Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25 BÁCSMEGYEI NAPLÓ 21. oldal HÁROM INTERJÚ Beszélgetés Luigia Vanzettivel, a villamosszékben kivégzett olasz anarchista húgával, Révész Bélával, a jubiláló Íróval és Zilzer Gyula párisi festőművésszel Irta Tamás István Linda Vanzetti, a Bostonban kivégzett olasz anarch ‘a húga, Amerikából visszatérőben október 2-án érkezett Parisba, ahol mindössze fél napig ’r*ózkodott. F.z r beszélgetés aznap délután folyt le, de a cikket — Vanzettl kisasszony kérésére — mindmáig nem adhattam közre, mert L. Vanzetti attól tartott, hogy a vele foglalkozó sajtóközlemények miatt hazájában kellemetlenségei támadhatnak. Luigia Vanzetti Hotel Sculls. Rue Malebranche 6. A Pantheon szomszédságában fekszik, ugribaktató kis uccában, amely meredeken szökik az égnek, akár egy zászlórúd. Erről a hotelről regényt lehetne írni. A világ legtarkább bazárjában áll a világnak ez a legfurcsább szállodája, a fala sápadt fehér, mint egy női kar. A szurtos párisi bérpaloták közül ugy világit ki, akár egy égvefelejtett gázlámpa a sötét uccán. Görög, török, bulgár, román, olasz és spanyol emigránsok lakják. Itt élt párisi számklvetettségében Uitz Béla is, aki azóta Moszkvába költözött, Dosztojevszkij és rövid ideig: Unamuno, a repülőgépen menekült spanyol Író. Ha valahol bomba robban merénylet történik, történt, vagy készül: először a Hotel Seullsben csap le a rendőrség. A házkutatás itt olyan gyakori, akár a nagytakarítás. Zilzer Gyula, a kitűnő magyar festőművész — szintén a szálló őslakója — újságolta: — Luigia Vanzetti visszaérkezett Amerikából. itt lakik a felettem levő emeleten. Borghiéknál. Borghi, az olasz anarchista vezér látta vendégül Vanzetti húgát. Nyomban felkerestük őket. Hatodik emelet. Sötét, ellenséges folvosó vezet ide föl. a lépcsők megszükülnek, akár a toronyszobák csigalépcsői, ezek már a hires párisi manzárdok. Izzók mint a kemence és vigasztalanok, akár ez a borús, őszi déiután. A 17-es számú ajtó előtt megállunk. A zárban kulcs és ez a kilincs is egyúttal. A kopogtatásra férfihang felel: — Entrél jó dolga van kiinnt... dolgozik, de a munkáját tisztességcsen megfizetik.. a bátyám akkoriban állás nélkül maradt... *mit szólnál Amerikához?« kérdezte tőlem ... törülök* mondtam én. Mindig vonzott az uj világ, Olaszországhoz nem kötött semmi. És egy szép napon felkerekedett a bátyám. Úgy terveztük, hogy ha majd biztosabb egzisztenciát tud teremteni magának, mi is utána megyünk... A hangja fáradt, finom, szenvedélyes olasz mondatok csilingelnek körülötte. Nem merek kérdezni, mert félő, hogy a következő percben felzokog. A szeme könnyes. Kisujját a szája szélére nyomja és úgy ül meredten, megüvegesedett szomorúsággal, mint a kétnapos özvegyek. A villamosszékben nemcsak a bátyja hamvadt el, de porrá semmisült az ő fiatalsága is. Testvére halálában a saját elherdált életét gyászolja. Borghi meséli: — Luigia szép leány volt és rengeteg kérője akadt. Ám 6 nem akart férjhez menni. Amerikára várt. És Amerika, ez a gálád vőlegény, cserbenhagyta. Amig csak hirtől ösmertern, iármás, fontoskodó hölgynek képzeltem el, akár az angol feministákat, komédiásnak, aki a bátyja halálos Ítéleten tornászta fel magát a köztudatba és akit egy a világ érdeklődésének középpontjába került dráma tett híressé. így szemtől szembe! szenvedő testvér. Összetört munkásasszony. Semmi több. csak testvér, aki ártatlan bátyja hamvai fölött testvéri közösségbe jajongta össze a bábeli nagyvárosok proletárjait. Halkan beszél tovább: — Aztán jött a rettenetes vád... a vizsgálati fogság... halálos Ítélet... hét év a siralomházban ... én... Beleöregedett. Negyvennek is kinéz. De legalább harminckét éves. Vénkisasszony. Mikor véletlenül Madamenak tituláltam, kiigazított: — Mademoiselle. Az asztalon szanaszét levelek, sürgönyök, röpiratok, két gyűrött tizfrankos, aprópénz, a gyorsforralón egy lábos tej és ttjságkivágások, mint a falevelek, valamennyi ugyanazzal az ordító cimmel: SACCO ÉS VANZETTI1 — Az első kivégzési híreket Pdrisban kaptam, amikor már útban voltam Massachusetts felé. Egész éjjel Unnvirrasztottunk ebben a kis szobában (Borghi lakása), a barátaim már vigasztalni se próbáltak. Az idő nem akart múlni. Hajnali fél hatkor aztán megjött a távirat: »A kivégzést elhalasztották.* Ezen az éjszakán félig megőszül tem. (Bólint. Az egyszerű kontybán Az ágyon ül, talpig feketében. Soványka lábain fekete harisnya, fekete gomboscipő. A gyászruha éjszakás sötétjét csak a keskeny, fakó rókamálas prémgailér töri meg. Vállai leesnek, mint a szomorufüz és vékony nyakán egy bánatos asszony) fej ül, akit úgy hívnak: Luigia Vanzetti. Mellette: Borghi, ’z olasz anarchista vezér, lip’ktts prnletárarc, csíkos ing, kék nyakkendő, kitérdesedett nadrág. A felesége nagyhaju. apacsinges, csupa tűz asszony. Mély, aiáárkoit szemei varnak, csordultig telve szenvedéllyel és fanatizmussal. Temperamentuma túlárad a csöpp padlásszobán. Vanzetti kisasszony csak olaszul beszél. Borghi tolmácsol németül. — Interjú? összenéznek. Luigia Vanzettl fáradt és nem akar. Tiltakozásában nincs semmi modorosság. A hosszú utazás kimerítette. De Borghi ráveszi, hogy nyilatkozzék. »Az ügy érdekében« mondja és a nő beleegyezően bólint. Egyetlen interjút se csináltam még ilyen közvetlen. baráti légkörben. A falon züllött tapéta leng, szegénység és nyomor Szemre: oly jelentéktelen mindez, az emberek, a padlásszoba. És mégis. Mussolini megremeg, amikor ezekre a méregtől túlfűtött kis szobákra gondol.« Luigia kisasszony a L’Humanité Vanzetti-számát morzsolgatja a kezében. Közben apatikusan harangoz a lábaival. — Nagyon jó testvérek voltunk. Ezelőtt tizenöt évvel... egy szomszédunk levelet Irt Amerikából... hogy milyen «V • ezüstös szálak, mint a karácsonyfán a* angyalhajak.) Nyomban Cherbourgba utaztam, hogy még elérjem az első induló hujót... Mig Borghi németre fordítja az olasz szavakat, Vanzetti kisasszony kibámul a tenyérnyi ablakon át a füstölgő kéményekre, tornyokra, háztetőkre és a pantheon kupolájára, ameyek panorámás vigasztalanságban ölelik körül az uccát. Zilzer ezalatt rajzolja. Luigia, félig hunyt pillái alól időnkint a képre néz és ül tovább mozdulatlanul, mint a világitó torv nyok. Az élet álomszerű körülötte kő-1 dös és hihetetlen, hogy még ezek után if igy megy tovább minden a magarendjén, hogy az emberek be ülnek a Moulin Rougcba, hogy vígjátékot adnak a Comedies Francaisban és a kis inasok fiityörészve ballagnak a battlevardokon. — Amerikában? Impozánsabb nem is lehetett volna a munkásság részvéte. Talán ez is volt a baj... Mindenki biztosra Vette a felmentést. A klubbokbnn óriási fogadások történtek és engem is azzal igyekeztek jobb kedvre hangolni, hogy fogadást ajánlottak, tizet egy ellen ... már állást is kerestünk Sacco és Vanzetti számára és úgy terveztük, hogy együvé költözünk a családdal... Természetesen jelentkeztem Fuller kormányzónál. Nem fogadott. Csak az utolsó nap estéién ,tiz órakor tudtam bejutni hozzá. Le se ültetett. Ásítva üdvözölt. A dolgozószobájának nyitva maradt ajtaján át beláttam a hálószobádba. Már megvoltak vetve az ágyak. Két széles, régimódi faragott ágy. Ö nyugodtan fog ma éjjel aludni, mig a bátyám utolsó óráit éli! Amikor levetettem magam a lábai elé, igy szólt: »Asszonyom, hagyjuk az érzelmes Jeleneteket« Hogy könyörögtem, kértem, ordítottam’ Nem emlékszem rá. De sohase leejtem el azt a vastag, puritán arcot, a?, a korrekt medvefejet, amely a szemem közé nevetett és folyton csak azt hajtogatta: »Nem tehetem. Nem tehetem. A törvények parancsolnak, nem én.« Ez a kövér, jóuánlált gentlemen — vacsora után és lefekvés előtt — milyen könnyedén, szinte elegánsan tökölt el magától engem, aki két ember életéért esdekeltem! Az egész olyan valószínűtlennek tiint abban a pillanatban. akár egy színpadi jelenet. »Gyilkoltak és a gyilkosnak lakolnia kell. Ez a törvény.« A törvényről úgy beszélt, mint egy feVebbvalójáról. mint az istenről, mintha a törvényt nem is emberek csinálnák... éj istenem... később engedélyt kaptam, hogy elbúcsúzzam testvéremtől a siralomházban... inkább az örültek háza volt ez... a bátyám először nem ösmert meg... »Nem szeretem a női viziteket« mondotta... a Mállót Izgalmak hülyévé őriitették. . »Csak már túl lennék rajta* ezt ismételgette egyre. Saccó. aki nyugodtabban nézett a halál elé. elmondta, hogy meglehetett volna menteni egyikük életét, ha a másik magára vál'al'a a telies felelősséget és azt vallja, hogy egyedül ő követte el a gyilkosságot. Vanzettl kisasszony elfordul a fal felé, zsebkendőié megvhhn. a vá'lai öszszekoeódnak. aztán újra folytatja: — Sorsot akartak huzni, hogy legalább az egyik ártatlan ember menekülhessen, ha már a rettenetes igazságszolgáltatás mindenáron vért akar ontani. De nem tudtak megegyezni. Vanzettl azt követelte, hogy Saccó szabadulion, Saccó pedig a bátyám életét... a bátyám szomjazta a halált... Ha életben marad, örökre idegroncs lesz belőle... Szünet. Odakiint megered az eső. — A[dsnap reggel a kezembe nyomtak egy kis urnát, hogy vigyem ahová akarom. A bátyám... most már szabad... Felmutat a szekrény tetejére. A hamvveder olyan, akár egy váza. A francia rendőrség leplombálta. Zavargásoktól tartottak és a rendőrség nem engedte meg, liogv — triint eredetileg tervezték — felvohulást rendezzenek Vanzetti hamvaival. Lttigiának is csak ezt a fél napot engedélyezték Párisban, vonattnduláslg. Este utaznak tovább Olaszországba, a Hamvak és a húga. — Ulrafejvételi pert adtunk be 0, he kiderül az igazság! Jaj a hóhéroknak. Milyen olaszos, mlyen emberi! Bosszú! De mit segíthet már ez 8 maréknyi hamun? — Sacco hamvait a családja váltotta magához . . .
