Bácsmegyei Napló, 1927. november (28. évfolyam, 304-333. szám)
1927-11-20 / 323. szám
1927. november 20. lucsnvrEC/ra näpeö -. . vt. oiaái A világsgjtű és a jugoszláv szerződés ~ Irta: Or. šeltmsnn Re sö Budapest, 1927. nov. hó Mióta nyilvánosságra került a franciajugoszláv barátsági szerződés tartalma, a világsajtó egész héten át szokatlan érdeklődés középpontjába helyezte nem annyira magát ezt a tényt, hanem az amögött sejtett indító okokat. Fokozta az izgalmas érdeklődést az az interjú is, amelyet Marinkovics külügyminiszter Párisból való elutazása előtt adott a »Kölnische Zeitung«, tehát Középeurópa talán legmértékadóbb, de mindenesetre egyik legértékesebb lapjának. Ebben az interjúban a kü'.ügyminszter azt mondja, hogy küszöbön áll a Görögországgal kötendő újabb szerződés is. Hogy azonban ez az újabb szerző .'.éi milyen formájú lesz-e, az újabban divatos barátsági szerződés-e vagy politikai vagy tisztán gazdasági, arra nézve nem nyilatkozik; az elől a kérdés elől pedig, hogy a kötendő szerződés a régóta vajúdó sZalonikii probléma rendezésére irányul-e, kitért a külügyminiszter. Az utóbbira vonatkozó negatívum az ilyen interjúknál inkább helybenhagyó válasznak szokott megfelelni s igy remélhető, hogy rövidesen szőnyegre fog kerülni a szalonikii kikötő és vasút rendezése is, ami elsőrangú vitális érdeke az egész Balkánnak, nem csupán Jugoszláviának. Nézzük azonban, mit mondanak az i angol világlapok az uj szerződésről? A »Times*, mely a kormány félhivatalosának számit külpolitikai tekintetben, vezércikkben foglalkozik vele, [úgyszintén a liberális nagy lapok is. Az egészből először Is meg lehet állapítani rendkívüli tájékozottságukat. Végigmenve a szerződés eredetén, megállapítják, hogy azt már voltaképpen négy évvel előbb kezdték nyéibeütni, de közben Pasicsnak uj terve támadt, mellyel ezen szándékát mintegy í megkontreininálva azáltal, hogy egy olasz-jugoszláv paktumot kötött A jelenlegi szerződés perfektuálására vehető tárgyalás márciusban kezdődött. Mégis, a jugoszláv politikusok szerint — írják kissé ironikusan az angol lapok — a makedón probléma robbantotta ki annak szükségességét, elfelejtvén, hogy a makedón bomba csak újabban robbant, valamint azt is, hogy ez a probléma már régebben vajúdott, mint amilyen régi a fasizmus, mely mindőszsz,e öt évet jubilált éppen most. Kétségtelennek tartják, hogy a szerződés éle Olaszország mostani agresszív külpolitikája ellen irányul. Egyébként van arra is adat, hogy a tárgyalásokba tényleg be akarták vonni Olaszországot is, jóllehet a balkáni hegemónia miatti ellentét ez esetben is megmaradt volna, habár enyhébb formában is. Ez utóbbit a »Kölnische Zeitung« állítja s jól tájékozott párisi tudósítója még hozzáteszi azt is, hogy a jelenlegi szerződés nem túlságosan kellemes Franciaországnak, mely az egészet tulajdonképpen Mussolini tangeri igényei miatt cselekedte s minthogy e kérdésben az angol külpolitika egészen nyilvánvalóan Olaszország mellé állt, ezért támogatja a Quai d'Orsay Mussolinival szemben Jugoszláviát. Egyszóval Nyugateurópában senki sem örül a szerződésnek túlságosan s ezt a »Times« kereken ki ís jelenti; »Nem örvendetes esemény, mintha nem barátságos, hanem politikai-katonai szerződés volna; a fontoskodás pedig, amely magának a külügyminiszter személyének kiküldetésében állott, bizalmatlanságot kell, hogy keltsen Olaszországban.« Még érdekesebb azonban a két nagy liberális orgánum kijelentése. Az egyik, a »Daily Telegraph*, Lloyd George orgánuma. Ez azt mondja, hogy a szerződés voltaképpen nem is Olaszország, hanem Németország és Magyarország el'en irányul, aminek bizonyítéka az, hogy Olaszország már is elmélyíteni akarja a barátságot, illetőleg szövetséget Magyarországgal és Bulgáriával is ugyanezt szándékozik tenni. A »Manchester Guardin« egyszerűen Földközi-tengeri hadi instrumentumot lát az egész szerződésben. Ez a kiváló, régi liberális világlap, mely a szabadkereskedelem és a béke legfőbb szócsöve és propagálója, a béke szükségességének őszintén vallott álláspontja szerint bírálja el az uj francia-jugoszláv szerződést. Szerinte Franciaország ez alkalommal feladta a-neutrális szereplőnek, a harmadik, közvetítő félnek a Előttem három könyv. Nagynyolcadrétilek, egészen tudományos a formájuk, a kötésük ellenben a tartalmukhoz kevésbbé illő: derűs, világos, bibliofil. Ajándékul kaptam őket valakitől, akit nagyon szeretek. S hogy ő is szeret engem, az ajándékáról bizonyul be. Cime; William Shakespeare, a szerzője: Georg Brandes s ahonnan ered: a Jászai Mari könyvtára. Jólhangzó három név. Aki megörvendeztetett e könyvekkel, tudta, mily szívesen olvasom a dán kritikust, mennyire rajongok a »Hamlet« dicső költőjéért s mily tisztelője vagyok a nagy tragika nemes művészetének. Így hát az adományával többszörös örömet szerzett s hogy a három- könyv itt fekszik előttem, nemcsak a nekem oly kedves ajándékozóra, de a dán íróra, az avon-i hattyúra s legfőképpen a kitűnő művésznőre is gondolok, aki olvasta őket, tanult belőlük s (plajbászjegyzetei mutatják) nagy kedvteléssel, szinte szenvedéllyel foglalkozott velük. A hatalmas tanulmány a valóságban csak egy kötet, de mert ezer lapnál is hosszabb s nehezen forgatható tulvaskos könyvvé dagadt, a tulajdonosa, hogy könnyebben legyen kezelhető, háromba köttette. Szinte látom e női Shakespearescholar-1, a mindig tanuló Jászait, amint az Íróasztalánál ülve, a díványán feküdve, karosszékben, ágyban, téli estéken és nyári vakációjában egyenlő elmélyedéssel bújja e könyveket, amelyek a kedvencei (s ezek közt is a Iegbecézettebbek) közé tartozhattak. Észrevenni rajtuk, hogy sokat és sokszor társalkodott velük. A nagy művésznő Shakespearenek a szerelmese volt mindig. Herder-rel vallotta, hogy ez az univerzális szellem a világ történetét irta meg a három tucat drámai müvében s a Vilmosok Vilmosát, a Will of all Witls-t imádságos kegyelettel emlegette élete fogytáig. Egyáltalában nem tartozott azon olvasók közé, akik — mint a nők legtöbbje — csak úgy »elhaladnak«, elflörtölnek irók s könyvek mellett. Mély és elmélyedő természete nem elégedett meg az értékes litíeratura fölülétes átlapozásával, — magáévá iparkodott tenni azt, amit elolvasásra méltatott. Sok müveit férfit megszégyenítő komolysággal szentelte magát a könyvnek, amely foglalkoztatta s arra vágyott, hogy az is adja oda magát neki egészen. Az oly könyv tartalmát, amely érdekelte, lehet mondani: fölitta... Shakespeare-játszó lévén, legbehatóbban persze őt s a róla szóló gazdag irodalmat kultlválta. Podmaniczky Frigyesnek (a »schottisch« bárónak) egy hírhedt mondását tréfásan igy variálta egyszer: »Sh-t vagy jól kell ismerni, vagy sehogy, de mindenesetre ismerni kell.« Nos, ő alaposan ismerte, — ezt még Ivánfi is, a Nemzeti Színház Shakespeare-specialistája se tagadta. Brandest pedig azért fogadta szivébe Jászai Mari, mert általa, az ő könyvén keresztül még jobban közeledhetett a halhatatlan »britt« költőhöz. (Imádott dramatikusát szerette britt-nek nevezni.) Mint ahogy' Brandes a költő müveiből azoknak hangulatából s a sezreplő személyek ajkára adott kijelentésekből, stb. össze tudta állítani Shakespeare adathiányos életének valószínű lefolyását, — úgy lehetszerepét s egy hadicél szolgálatába szegődött. Ha tehát mégegyszer diplomáciai krízis előtt fog állni az egész Adria-komplexum, ekkor Franciaország nem lehet többé diplomáciai közvetítő, hanem vagy a Népszövetség, vagy egy Újabb háború fog csupán dönteni tudni.« Reméljük, hogy a külpolitika tapasztalt intézői e két tényező közül az előbbit fogják választani. ne, ha nem is a nagy nő egész életét, de annak nem egy fontos és nyomokat hagyott mozzanatát s mindenesetre a világnézetét, a gondolkodását s a lelkületét azokből a ceruzajegyzetekből megrajzolni, amelyekkel J. Mari egyes állítások és ítéletek helyességét az olvasmányaiban kiemelte. Azt hiszem, hogy a művésznő biografusának ez a könyv (épp ez!) élete némely időszakáról tudna valamit regélni. Nem oly plajbászvonások ezek, aminőket a tudományos iró húz, amikor forrásmunkát tanulmányoz s a ceruzája mintegy leltározza az adatokat és idézeteket, amelyekre szüksége lehet, hanem egy érző és együttérző müvészléleknek sokszor akaratlan (s talán tudattalan) önjellemzése, amellyel a karakterét s a világnézetét revelálja s az Örömeit meg a bánatát feltárja. Lapozgatv e kötetekben, nemcsak Shakespeare-t és Brandest, de Jászai Marit is olvasom. Megállapítom, hogy a mü egyik-másik fejezetét többször is áttanulmányozta s helyekét jelölt meg bennük, amelyek különösen érdekelték vagy izgatták. Egyes mondásokat felkiáltó- meg kérdőjelekkel látott el. kivált a meglepőbb állításokat, amelyek bámulatot vagy ellentmondást váltottak ki belőle. E marginális jegyzetek láttára lehetetlen nem gondolni a régi szállóigére: habent stia tata libelli, s arra a vigasztaló tényre, hogy különböző korok alakjait mint hozza éviivé s teszi szinte egymás munkatásaivá a közös érdeklődés. Shakespeare aligha álmodta, hogy a darabjait (amelyeknek értékéről sokkal kevesebbet tartott mint Brandes a világ valamennyi színpadán fogják játszani s hogy oly tudós könyveket Írnak majd róluk, amelyekből az általa kreált jellemeknek művészábrázolói tudást és ihletet meríthetnek évszázak múlva. Brandes, aki kortársunk volt. csak mostanában halt meg s közös időket élt sok hálás olvasójával, már inkább számíthatott arra, hogy halála után is foglalkoztatni fogja a müveit elméket- Azt hiszem, nemcsak számított ily hívekre, de szerette is őket. s ha e könyv, amely most énnálam van, a kezébe kerül, igen jó véleményt alkotott volna az intelligens magyar olvasóról azokból a szürke ónvona*sokból, amelyekkel a geniális Sh.ikespeare-szinésznŐ az őt érdeklő helyeket a maga számára kiemelte. Ha az olvasmányairól általában meg lehet Ítélni az embert, mennyivel inkább lehet az olvasó lelkivilágát, a mentalitását és az ízlését kiismerni a lapokról és sorokról, amelyeket kritikus ceruzája a helyeslő ítéletével kitüntet. Az ily módszerrel olvasó »intellectue!« tulajdonképpen magáról is rajzol portrét. Adj a kezébe egy kötet Shakespearet, Goethe-t, Dante-t vagy Adyt, s ha őszinte a plajbásza s nem téved másfelé mint ahová a. szive irányítja, megtalálod a vonásaiban a kérdéses olvasó lelkét, s úgy kiismered az embert, mintha régi barátságban volnál vele. Mindig tiszteltem ezt az értékes és érdekes nőt, de amióta a könyve az enyém lett, még többre becsülöm. Szeretem a naiv rajongását, mely oly gyermetegül sugárzik ki e nagy darab asszony kothurnuson álló szobor-egyéniségéből, s amely-Jászai Mari könyve Irta: Baedeker Iyel kifejezést ád egy nagy költő iránti hódolatának és egy kiváló iró iránti elismerésének. Ezt a könyvet azzal is megbecsülte, hogy mind a három kötet első lapjára beirta a majdnem férfias, erőteljes betűivel % Jászai Mari nevet s mind a hármat földiszitette az exlibris-ével. (Oszlopfejen a művésznő keresztneve, ahogy ő szerette: MYRJA. Fölötte könyv az EX-LIBRIS betűivel, s legfölül egy urna, amelyen fekete alapon antik szobornak a képe, talán Sophokles-é.) A könyveket később az aukcionátor — az Ernstmuzeum — is ellátta a maga vignettájával: Jászai Mari hagyatéka 198, s a körpecsétjével: Jászai Mari hagyatéka 1926. X. 5. Mind érdekes dolog, de legérdekesebb mégis az, ahogy Jászai a fcohinórjával festi és jellemzi magát-Háromszor húzta alá Brandes egy: mondását: »Az ember a természet-j tői egy belső iránytű nélküli lény; akit az ösztönei s az álmodozásai tévútra vezetnek.« Semmi kétség, e sorok olvasásánál magára s életének; valamely eseményére gondolt a művésznő, akinek hogyne^ lett volna korszaka és diszpozíciója, amikor az érzelmei belső kompasz nélkül hányódtak az életesemények hullámain!... A könyv hemzseg az ily megjelölésektől, amelyeknek szubjektív okai és vonatkozásai kétségtelenek, mert e helyek csak laza kapcsolatban vannak a shakespeare-i oleuvrerel s a szerepekkel, amelyekben a művésznő tündöklőit, s mégis magukra vonták a figyelmét az érzel-' meire és mentalitására ható tartalmukkal. Egy lapon pl. ezt a Par szót poentirozta a Jászai plajbásza: »a szárnyai kinőttek«, oly kifejezés, amelynek semmi különösebb becse nincsen és Sh-re alkalmazva se valami kiválóan jellemző (melyik tehetséges emberre nem mondjak,-; hogy egy bizonyos időben a szárnyai kinőnek?), de Jászai Marira szubjektív szempontból erdekesse vált az idézett szólam. A dicsőséges pályájára visszatekintve találhatott a múltjában egy időszakot, amikor érezni vélte, hogy »kinőttek szárnyai«, amelyek röpítik a halhatatlanság felé. (Már amennyiben színészeknél, akiknek a költő szerint az utókor nem fon koszorúkat, halhatatlanságról egyáltalában lehet beszélni.) A hires könyv Írója Browningot idézi egy helyen, akinek szonettje hirdeti, hogy Shakespeare-nek nevét csak úgy mint Istennek héber nevét könnyelműen nem szabad kiejteni. Ezt is aláhúzta a művésznő, igy is jelezve a határtalan tiszteletet, a mellyel föltekintett a »britt« költő szelleme és alkotásai felé. A passzusokat, amelyek Sh.-t dicsőítik, mind helyeslő módon jelölte meg, néha a bámulás felkiáltó jelével is megtoldotta s egy-egy »bravó«-val is kisérte a monográfia hálás olvasója- El tudom képzelni a temperamentumos művésznőt, akit shakespeare-i darabokban annyiszor és oly sokan tapsoltak meg, amint összecsapja a tenyerét és gondolatban vastapssal köszönti Brandest, a vele kongenálls Sh.-imódát, aki az ő leikéből is beszél, amikor a képzelhető legmagasabb talapzatra állítja a legnagyobb drámaírónak ezer lapon át türelemmel és fényes dialektikával megalkotott monumentális szobrát. »Bravo. Brandes«! —> kiáltja oda többször a szerzőnek az elismerő iróniával és »Köszönöm néked, Brandes!« — hálálkodik neki nem egyszer, mintha mondaná: »Úgy örülök, hogy ez a derék dánus is méltányolja a nagyszerű költőt, az emberiség e legnagyobb vigasztalóját, akinek én is annyit köszönhetek.« Akik ismerték a nagymüveltségü tragikát, tudják, hogy hajlama volt a pesszimizmusra (Schopenhauert is szerette olvasni), s hogy — nem a szekszuális, hanem a társadalmi — morál dolgában az elvei ugyancsak szigoruk voltak. Érthető hát, ho^ry viharosan helyeselte (nagyon erőteljesen léniázta meg) a Hamlet
