Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-20 / 323. szám
18. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1Q27. november 20 elkeseredett _ állítását: »Becsületes lenni, ahogy’ most jár a világ, annyi mint kétezerből lenni kiszemelve.« S nem egyszer, hanem többszír huzta alá athéni Timon kifakadd sár: »Gyűlölöm a gonoszokat, s gyű lölm a többieket, mert nem gyűlölik a gonoszokat.« J Mily jellemző a könyv volt gazdájára, a zsémbes nagyasszonyra! Hogy’ tudott ^ haragudni a panamistákra és egyéb félgazemberekre, s nem sokkal kevésbbé a léhákra és kényelmesekre^ "akik tűrték ezeknek garázdálkodását s nem tudtak vagy nem akartak erélyesen közéjük csör|diteni! Emlékszem egy ily nyilatkozatára^ ’»Butaság, mily könnyen tör- Polcát egy becsületes asszony I fölött, aki a szive vonzalmát követ- i ve boldoga tesz egy férfit, aki néli|kíile kétségbeesne és boldogtalan 'lenne, s mily könnyen bocsájtanak meg azoknak a hitványaknak, akik piszkos^ üzletekkel szereznek vagyont és ambertársaik megrövidítésével jutnak zöld ágra! Pedig menynyivel menthetőbb amaz, és menynyivel bünösebbek ezek!« Ez a Já'szai Mari, a nemes, a becsületes morált hirdető Jászai Mari helyeselte itt a Timon átkozódását s a Hamlet pesszimisztikus ítélkezését. i A nagy tragika objektivitására jellemző, hogy nem okv&íetlenül azo /kát a fejtegetéseket olvasta a legnagyobb érdeklődéssel, amelyek a szerepeire vonatkoztak, hanem olyanokat, amelyek vagy külön sh-i értékek' vagy pedig kiváló brandes-i (megállapításokként tetszettek meg neki. A Lear király-ró\ szóló fejezetben például (bár sokak szerint ez a tragédia a shakespeare-i géniusz legnagyobbszerü megnyilatkozása) egyetlen sort se emel ki a ceruzával fölfegyverzett olvasó, pedig játszott benne elégszer, — ellenben a nagy tanulmány egyetlen részletével se foglalkozott hasonló odaadással, mint Troilus és Kressida-val. amely csak úgy hemzseg a megjelölésektől s helyeslést meg ellentmondást jelentő plajbásznyomoktól, holott ebben a színműben sose volt szerepe. Látszik, hogy e kiváló nő — amikor olvasott — inkább volt művész, mintsem asszony. Bármely más nő Cordelia szűzi lénye és leányi hűsége iránt mutatott volna rokonszenvet s Regannal és Gonerillel szemben ellenszenvet, — őt Kressidának, a kis trójai ringyónak jelle! me, helyesebben jellemtelensége foglalkoztatta, az ő esztétikai és dramaturgiai érdeklődése e furcsa dráma felé fordult, amelyben tragikum és komikum jobban s gyorsabban váltják föl egymást jelenetről-jelenetre, mint Sh. egyéb müveiben. E különös színmű — bizonyára ő is észrevette — mint Sh. keserűségének és elégedetlenségének a szócsöve a nagy költő korának erkölcsi romlottságát történetmitológiai korba és keretbe helyezte s a trójai háború alakjain mutatta be a morális lezüllést, amely kortársait gyűlöletesekké tette előtte. (Menekült is előlük nemsokára Stratfordba.) Innen az érdeklődés, amellyel művésznőnk e fejtegetéseket kisérte. Mivelhogy a darabban sose játszott, ez az érdeklődése pusztán irodalmi és erkölcsi, nern a színésznőé, hanem a müveit — és hozzá morális — olvasóé. Öt, a klasszikusan műveltet, persze bosszantotta a klasszikus léiét és történet e profán travesztálása, általa mindig bámult és becsült homéroszi alakoknak groteszkekké jtorzitása. Szinte hangosan szól a ! JásZai-plajbász erélyes vonásaiból a harag és méltatlankodás. Ahogy egy »persze«-szót odadob a könyv margójára, kiérzik belőle a szomorúság, amely diktálta. Landau-nak Shakespeare-könyvét, amely Troilus és Cressida-va\ szeretettel foglalkozik s azt a költő legértékesebb remekének mondja, úgy látszik, nem olvasta Jászai s igy élete végéig Brandes-szel együtt hitte, hogy e furcsa alkotásban Sh a saját kora romlott angoljait állította görög és trójai maszkban pellengére, mert mikor ezt a szerző a fejezet végén újból is hangsúlyozza, Mirjam aszzony erőteljes betűkkel ád igazat ’i: »Bravó, dánus!« y pillanatra megint színésszé, srinésztársainak kritikus kollé■ á lesz a könyv olvasója, ami- Uiysses szavait olvassa Patrok• i;sról, rossz színészhez hasonlitva Achilles barátját: Olykor magas személyed’ is bevonja, Nagy Agamemnon s mint kevély színész, Kinek lábába száradott esze, S ki pompás hallománynak véli, ba Feszítő léptein a deszkapad döng S a kar visszhangot ad — Itt nemcsak Sh.-nek jogosult keserű fájdalma kelt visszhangot a pályájáért rajongó művésznő elméjében és szivében (Sh. korában ugyancsak lenézték a színészeket és a teátrumot), — a kritikája is felnyög ama kollégái ellen, akik szerinte úgy ágálnak a Nemzeti Színházban, mint ahogy Ulysses szerint Patroklus barátnak mozgott a trójai harctéren. A fenti idézetet ezzel az oldaljegyzettel látta el: »Óh, Gyenes! Szacsvay! Bercsényi! stb. urak, halljátok ezt? Eenét hallo tok ti!« Lehet, hogy egyik-másik művész társa iránt igazságtalan volt itt a nagy Mirjam, de őszintén és becsületesen nyilatkozott meg itt is, mint mindig! A könyv utolsó lapján kétszer is elrebegi J. Mari (bizonyára meghatottam ahogy csak ő tudott beszélni a nemes haranghangián): Köszönet érte, Brandes! Nagyon hálás olvasó volt ez a jelentékeny asszony, aki igazán tudott olvasni s ha a kitűnő kritikus nem halt volna meg időközben, kevéssel előbb, mint a könyvet kaptam, értesítettem volna őt„ mily tisztelője volt a kiváló tragika, aéi a maga szakmájában nem volt kisebb, mint Brandes a magáéban, sőt mint akár Shakespeare az övében... És Brandes bizonyosan azt felelte volna vissza. Köszönet érte, Jászai Marii így csak én mondhatok köszönetét annak, aki a becses könyvvel megörvendeztetett: Köszönet érte! Mosolyogtam és szóltam: hiszen velej tek vagyok! — szeretlek benneteket em-i (»erek! Eh, lári-fári! — mondta; ezt mindenki ’onahatja. Szeretlek! Mit jelent ez? •emmit. Nem szeretet kell nekünk, hanem tarts velünk! És aztán két szóban I két útra mutatott. Ez volt a két szó. individualizmus és materializmus. Az uj uj harc, amiről szóltam, amiben részt kellene vennem ez: csak az egyik utón levőket volna szabad szeretnem — a másikon levőket ki kellene zárnom a szere! tetemből. S nekem most dönteni kellene, hogy melyik utón menjek. Az az ember feleletet vár. S ha nem felelsz? "v \ Akkor holnap'nem tudok kenyeret adni a kicsikéimnek. Ö, jaj neked! Sokkal jobban ismerünk téged, hogy ne tudnánk: te nem tudod igy elskatulyázni az életet. Ez az észrevételetek megerősít engem. Igazatok van. És látjátok, már újra tudok mosolyogni. Emlékszem valamire-. Egyszer láttam, amint kis parasztfiuk földobálták az ucca porát a nap felé s mikor a napsugár megcsillant a porszemeken — felkiáltottak: megfogtam a napot! így vannak ők is — ott: a két utón. Beszélj! — most beszélj! Szavaidban valami a régi egyensúlyból. Mondd csak el, ami most nyílott ki neked. Gyorsan! Aztán térj visSza a könyvekhez. Nézd azt az árva könyvet ott. Ki irta? — sohasem kerested. És igazad volt. Aki a szépet irta — az az Ember utján jár... minden emberrel egy utón... nem lehet előle kitérni: találkozni kell vele. A szépet nem lehet ketté osztani, mint ahogy a szót nem lehet az embertől különállónak elképzelni, vagy embert szó nélkül! Milyen jó itt, ebben a kis szobában, e kopott bútorok között... nézzük csak e könyvet: »Az ember tragédiája!-...« A szomszéd szobában két kis gyerek kacag. Nem! tovább nem birom. Át kell menni... Egyik karomon egyik, a másikon a másik... és most igy, olyan tisztán látok... Az individualizmus természetfölöttisége valamit kihagy belőlem — ami a nagy, megrendítő teremtésben látható: az én jelem... Kihagyja a két szemem szürkészöldes színét, hogy a hajam bronzvörös és hogy a testem olyan csodálatosan meg tud borzongani egy: néha más nézésre. Pedig ez mind az enyém — fájóan az enyém! És itt ezek: ezt is szeretik bennem! A materializmus természetessége meg nem akarja hinni, hogy a szemem zöldes színe nem lenne olyan élő, ha az a valami, ami élővé teszi — hiányozna onnan... Hogy mi ez? íme: elpihenünk, de előbb megcsókolom akiket szeretek. Csönd és sötétség. A testem elpihen — de tovább élek... A csönd és sötétség ajtói kinyílnak: akik körülöttem pihennek, érzem, hozzám tartoznak. S minél nagyobb a csend körülöttem, annál jobban szeretem őket. Oh, hogy szeretném ezt a szeretet kifejezni, értésükre adni. Kifejezést keresek, amivel ezt ki lehetne mondani ... Kedveseim ... édes... ti drágák... Nem, mindez nem elég! Valami még hiányzik... És ekkor önkéntelenül megsimogatom őket, igy mondván: szeretlek! S e szó felkapja az érintést: simogatássá ... ez jó... igen, az: ezt akartam mondani! Az az ember ne várjon rám! Kristály István Dr. DUSÁN MILEUSNIĆ a fü!-, orr-, és gégebetegségek szakorvosa és mütősebésze rendel d. e. 8—10, d. u. 3—5 •Wrfe'mfini* Vojvoda PutkSUMMJUi j nikavenae 40 a „Ratar“ vendéglővel szemben Dráva Kálmán: VERS Végtelen hómezök lelett sir-sikong a lelkem, kezemben elfagyott a Szépség lilioma, oly átkozottul nagy és tehetetlen vagyok, mint egy groteszkül monumentális barbár isten s úgy fáj ez a hétpecsétes egyedüliségem. Minden haldokló szépség alkonyatáról hoztam még magammal a szí neket, pompázatosságokat és nagyszerűségeket s itt a fagyott hómezök felett leroskadt vállal, borult homlokkal fájdalmas zsolozsmák buggyannak fel a szivemből; a Sohasemvolt Örökhalott Szépségekről, babonás álomlátásokról szól az ének ... s a felhők felett hihog-hahotáz ez a jégleheletü bolond: a téli szél. EZT AKARTAM MONDANI... Minden, minden milyen messze maTadt mögöttem. Boldog voltam, mosolyogtam — mikor csendesen, szeretettel betettem az ajtót: megmenekültem... Egy villanó gondolat:... elfordítom a zárban a kulcsot... Egy pillanat ezredrészéig tarthatott az egész — talán beláttam: minden, minden hiába... Nem tudom elzárni magamtól azt — ami most már bennem él tovább szünetlenül és végtelenül. Hiszen látom mindazt, amitől szabadulni akartam! Fájó, szemrehányó tekintette! néztem körül a kis szobában: hiszen ti ismertek engem... De mi ez?... egy gúnyos fintorba görbült körülöttem minden. Megremegtem. Értem. Addig éltem e kedves, kopott bútorok között, annyit elmondtam nekik életemből, hogy nagyon is ismernek most engem. Annyira, hogy önálló véleményük lett rólam. Igen, el vagyok árulva. Fájt ez a gondolat. Hiszen akkor én itt többé soha soha semmit el nem mondhatok. Ó, milyen szegény lettem! Elvesztettem a legjobb barátaimat. Hidegen, ellenségesen állottam meg a szoba közepén: no, és?... És egyik közülük felelt... Ismerünk! — de beszélni csak veled tudunk. Ne félj — ne add a fölényest! Nos, mi történt veled?... A hang szinte több volt, mint fölényes, kihívó volt, de beláttam, ha itt akarok maradni — felelnem kell! Nézzétek — szóltam — én most a harcból jöttem. Jöttem pihenésért. Ezt eddig itt megkaptam. De ma olyan különösen érzem magam. Mintha a harc átvivődött volna olyan területre — ahol eddig béke volt. Uj erők kapcsolódtak a küzdésbe. Uj állás előtt találtam magamat. Ülj le! — hátha segítségedre lehetünk; régebben is voltak harcos pillanataid. De nem is kell olyan messze visszamenni. Tegnap este miért zokogtál föl? Megrendültén hallgattam. Sejtenének valamit? Lényegében tegnap kezdődött a dolog. Igen! — tegnap kezdődött, feleltem. így! —• csak őszintén, barátunk. Tehát? ... Megjegyzem tudtuk, hogy valami készülőben van és el voltunk készülve erre, ami most jött el. Nézd, ott van az éjjeli szekrényen az a könyv, azokkal a véres, lángoló, jogos szókkal — és te hozzá sem nyúltál! A többiek ott. az állványon nem vártak rád ennyit. Jól sejtitek... itt, itt fáj!... Mikor ma hazajöttem hozzátok, be akartam csukni az ajtót, hogy elzárjam magamtól azokat, akik megakadályoztak abban, hogy már tegnap elolvassam azt a könyvet. És miért nem tetted ezt, mint azelőtt? Mert már velem bejött az ellenség! Valami megroppant a szobába ... Igen, nagyon boldogtalan vagyok; nagy, sirós érzéseim vannak, mint egy kis gyereknek, akinek ellopták a legkedvesebb játékszerét... El akarják tőlem venni azt, ami a legcsodásabb az életemben, amiért egyedül érdemes élni, azt a mindent élővé tevő, mindent szivembe emelő erőt, aminek a neve: szépség! Hallgassátok csak! Eddig csak magamról beszéltem nektek. Valakiről, aki örült: a szeleknek, hónak, virágnak: esőnek napsütésnek, viharnak; mosolynak, könnynek,' szónak — jajnak, égnek: embernek ... Valakiről, aki csak annyit tudott magáról, hogy: ember! És aki ezen az egy érzésen át megértett mindent: szeretett. Ti tudjátok, hogy mennyi jóság-boldogság volt ebben az érzésben! Igen: tanúi voltunk. Itt a szomszéd szobában van egy asszony és két kis gyerek; ha ők rád mosolyogtak, akkor igy imádkoztál: add meg ezt nekik is, mindnyájunknak! — Élet. S ha könnyek értek mosoly helyett: ne engedd, hogy igy szenvedjenek! De mondd tovább! És ma elém állott egy ember és igy szólt: tarts velünk!
