Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-24 / 355. szám

8tl

tanító tir nem liaTőgudott, Hanem 5 is velünk nevetett. Csak éppen Cammogó Tóbiás és Kuncsorgó Kajetán nem nevettek.

Aztán tovább folyt a magyarázat a szivárványról. Zenebona Zebulon sok szépet és érdekeset mondott róla. Elmagyarázta, hogy mitől keletkezik eső után a szivárvány is hogy tulajdonképpen nem olyan dolog, amely kézzel fogható, Jiánem csak látszat.

Ebben a percben Diótörő Dolfi hirtelen felnyujtotta a kezét és és két ujjával kalimpált a levegőben. A tanító ur észrevette ezt és megkérdezte:

— No, mi a baj Dolfi, tán rosszul vagy?

— Tánitö ur, kérem, a Nyafogó Nándi eszi a szivárványt.

Erre felpattan a helyéről Nyafogó Nándi. Az arca most

kiduzzadt a szájában levő nagy falatoktól, melyeket erőlködve akart gyorsan lenyelni és fulladozva szólt:

— Nem is igaz, tanító ur, kérem, csak látszat

— No, majd adok én neked látszatot, te lurkó! Látszik bizony, hogy eszel.

A tanító ur megint a padok közé jött és Nyafogó Nándi már előre drukkolt, hogy ő is kap pofonokat, mint Cammogó és Kuncsorgó. A félelemtől az arca már előre is váltakozott a szivárványnak mind a hét színében. A tanító ur azonban nem pofozta meg,' hanem belenyúlt a padfiókba, ahonnan előhúzott egy kicsi darab mézes kolbászt.

— Hát ez mi? Ha őszintén bevallód, akkor nem bátalak.

Erre Nyafogó Nándi elmondta, hogy amikor elkérte otthon a mézes kolbászt, melyet az iskolába kellett hozni, egy másikat elcsent észrevétlenül a maga számára is, mert ő is nagyon szereti a mézes kolbászt. Magával hozta az iskolába és mialatt a tanító ur magyarázott és felfelé tartotta a meghajlított kolbászt, mindig arra kellett gondolni, hogy milyen jó lenne most mézes kolbászt enni és nem bírta kivárni a tiz perces szünetet, hanem azt gondolta, hogy csak egy harapást csinál. Az első harapás után azonban kedvet kapott még több harapásra is és folytatta az evést, amig Diótörő Dolfi elárulta.

— Tanitó ur, kérem szépen, a Dolfi csak irigységből árult el, mert ő is kért tőlem kolbászt, de nem adtam neki. Azért jelentett fel.

A tanitó ur erre bölcs Ítéletet mondott:

— Te, Nyafogó Nándi, amiért előadás alatt ettél és megzavartad a tanitást, büntetésből kitérdelsz a sarokba. Azonban büntetést kapsz te is, Dolfi.

— Nézd csak Rudi — mért sir az a kisleányka?

Rudika is odanézett s ő is elszomorodott. Odamentek és

megkérdezték a siró leánykát, hogy mi bántja. A' leányka nem felelt csak bánatos szemeivel a kis szánkóra nézett, Rudi és Milike egyszerre megértették a leányka szomorúságának az okát. ■

— Jöjj velünk szánkázni — mondta Milike, mire a didergő szegény kisleány szemében öröm csillant meg.

— Hát ti nem zavartok el — kérdezte — mint az előbb egy bundás néni?

A kisleány, akit Ilonkának hívtak elmesélte két kis pajtásának, hogy szülei szegény munkások, itt laknak a közelben és ő gyakran kijön nézni a gazdag gyerekek játékát.

— Hát neked nincs szánkád? Kérdezte Milike.

tették a hóembert. Nagyon magasra rakták és mikor kész volt egy lábast tettek a fejére, kezébe seprüt adtak aztán...

... aztán körülugrálták, kinevették az otromba embert, akinek répa volt az orra, a szemei pedig hagymából készültek. A hópihék szüntelenül hullottak az angyalok dunnájából. A sok-sok kisgyerek, az élénk zaj, a bukfencezők sikoltásai, a csengők csilingelőse, a le fel száguldó korcsolyázók szinte elkápráztatták Milit és Rudit, akik nem győztek betelni a gyönyörű látvánnyal.

Délfelé járt az idő. Milike és Rudika hazafelé indultak. Nem messze a parktól Milike egy didergő kisleánykát pillantott meg. A leányka egy fa mellett állt, nagy kék szemében könny csillogott, orcácskája piros volt a csipős hidegtől.

fog áTuTnl. ffi^rl Slsín esTe nétn íeHeí mindent fiazävlnn],

— Annál jobb — mondtam — Gazsi alhatik a díványon és be lehet neki hozni a sárga selyempaplant, amit én akkor kapok, ha beteg vagyok és jön Zsiga bácsi, a doktor.

Akkor eljött Gazsi (ez egy héttel karácsony előtt volt) és megírtuk a leveleket az angyaloknak.

„Gazsi egész ív papirosra akart irni, de én mondtam, hogy inkább az Ella levélpapírjából veszek, mert az rózsaszín és az angyalok lányok és az ember lányoknak rózsaszín levélpapiroson ir, de Gazsi mégis miniszterpapiroson irta a levelet, mert sokat akart irni.

— Mért Írsz annyit? — szóltam rá — én egész röviden Írok, csak pár sort; az angyaloknak annyi dolguk van, hogy e vastag leveleket biztosan alul teszik és nem is olvassák el egészen, csak azt, hogy mit kér az ember? De Gazsi mégis sokat irt, mert azt mondta, hogy jól meg kell magyarázni, amit az ember akar, különben úgy jár, mint tavaly, mikor gozvasutat akprt és nagyon csúnyán irt és az angyal egy olyan gőzgépet hozott, ami csak sípol, de nem megy.

Belenéztem a Gazsi levelében, hát ő még azt is megírta, hogy a kőépitőszekrény a legjobb a Richter-féle és a tizennyolcas pótszekrényt jól meg kell nézni, mert néha a nagy kék gúla el van törve benne.

Mondtam, ne alkalmatlankodjék annyit az angyaloknak, mert nem kap semmit, de ő nem hallgatott rám és annyi mindent kért, hogy egy egész szakasz angyal kellett volna a cipelésére.

— Én csak egy céllövő gummis puskát kértem — szóltam aztán — és egy célsájbnit hozzá. Igaz, hogy kértem még egy skatulya indián vadászt és német matrózokat egy kapszüs ágyúval és egy csavarható hajót két kis kapszlis-álló ágyúval és egy gázlabdát és színes ceruzákat, pasztellpapirossal és viserrel, de a többire megírtam, hogy csak akkor hozza az angyal, ha a többi gyerek már mind kapott és ha nem nagyon alkalmatlan. De a gummis puskát biztosan!

Gazsi még kért egy orosz-japán háborút, igazi vízre valót. Szeretett volna még egy egész nagy hiníalovat kérni-és egy aeroplánt, de mondtam neki, hogy a hinta-ló egész kis gyerekeknek való.

— A gázlabda is kicsiknek való — felelt ő élesen — és a csavarható hajó unalmas!

— Nem unalmas, ha el lehet sülyeszteni ordítottam — de Gazsi tovább irt.

A sárga narancsot odatette a fehér hóra. Letérdelt és

fohászkodott;

Anyukám, aki az égben vagy, elhoztam neked a narancsot ajándékba, mert szeretlek téged. Tudom, te is szeretsz engem és te is adsz nekem ajándékot.

Aztán lehajtotta fejecskéjét a sirra. Nem bánta, hogy havas lesz az arca. Fáradt is volt, el is bágyadt a hosszú járkálástól. A hó közben egyre esett, esett, szitált, hullt lefelé. A térdeplő Péterkét is teljesen befedte.

Péterke fülei hirtelen zengő muzsikát hallottak és szemei egyszerre nagl fényességet láttak. A fényességben angyalok közeledtek feléje, akik nagy karácsonyfát hoztak. A karácsonyfán gyeríyácskák égtek és ágain sok-sok ajándék csüngött. Péterke szive örült a látványon, de valósággal ujjongott, amikor a karácsonyfa mögött meglátta az anyukáját. Az anyukája mosolygott rája és édes hangján igy szólt:

— Köszönöm, Péterke, a narancsot, melyet karácsonyi ajándékul hoztál nekem. Én is szeretlek téged és ezért ezt a szép karácsonyfát kértem részedre az Istenkétől.

Péterke felugrott, anyukája felé szaladt, aki lehajolt érte. magához emelte, megcsókolta és a kebléhez szorította.

...Reggel a temető csősze az egyik síron megfagyott fiúcskát talált. Péterke volt. Bandi bácsi

724

749