az eredmény VájZsonyi személyes sikere volt és ennek köszönhette Klein Pál Lipót, hogy a fogházat elhagyva a fötárgyaláson csupán mint tanút hallgatták ki. Kedves barátom, sokat tudnék még ebből az időből elbeszélni. Most, hogy | ezeket a sorokat Írom, újabb és újabb események merülnek fel előttem, de talán egyelőre elég lesz ennyi is. Lehet, hogy amit Írtam, másnak nem is érdekes, azok azonban, akik ezekben a dolgokban annyira benne voltak, mint amennyire mi, jóleső érzéssel fogják saját emlékeiket e tudósítás kapcsán fele'eveniteni. Nem tudom, hogy kik élnek még közülük, hova vetette őket a vérzivataros idő, bizonyos azonban, hogy fiatalságunk kezdetén, a sors kegyéből, közvetlen közelből oly eseményeket szemlélhettünk, amelyek akkor az egész világ érdeklődésének előterében áüottak. Ma már. hogy a régi tudósítások fakult betűit újra elolvastam, persze sok mindent másként látok, de akkor valamennyien a romantika sápadt apródjai, egy könnyelmű asszony megbocsájtó védelmezői és lovagjai, egy degenerált gyilkos pszichiáterei és tanulmányozói, egy ország közvéleményének irányítói voltunk. Sok betűt és kéziratpapirt fogyasztott el ez az ügy s talán ugyanannyi sóhajtást idéz most fel. Mit kergetnek most emlékeink? A megfeszített munka édes lázát? A régi lelkesedeés elmosott árnyékát? A beavatottság kéjes szájízét idézik? Azt hiszem, az ifjúságunkat S a végén még kisül, hogy nem is a Haverda-ügy volt az érdekes, hanem az, hogy akkor még egészen fiatalok voltunk. Quod erat demonstrandum. Szeretettel ölel igaz barátod: Dr. András Ernő Naplóm arról, hogg esetleg nem szeretik az embert, az is lehel, továbbá a nőkkel mi van Tessék, már megint paradoxonnal kezdődik, mihelyt egy kicsit odafigyelek. (Pedig ne hidd, kedves olvasó, aki legutóbb Is intettél leveledben, hogy fanatikus barátja vagyok az ellentétnek, az igazság, ha majdnem mindig más is, nem mindig éppen ellenkezője a közélett! hazugságnak.) Az ember szereti, ha szeretik, ehhez nem fér kétség, — mégis első emlékem a szeretetről minden későbbi emlék ősforrása kettős színezettel jelentkezik. Négy éves lehetek benne, (onnan gondolom, mert öt éves voltam, amikor anyám meghalt), anyám felemelt, karjaiban tart, hevesen nagy indulattal szorongat, csókol .lihegve, szeretve és sóhajtozva fojtogat ölelésével. Én kézzel-lábbal kapálózom szeretnie már a földön lenni, szinte dühösen védekezem, közben zavaros érzésem van, egyrészt sejtem, hogy 6 ezt szerétéiből teszi, másrészt tiltakozom a szeretetnek ilyen túlzott testi és lelki integritásomat veszélyeztető kitörése ellen. Később, nyolc éves koromban szép fiata hölgynek magyarázok valamit, nagy élénken kapkodva a szalónban — csodálkozva, mosolyogva figyel, tetszik neki a hév, amivel a kis kölyök lelkendezik, egészen közel hajol, meg akar csókolni. Visszakapom a fejem, udvariasan, de határozottan, jelezve a távolságot, amire szükségem van, hogy fontos elvi kérdésről szóló mondókámat befejezzem s amiben megzavar, a hatásnak ez az összetévesztése, 6 is kissé szégyenkezve visszahúzódik és komolyabban figyel. Más emlék. Talán két és fél éves vagyok, zsalugáteres szoba, rokon néni ölében. Nálam kevéssel idősebb kis fiú (unokaöccs) bömböl és üvölt a paprikajancsiért, amit mellemhez szorongatva tartok. Csittitgatják, szidják, magyarázzák neki, hogy az az enyém — eszeveszetten ordít tovább, toporzékol. Csendben ámulva figyelek, szorongatom a Paprikajancsit. A gyerekkel nem bírnak, kiharcolják a szobából, nem akar menni, húzzák a földön, elkékülve ordít. Mikor az ajtóig sikerült elhúzni, hirtelen felállók, guggoltomból odatotyogok az ajtóhoz és titokban kezeibe nyomom neki a Paprikajancsit. Abban a pillanatban elhallgat, mohón magához szorítja, még egy rántás, — eltűnik. Nézem az üres ajtót maflán, aztán fá jásra - leszek figyelmes a mellemben, ahonnan kitéptek valamit. Nem is sejtem, miért kapcsolódott ez a harmadik emlék a másik kettőhöz, az emlékek nyilván jobban tudják, mirt az értelem, mikőzük egymáshoz. Talán csak a szeretet folytonosságát akarják jelezni, amint felém áramlik, amint tovább áramlik belőlem: természetes körforgás. valami ismeretlen közegben, kézzelfoghat ó tünetek közt, — a harmadik példában már áldozatot, fájdalmat, lemondást követelve. Annyi bízón yos, hogy ezt a körforgást hosszu-hosszu ideig olyan természetesnek, magától értetődőnek hittem, hogy a szeretetnek inkább a fölösleges, hangos kimutatása nyugtalanított, mint a hiányától való félelem. Már felnőtt férfi voltam, 22—23 éves, mikor először hallottam egy emberről, egy ismerősömről határozottan á'ktani. hogy az nem szeret engem Jól értsük meg, nem olyasvalakiről volt szó, akive' összevesztem, vagy akire megharagudtam, vagy akit megbántottam, hogy hi- j uság, harc, versengés, irigység, nézet és j izléskülönbségek milyen ind d ! vá'- j tanak ki. avval mindig tisztában > o'am. j Ezt leszámítottam a szeretet általános fogalmából, abból az ösztönből, amit na-1 gyón egyszerűen lehet négy szóba foglalni: mindenkit szeretek, akit nem ismerek, vagyis mindenki felé azzal közeledem, hogy szeretni fogom. Ez uj dolog volt. Az Illetőt nem nagyon ismertem, annyira emlékeztem csak hogy mindig barátságosan köszöntem neki, megkérdeztem hogy van, figyelek rá, amit feiel. Egyébként nem is volt jelentékeny ember, Így tehát az a döbbenetesen kínos érzés, hogy ellenszenvének hire hatott rám, nem az önfentartási ösztön, az általa okozható kár félelméből fakadt. Nem is hiúságból, mert közönye csöppet se bántott volna, azzal nyugtattam volna meg magam, hogy nem ismer. Megvoltam döbbenve, kijöttem a sodromból. Ez uj dolog veit, ismeretlen. Napokig nem tudtam magamhoz térni. Fejbeverten, sóhajtózva kódorogtam az uccén. Védőbeszédeket gondoltam ki magamban, romantikus találkozásokról képzelődtem, melyben az illetőnek módjában lesz meggyőződni róla, mennyire tévedett, milyen rosszul Ítélt meg. Aztán a másik végletbe estem, vizsgálni kezdtem magam, vájjon gonosz-e igen? Egész sereg gonosz, csúf, ellenszenves testi és lelki tulajdonságot fedeztem fel magamban, kezdtem igazat adni neki, éreztem a szükségét, hogy megváltozzam, majd csüggedve, belenyugvással feladtam a reményt, hogy valaha is szeretetreméltó ember legyen belőlem. Mindezt egyetlen ismeretlen, jelentéktelen, epés és rosszindulatú ember közvetve másodkézből kapott véleményének a hatása alatt. Nevetséges érzékenység, vagy ostoba hiúságnak tetszhetek első blikkre, ez a nagy reakció — alapjában, most már tudom, minden élő embernek, az Embernek túlbecsülése volt az oka. Valami igen igen nagy dolognak éreztem akkoriban az embert, világnak és természetnek, az egész mindenségnek legcsodálatosabb csodáját, értelmét és lényegét és biztosítékát és célját, a legnagyobb ígéret letéteményesét, Isten trónörökösét láttam és tiszteltem az emberben s a filozófiai ellenismerésnek, az érzésnek legapróbb rezdüléséből, a Tejutig ívelő. végtelen panorámának forrását és központját próba, hogy minden külső és belső megegyetlen emberben, önmagámban találtam meg, igazolta ezt a rajongó bitet. Természetesnek véltem azt is, hogy önmagamat másokban, másokat önmagámban ismervén meg, minden ember többé kevésbé homályos tudattal ugyanazt a nagy dolgot jelenti: hogy megannyi Kozmosz és Világmindenség szaladgál ezen a világon, koncentrikus gömbök végtelen rádiusszal — lévén a jel!cm világában érvénytelen a fizikai tétel, hogy egy helyen több test nem fér el egyszerre. Már most így vélekedvén az emberekről, nagyon is érthető milyen félelmetes és borzasztó volt elgondolni a számomra, hogv lehessen, egy Koszmosz, egy Világmindenség (annak az embernek a világa) amelyben én mint objektum, mint ennek a világmindenségnek egyik alkotó része valami ellenszenves, kivetendő, rossz dolog legyek, — úgy szerepeljek ebben a világban, mely tulajdon központjából nézve egyetlennek számit, mint ami elrontja, megcsufitja a világ összhangját és szépségét — ín. éppen én! Vájjon szerényebb, elbizakodottabb j lettem azóta, hogy ma már nem tudnám, nem tudom így lelkemre venni, ha meghallom, vagy rájövök, hogy ez i vagy az az embm társam nem szeret.! Jobban szeretem magam, vagy kevésbe bé? Ez nem is fontos — fontos az, hogy nem hiszek már abban a nagy, lényegbevágó egyformaságban. Nem szeret, rosszul ítél meg, nem ismer — annyi baj legyen. Néha még megtisztelőnek is találom, jólesik, emeli az önbecsülésem — minthogy máskor megesik, hogy restellem a nekem nem rokonszenves ember rokonszenvét. Csodálkozni legfeljebb azon a harcias tekinteten cso-j dálkozom még, amit ismeretinek vetnek egymásra. Az ember... Mintha nem az volna már, aki voltj Nem mindentől különböző, egyetlen valóság. Átmenetek vannak, a törvény! igájában sínylődő állatvilág felé — a különbség csak fokozati. Sokszor riasztó látomásom van, szédülök, mint akit1 soká forgatott az örvény, nem bírom, merre visz az Idők árja. Visszafelé szaladunk? A menyek nagy kapuja, melyet' a mi Megváltó mindenségünk számára kitárt, mintha lassan becsukódnék, távolodnék, messziről integet még Elizium, a nyájas Szókratész tündérb'gete, ahová, csak kevesen, kiválasztottak juthatnak. X. Persze, a nők... A nők, az egész más. Épkézláb férfi sose várja nőtől, hogy szeresse — megelégszik vele, ha szerelmes belé. Néha mégis felvillant bennem — nagyon miért ne lehetne szeretni őt, egyszerűen szerelmes teketória nélkül, szeretni, annak ami lelkes embernek, hozzám hasonlónak? Szerencsére az első keserves kudarc irtán hamar észbekaptam, meggyőződvén róla, hogy épkézláb nő sose elégszik meg szeretettel — megköveteli a szerelmet Gyerekfejjel hajlandó voltam lázadoz-' va dühbejönni ezen — ejnye a tagadóját, hát különbnek, embernél többnek tartja magát, hogy nem elég neki, ha magamhoz emelem — hódolatot vár, mint valami Isten? Mi jogon? Miért? Ki emberebb — kf istenebb a másiknál? Férfi? Nő? Egyik se? Mindkettő? Egyik? Melyik? Akkor már sejtettem, hogy ember nincs is, — csak férfi van és nő. Egy intelligens vidéki kislány aztáa tisztelettel, de igen jóizüset kuncogva a markába, miközben fenti ostobaságaimat elbandabandáztam előtte, világosságot gyújtott. Nézze, mondta elnézően, ez nagyon szép, ez a metafizika, de jöjjön vissza a földre. Az egész dolog nyitját megsúgom magának, de ígérje meg, hogy nem szól senkinek. Ez mind szamárság, ezzel a dologgal, hogy a nők ilyenek, meg olyanok, rosszak meg jók, meg ember, meg állat, meg Isten, meg minden. A nők egyszerűen gyöngék, érti? Nem metafizikailag és istenileg és emberileg gyöngék — hanem szószerint, úgy ahogy mondom, gyöngék az izmaik, az inaik, a karjuk, az idegeik, az agyvelejük, —■ nemcsak a férfiakhoz képest gyönge a nő, hanem a dolgokhoz képest, a világ ♦ehetetlen, nehéz tárgyához kénest, értse meg — és a nö ezt tudja, ezzel születik, ezzel a tudattal. Egy nő ha lát egy követ, amit fel kell emelni, abhoz, hogy tovább jusson, előre tudja, hogy az neki fog sikerü'ni — a férfi mindenesetre nekimegy a kőnek, tudva, hogy legtöbbször félre is guritja. A nő közvetlenül nem tud semmit megcsinálni, amire szüksége van — közvetítő.kell neki és erre a közvetítésre a férfit kell felhasználnia — ez pedig nem megy máskép, minthogy elhiteti a férfival, hogy annak a do’ngnak az elvégzésére, annak a kőnek a felemelésére, neki, a férfinak van szüksége — elhiteti fortéllyal. ravaszsággal, bfivvel és bájjal, mert — értse meg! — máskén nem megy a dolog, — mert — értse meg — a szeretet kevés ahhoz, hogy cselekedni is tudjunk másért valamit, — ahhoz sze■o'em kell! Szere'em. furcsa vegvüléke a szeretetnek és önzésnek — mindkettőnél álnokabb és mélyebb. Hit ezért nem elég a szeretet a nőknek? Nem dölyfből — rom elbizakodottságból — nem önzésből? F-'-szénién azért, mert élni muszáj nekik is? Szegények! Karinthy Frigyes
