Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-23 / 295. szám
1927 október 23. BXCSMEÜYM NAPLÓ 27. 6lírái LULU ELMEGY... Irta: BLAZSEK FERENC Lulu a bánatos ucca lakója volt. Ebben az uccában csak este járnak emberek, nappal csak éretlen kamaszok és rövidnadrágos diákok mennek végig rajta, hogy egy percre megálljának a lezárt kapuk előtt, kíváncsian és áhítattal, mint a világjárók idegen népek és titokzatos vallások templomainál. Ebben az uccában a »társaságbeli« nők, ha arra visz az ütjük, feltűnőek sietnek, hogy ezzel mutassák, hogy ők nem tartoznak ide. Mert szégyenteljes és szomorú dolog a bánatos ucca lakójának lenni... Lulu is úgy került ide, mint sokan mások, mint k legtöbben. Valamikor ő is ártatlan volt, valamikor még Boriska volt a neve és nem Lulu. Régen volt, de még jól emlékszik rá, elmúlt szép időkre, amikor vasárnaponként fehér ruhában mept a misére, elfelejtett szép imákra, a melyekkel érte, az első férfiért imádkozott... Hogy elbukott, arról talán nem is tehet. Az talán nem is az ő biine, hogy olyan gyenge és védtelen volt azon az éjszakán és hogy elkábitotta őt a tavasz a nyíló virágok, a csillagfény, a nagy szavak, az ifjúság és a vér forró mámora... Az első persze elment, mert az első sosem az utolsó. Jött helyébe a második, a harmadik és a többiek, kezdetben csak egymásután, kétőbb egyszerre, sokan, mindenki... Hogyan történt?... Ki tudná leirni azt az utat, amelyen a rózsbimbó a szemétdombra kerül? Ki tudná leirni az utat, amelyen egy tisztességes leány a bánatos uccába jut?... Itt azután megint felbukkant egy férfi, a második. Mert a többi, aki a kettő között volt, az nem számított, az névtelenül dőlt ki Lulu bus emlékeinek hosszú sorából. Ezeknél nem időzött sokat, ezek csak vendégek voltak. Mert közben Lulu megtanulta, hogy óvatosnak kell lenni és meg kell válogatni jól, hogy kinek a kezébe tesszük le a sorsunkat és kinek adjuk a szivünket, amely olyan törékeny ... De ennek, ennek a másodiknak lehet hinni. Lulu hitt neki. Mert valakiben vagy valamiben kell hinnünk, hogy elbírjuk valahogy az életet... Színházban taálkozott vele először, a ruhatárban, ahol egymásnak ütödtek a nagy tolongásban. Azt nem lehet elfelejteni, azt a nagy, csodálkozó szemet, amelyel a férfi ránézett. Lulunak mosolyognia kellett, ami — úgy látszik — felbátorította a férfit, mert fölsegitete neki a bundáját és bemutatkozott: — Mayor Béla vagyok... Kegyed, mint látom, egyedül van. Nagyon örülnnék, ha megengedné, hogy haza kisérjem. Ha haragszik a tolakodásomért, bocsásson meg. Lulu elpirult. Ilyen udvariasan már régen nem szóltak hozzá. De mit válaszoljon? Hol van az ő otthona? Ezt nem szabid, ezt nem lehet megmondani ennek az embernek ... Lerázta hát magáról a férfit azzal, hogy ő nem köthet ilyen ismeretségeket, mert a mamája megtudná és a mamája nagyon szigorú. Ahhoz azonban már nem volt elég erős, hogy megtalálja a találkát, amelyet másnap délutánra kért tőle a férfi. Találkák a Népszínház előtt^uzsonnák virágokkal díszített cukrászdákban, meleg suttogások a hideg estékben, hosszú bolyongások Budán és az elválásnál egy kézcsók, — szóval úgy ment minden, mint a bakfisok álmaiban, mint régen, amikor még Boriska volt a neve. Ez a Boriska most megint fölébredt és sok bajt okozott Lulunak, amikor esténkint visszament az üzletbe. Ezt a Boriskát el kellett altatni, borral, sok borral, hogy a Lulu tudjon énekelni és táncolni és csiklandós vicceket leadni és csókolni, mindenkit csókolni, aki jön. De néha még az sem használt, néha még igy is eszébe jutott Mayor Béla és az ő tiszta szeerimük, néha még igy is faképnél kellett hagynia az egész társaságot és felrohanni a szobájába, hogy ne lássák a könnyeit. A »madame« ilyenkor azt mondta, hogy Lulu bolond, a lányok pedig ilyenkor azt mondták, hogy Lulu beteg, szivcsucshurutja van. Lulu bolond volt, maga is belátta, mert megint szerelmes tudott lenni és beteg volt, mert állandó rettegésben élt, hogy egyszer k mindennek, egyszer a férfi meg fogja tudni az igazat. Pest nem elég nagy ahhoz, hogy az ilyesmi ki ne tudódjék... Innen el kell menni. Van egy kis megtakarított pénze, azon kivesz egy szobácskát, amely az övé lesz, csak az övé, amelyben nem lesz tükrös-mennyezetes ágy, sem megfizetett csókok fojtó illata... Talán állást is kap valahol, hiszen annyi szegény lány él a föld hátán. Miért ne élhetne meg ő is? Eddig nem is gondolt erre, mert eddig, úgy éretze, nem volt érdemes nyomorognia csak azért, hogy tisztességes legyen. Minek az áldozat, ha hamisak a bálványok, amelyeknek azt felajánljuk? Minek a tisztesség, ha nincs méltó férfi, akinek azt odaadjuk?... De most megtalálta azt, akit érdemes zseretni... Olyan szép lesz ezután. Talán feleségül is veszi őt a Béla, de erre nem is vágyódik, neki elég az a tudat, hogy nem áll egyedül, hogy van valaki, aki szereti. És találkozni fognak, mondjuk, minden szombaton este és ha elmúlt az éj, ha elválnak reggel, a Béla meg fogja csókolni a homlokát, ahogy a férj csókolja meg az asszonyát. És az emberek nem fogják többé letegezni és kalapot fognak emelni előtte és nem kell majd heenkint kétszer a rendőrségre menni. Ez olyan szép lesz ezuán... Tizenötödikén felmondott. — Madame, én elmegyek — mondta meghatódottan ezektől a szavaktól, amelyek olyan egyszerűek, de itt, a bánatos uccában oly fönségesen és boldogan hangzanak. A madame sajnálta, mert Lulu jól jövedelmezett neki. A lányok, akik összesereglettek a nagy hirre, szintén sajnálták, mert Lulu jó barátnő volt, mindenki szerette. Kicsit irigeylték is, de megvigaztalódtak azzal, hogy talán nekik is sikerülni fog, ami a Lulunak sikerült. Ahogy ott álltak körben, mosdatlanul, kócosán, gyűrött arccal, mezítláb és piszkos pongyolában, az éjféli miséknek szomorú papnői,, rojnt Reménykedő fohász hangzott el vértelen ajkukról a mondat: — Lulu elmegy... Elsején el is ment... Amikor kilépett a kapun, kicsit zavarba jött. Ilyenkor, délelőtt még sosem volt az uccán, nappal nem ismerte a várost. Azelőtt, ha dolga volt valahol, mindig konflison ment oda. De most nem lehet, most spórolni kell. Most kezdődik az uj élet, uj élet uj világban: az ígéret földjén... Ahogy igy ment, szegényes csomagjával a hóna alatt, egyszerre csak a nyakába ugrott egy régi barátnője, akivel együtt jártak a polgáriba. — Kit látnak szemeim?! Borcsa, te vagy? Hát te még élsz? Ezer esztendeje nem hallottam felőled! Mondd, hogy vagy mindig? De minek is kérdezem? Hiszen olyan gyönyörű vagy. Borcsa, te határozottan megszépültél. Lulu szomorúan jegyezte meg: — A szenvedés — úgy látszik — szépít. — Te szenvedsz? Ne mondd. Én irigyellek. Én is úgy szeretnék szenvedni. Látod, nekünk jól megy és mi mind elcsunyulunk. A boldogság butit és hizlal. Csak a szenvedő emberek szépek... Mondd, merre tartasz. Ha ráérsz, üljünk le erre a padra, hadd beszélgessünk kicsit. Vagy van valami sürgős dolgod talán? — Dolgom volna, de nem éppen sürgős. Én ugyanis állást keresek és ráérek meég megtudni, hogy nincs. — Bizony az nehéz dolog, drágám. Manapság nem jó szegény leánynak lenni. — Szegény leánynak lenni, azt hiszem, sosem jó. — Igazad van, drágám. A legokosabb, amit tehet egy szegény leány, az, hogy férjhezmegy. Ha akad válalkozó. És képzeld, mégis vannak lányok, akik kosarat adnak. Jobbat várnak. Emlékszel még a Juhász Ellára? Hogyne emlékeznél. Velünk járt a polgáriba és Pepitának hittuk, mert mindig pepita-szoknya volt rajta. Talán még most is ebben a pepita-szoknyában jár, mert nem igen van pénzük újat venni. És látod, ez mégis kosarat adott a kérőjének, aki pedig szép és fiatal és gazdag. Talán hallottad is már a hitét, mert hagy szerepet játszik a. társaságban. Mayor Bélának hívják. Dcbreczsni József: CSONKA VERSEK í. Már térdeltem zokogva borsón És uccasarkon álltam pellengéren Már volt, hogy üres volt a korsóm De voltam már boldog is kérem De voltam már boldog is kérem Kerek szivét a nap nekem dobálta. Nyütt sapkám vidám kokárda Lengette gyenge szél hajóján kérem. Lengette szél hajóján, emlékeztető, Mint félve rejtett emlékkeszkenő Színébe tejnek, hébe-hónak, Melyre némelyek igézve rónak Hív szavakat s szivükben nincs más, Csak fájdalom a fáradtan hintés 2. Alvó alföldi tájak ajtatán Nevelt a bus kőid egykor engemet, Ahol a földek gyakran rengenek, A bu mészgödrét vájta tán. Amelybe sápadt holtan egyszer esnem Rendelte ö, mint vak hálóba hull A tó ezüst vada, a lusta hal Vagy kis cselédlány szerelembe Pesten 3. A hisztrlő, ki rossz deszkán szavalja Lv És bus fején csigákba Ituil az álhaj Míg azt sem tudja hol talál ebédre rézpé.. És hol talál talált szivére irt S ha langy eső szemez a régi csűrbe A színfalak mögött a döghalál Leseng éles kaszára kapni őt És szállani a tikosarcu űrbe Város felett elszállni könnyedén. A hlsztrio énnálam boldogabb ezsrs:. Kinél csordultig telt a könnyedény És messze szállni szeretne e percben Lulu összei ázkodott. — Hogy hívják? — kérdezte. — Major Bélának... Ha akarod látni, várj még kicsit, mindjárt itt lesz. Én vagyok tudniillik a levélhordójuk. Mert a Pepita nem is akar szóba állni vele... Eleinte arra gondoltam, hogy én fogom megfőzni a Bélát a magam használatára, de az eset reménytelen. Mert ő fülig szerelmes a Juhász Ellába. Nem Is értem, hogyan lehet enyire szerelmes egy férfi Két éve udvarol a lánynak, kullog utána, mint egy kutya, pedig tudja, hogy hiába Igaz, hogy a Pepita szép lány. Hasonlít rád, ezt nem bóknak mondom. A haja és a szeme, aká,r a tied... — És nagyon szerelmes? Biztosan tudod? — Mi az, hogy szerelmes? Drágám, semmi sem biztos, de ez az egy, elhiheted, mégis biztos. Tegnap például azt üzente általam, hogy öngyilkos lesz, ha az Ella r.:m lesz a felesége. Ez csak elég... Az utóbbi időben, mondják, próbált feledni, de nem sikerült neki. Sokszor látták esténkint budai kis uccákban és cukrászdákban. Az illető hölgy állítólag valami ticcai nő. Képzeld, ilyenek a férfiak, egy uccai nő... Tovább már nem birta hallgatni Lulu. Ez isszonyu volt, erre nincs szó, hogyan fájt ez neki. Becsapta, rutul becsapta az, akit szeretett és akiről azt hitte, hogy szereti őt. Pedig vigasztalódni járt hozzá talán azért, mert a haja és a szeme olyan, mint a Pepitáé. És talán a Pepitára gondolt, amikor őt csókolta... Hát őt már nem lehet szeretni? Hát micsoda ő?... A válasz ott volt a barátnője ajkán: uccai nő... uccai nő... Felugrott a pádról és szinte magánkivü! för medt rá a barátnőjére: — Hogy mersz te igy beszélni? Ki vagy te. hogy pálcát törsz mások felett? És kik vagytok ti általában, ti urinők? Nekünk egyszerre van több barátunk, nektek egymásután. Mert ti okosak vagytok és vigyáztok. De ez még nem elég ahhoz, hegy felettünk ítélkezzetek És ha van közietek, aki nem ukott el az se hencegjen. Mert jegyezd meg magadnak, a döcögő vicinális nem siklik ki, ,5S,ak, a száguldó gyorsvonat. De a gyorsvonat még romjaiban is nagyszerűbb a ■vicinálisnábj.; Hogy vannak közöttünk rosszak? Hol nincsenek? De azért a jó és nemes érzések még nem vesztek ki belőlünk egészen. Mi még tudunk szeretni, elvégre ez is csak valami. Egy szép szóért rabszolganői lennénk és egy tiszta csókért az életünket adnók oda annak, aki eljönne, hogy kiemeljen a pocsolyából. Ezért élünk még, ezt várjuk mi mindannyian. Mert ez a szerelem kell nekünk, ez a mi megtisztulásunk és a mi bűneink bocsánata. Lázas éjszakákon, füstös lebujokban és csilláros termekben, a toloncház deszkáin és a kórházi ágyon, mindig és mindenütt keressük és várjuk azt, aki elég bátor ahhoz, hogy elvjgyen minket innen. De nem jön senki. Mert ti lefoglaljátok magatoknak a férfiakat és nekünk kétségbe kell esnünk és meg kell undorodnunk sajátmagunktól abban a tudatban, hogy utolsók vagyunk, akiket már nem lehet szeretni... Ha tudnád, micsoda érzés ez, akkor tudnád, hogyan gyűlöllek téged és mindnyájatokat... A barátnője nem értette ezt a hirtelen fellobbanást. Rémülten kérdezte tőle: — Borcsa, mi lelt téged? Honnan jöttél te, hogy ilyeneket mondasz? — Én mesziről jöttem — válaszolta Lulu csöndesen. — Én nagyon messziről jöttem és talán nagyon messzire megyek ... Bocsáss meg, nem akartalak bántani. Azt hiszem, elment az eszem... Én nem haragszom rád és nem haragszom senkire... Én csak nagyon szomorú vagyok... Isten veled, drágám.. Köszönöm, amiket mondtál nekem a Mayor Béla felől. Fájt ugyan, de jobb, hogy most tudtam meg, mint később... Mondd neki, hogy ne várjon estére és no várjon soha többé... Ezzel otthagyta a barátnőjét és elment. Hogy hová, azt senki sem tudja, mert azóta sem látták. Talán átköltözött a bánatos uccából a holtak uccájába... Feli! Imtiihaíaí lan Eau de Cologne Ch. Boíiri ois-—Paris 9378
