Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-23 / 295. szám
BACSMEGYEI NAPIJÖ 1927. október 23 7 * * Í8. oldal tagadhatatlanul intelligens, és inkább szomorú mint kegyetlen vonásait, megnyugodtam. Amikor pedig szives volt kijelenteni, hogy a Természetes Halált képviseli nálam, azt, aki gyorsan öl ugyan, de nem ^orozva, akkor őszintén megörültem. Isten hozta szerény hajlékomba! Érezze benne magát otthonosan azon rövid idő alatt, amelyet itt tölteni szándékozik... £$ most bocsánatot kérek a bőbeszédűségért, ameíyel, félek, untattam is. De hát, amint tudtomra adni szíveskedett, ütött az utolsó órám, már nem lesz sok alkalmam szellemesen csevegni vagy bizonyos mélypontig bölcselkedni önnel, s igy nem csoda, hogy közlékeny természetem fecsegésre csáí bitott e végső pár negyedórában. Bocsássa meg... Tudom, hogy kárbayesz minden szó, amit kimondok, de mondja: nem beszéltem-e alapjában véve mindig teljesen hiába? Javitottam-e/papolásommal a közállapotokon?/ Nemesitettem-e szónoklataimmal /az erkölcsöket? Őszinte szókimondásommal hasonló nyíltságra birtapn-e az ellenfeleimet? y — Lehet... Nem tudom... Én mindenestre érdekkel hallgatom ... S most engedje meg, hogy folytassam, ahol elhagytam és végre közölhessem önnel, mért jöttem el már ma becses személyéért, s mért nem harangoztam be e látogatást jóeleve figyelmeztető szédülésekkel, asztmás rohamokkal és egyéb szkleroatikus és apopleksziás tünetekkel. Excellenciád rég működik a politikai pályán s igy ismerheti embertársainak a jó és rossz tulajdonságait, kamatozó hibáikat és ráfizető erényeiket. Nem kell hát szélesen tárgyalnom és okmányokkal bizonyítanom, mily kevés köztük az önhöz hasonló jellemes férfiú. Régi tisztelője vagyok önnek, nagyrabecsült utitársam, és nem győzöm bámulni, mint tudott együttélni és dolgozni velük és mellettük. Nézze, ebben a nagy Emberopoliszban naponta mintegy nyolcvan halandónál teszem tiszteletemet, s ezek között — a gyermekek persze nem számítanak — alig akad egy-kettő, aki megérdemelte, hogy élt, ha tudniillik élni: öröm és jutalom, vagy rászolgált arra, hogy meghaljon, ha t. i. a halál: szabadulás és megváltás... Édes nagyjó uram, én ismerem az Életet, amelynek a megsemmisítése a mesterségem, és sose tudtam megbarátkozni a felfogással, amelyet róla az érdekeltek,, a tisztelt emberek, tápláltak, — de ami most történik az én legnagyobb aratásom: a nagyháboru óta, az a jellemromlás és erkölcshanyatlás, az kétségbeejtheti az embert, akarom mondani: a Halált. Már nem érdemes értük jönni, a munka nem éri meg a gyertyát, — oly kevesen találkoznak köztük, akiket nem egyenesen a pokolnak a fenekére kell expediálnom... Meguntam ezt a sivár konjunktúrát, s ezt a sok komisz frátert. Kérem, a Halálnak is van egy kis ízlése. Gondoltam hát: némi változatosságot viszek az untató foglalkozásomba, — magammal viszek végre egy igazán szépjellemü, nemesszabásu férfiút, önre vetettem a szememet és vetettem ki a hálómat, kedves Kegyelmes ur. Nem fejezhetem ki magam másképp: megéheztem önre. Kissé izgat is persze annak az elképzelése, hogy fönt a Magasságban mint fognak nagyotnézni a ritka jelenetnél, amikor gyakorlati politikust teszek le Szent Péter kapujánál, ahol ehhez a spécieszhez oly kevéssé vannak szokva! El lehet rá készülve Excellenciád: nehezen fogják elhinni, hogy földi életében ily foglalkozást űzött és mégis ennyire intakt maradt. Pedig ott nem csodálkoznak olyan könnyen ... Mirákulum! — fogják az Égiek kiáltani és bámuló tekintettel néznek a különös látványra... Nem hizelgek tehát, csak okát adom, mért kívánom már ma, hogy itthagyva az embereket (akik fogcsikorgatva tisztelik, kajánul dicsérik és gúnyos vállvonogatással értik félre önt), siessen velem tisztább régiókba. Belátom, hogy a tehetségére és tekintélyére még szükség volna itt lent. De hát — megállapítom a Történet nevében — önt nem érdemlik meg azok, akikért apránkint felőrölte magát, s igy szolgálatot teszek önnek, ha megszabadítom tőlük, s őket azzal büntetem meg, hogy elrabolom élükről azt, aki legnagyobb értékük és büszkeségük, ügy kell nekik! — Ha százszor hízelgés is, amit hallok, mégis jól esik nekem, és ismétlem, szívesen megyek önnel. Uraságod nem látszik unalmas társalgónak, s a Halál — utolsó órájában őszinte az ember — nekem sohase volt igazán ellenszenves. Oly hoszszu és időnkint szép múltja van, s már annyi embert szabadított meg a szenvedéseitől... Ha tehát úgy tetszik — — Most meg pláne sürget... Megható, hogy Excellenciád mily konciliáns és kezes. Rég volt oly klienssel dolgom, aki ennyire méltányolja alapjában emberbaráti érzéseimet. Sokan gyűlölnek, sőt vannak, akik félnek tőlem, pusztán azért, mert nem engedem őket annyi ideig élni, mint Matuzsálemet. Pedig e jó urra nem jutalmul mértem oly sok unalmas esztendőt, ön okosabb álláspontot foglal el velem szemben, s ennek mindkettőnk érdekében csak örülni tudok. Az ily emberrel passzió tárgyalni... Nos, én se vagyok éppen A gyerekkor tündért emlékei közé tartozik Skribdl ur is, habár egészen más szempontokból, mint amelyekért a felnőttek voltak tőle elragadtatva. A ház a mellencei uccában állt és Csáby vármegyei irattáros ur tulajdona volt, soksok lakással, istállóval, fészerrel és főleg hatalmas udvarral. Egyszobás lakása volt Skribál urnák a ragyás emeletes tótnak, aki vásznakkal és női sziveket csiklandozó hasonló holmikkal járta az országot, minekután hozzánk ereszkedett le Trencséhből. " Skribál ur agglegény maradt,‘ámbár az asszonyi fantázia titokzatos módon hozzákötözött egy nőt, akit a görbe helyek világában hagyott s akit becézései során szívesen ölel a kebelére. Azonban ismétlem, ezt a részletet kizárólag aszszonyok találták ki, Freud professzor ur azt mondhatná, hogy öntudat alatti érzések megnyilvánulásaképen, mert hát el lehet-e képzelni ideálisabb házasságot, mint amikor a férj állandóan utón van s csak félévenként egyszer látogat haza! A valóságban Skribál ur olyan takarékos ember volt, hogy szinte önmagától is sajnálta a falatot, többnyire hideg holmin élt és csak ünnepi alkalmakkor vette igénybe a snellszidert, minden régi háztartás ezen kimagasló rekvizitumát. Mondják róla, hogy egyszer vacsora után kutatva, kőkeményre száradt kenyeret és bánatában nekipenészeáett sajt-maradékot talált az asztalfiókjában. — Skribál! — adta fel önmagának a szót, mert hogy hive volt mindig a komoly formáknak, — Skribál, ha szegény maradsz és megelégszel ezzel a vacsorával, jutalmul kapsz egy kortyot féltve őrzött régi borovicskádból. A legendás hirü pálinka esztendők óta nemesedett a szekrénye alján, borókáit valamikor válogatott fenyves-madarak fütyülték körül, tiszteletére egy fehérárai kontesznek, akit tüdőszerzésre vittek a Kárpátokba. Opálosan finom színe volt az italnak, amilyen az a vidék szokott lenni korán reggel, mikor a nap agyonöleli a harmatot, de Skribál nem nyúlt hozzá. Most hát, fellelkesedve a magamagának tett ígérettől, — sőt szeme elé helyezve a palackot, — neki állt az egyszerű vacsorának és akárhogyan belekönnyezett is, végül mégis legyűrte a torkán. Akkor aztán fogta a nemes palackot, elzárta rejtekére és újabb szónoklatba fogott. — Skribál, Skribál, mindig tudtam, hogy nagy oktondi vagy, mégsem hittem, hogy ennyire becsapasd magad. Azért büntetésből nem kapsz egy pohárkányit sem a borovicskából. A szoba zsúfoltig volt vásznakkal, törülközőkkel, női holmikkal. Nem volt kőből. Egyelőre megelégszem azzal, hogy barátságosan elcseveghettünk és kölcsönösen megtermékenyíthettünk egymásnak szellemét. Ön végre is biztos nekem. Ember sorsát el nem kerülheti... Mondja, kérem, akar néhány esztendőre szóló haladékot? — Köszönöm. Tisztelettel visszautasítom. Hogy tovább küzdjek az ellenpárt rosszindulatával, a párthiveim értelmetlenségével s a közvélemény indolenciájával? Nem, nem, nem kérek moratóriumot. Mivelhogy úgy is túl kell ezen a kalandon esni, s most mind a ketten hangolva vagyunk hozzá, gyerünk Isten hírével! — Jól meggondolta? — Jól meggondoltam. Pihenni szeretnék. Álmos vagyok, amott talán majd nyugodtan alkatok. Gyerünk! — Volenti non fit injuria, — mondta a fekete vendég. — Tehát Isten nevében: előre! Fölnyalábolta a házigazdáját, aki erre a heves gesztusra fölébredt. Végigsimitotta a magas homlokát, szomorú szemmel nézett a karosszékre, amelyben az álomvendége ült, és fölsóhajtott: — Óh, minő kár, hogy fölébredtem! Mily szépen indult az utolsó felvonás! Ki tudja, mikor lesz a Halál hozzám megint ilyen szeretetreméltó? ebben az időben valamire való ház, amelyikben ne tartottak volna tartalékban legalább egy végnyit ebből a portékából, hogy nyomban pótolják a hiányt, amikor a szükség jelentkezik. Hosszú, zárt ingeket készítettek belőle, a földet seperték s derékon ugyancsak fel kellett napközben fogni ama alsószoknyák alatt, amelyek használata nélkül tisztességtelennek minősítették az urhölgyet. Viszont este, lefekvés előtt, az urhölgy hosszasan bolhászkodott a terebélyes ing árnyékában, éWeszett benne egészen, amint a feje fölé húzta és csak a karjai mozdulatával jelentette ott belül, hogy még él, sőt akcióban van. Skribál ur ekhós szekéren utazott városról-városra, portékáit részletfizetésre árulta és cselédlányoknak is hitelezett, ha egy éve egy helyben szolgáltak, azonfelül a gazdájuk szóbeli jótállást vállalt értük. A cselédlányok mindig szerelemben éltek, várták — ígéretek alapján — az esküvő napját, hogy pedig méltó módon vonuljanak a házasságba, legalább egy vég vásznat beszereztek. Ezek a holmik kifogástalanul jók, elsőrendüek voltak és veszteség ritkán érte az emeletes házat, habár arca állandóan aggódást árult el, fejét gondterhesen vakargatta s úgy kötötte az üzleteit, hogy meg kellett őt szánni. Szegény ember, ez most nyilván ráfizet! Üzletkötésének titka abban rejlett, hogy bizonyos vakmerőséggel olyanoknak is hitelezett, akik elől a normális kereskedelem elzárkózott, de meg aztán rezsiköltsége sem volt, üzleti bért nem fizetett, személyzetet nem tartott, csak két lovat, meg egy szekeret. A holmit a lakószobájában halmozta fel, ott mozdulni sem lehetett, ágynak is szívesebben használta a kocsiját, vagy elfeküdt az istállóban, mert ugyan ki lenne olyan pazarló, hogy kocsist is tartson! A nő csak mint vevőközönség érdekelte Skribált, aki olykor — ábrándozó konyhatündérek álmodozása idején — ajánlataiban eljutott egy olcsó delén kendőig, vagy felajánlott két tarka kávés-szalvettát, amik érthetetlen módon kimaradtak a tucatból. Valahol Csaba körül egyszer mégis kísértésbe esett, — enyhítő körülménynek véve, hogy akkor már a hatvanas években járt. Varrólány volt az illető és mondják, hogy piros arcú, vaskos, nagy kezű és széles talpú, ami a tökéletességet jelentette Skribál ur szemében. A lány három vég vásznat kapott ajándékba az öregtől, legalább is ő váltig esküdözött, hogy ajándékozási szerződést kötöttek egy forró nyári estén. Ellenben szeptemberben hűvös őszi idő érkezett, némi esők sem tartózkodtak s akkor Skribál ur — magához eszmélődvén — kegyetlenül porolt, A keresztkérdésekre egyszer indiszkrét választ is adott, de nyomban hozzátette, széles tenyereit összecsapva: — Kérem szépen, három vég vászna egész életre is sok van, nem egy ícakára. A pörnek valahogyan hire futott — bár Skribál ur soha ügyvédet nem hizlalt, viszont az a szomorú, aranyhajkoronás teremtés, aki az udvarunk fenekén nagy magányosságban nevelte a kis lányát, ezzel a szomorú tekintetével akárhányszor megállásra bírta Skribál urat. — Dusinka. Dusinka, mondta megcirógatva a fehér arcú leányasszonyt, ne nizze igy rám, mert én azt nem kiállók, aztán pörösködni is elég volta egyszer. Rövidesen a szomorú szemű mégis ingeket szabott egy patyolat végből, sőt helyes kis ruhácskákba vonta a leányát, amire a házbeli számos nő szimatolni kezdett, mint a vizsla.Ugyanakkor történt, hogy jó anyám, aki az üzleti ügyeket maga szerette intézni, gyanús hangon kérdezte meg az apámat. ; — Mit tárgyalsz te azzal a tóttal? Apám, kék szemű és kevés beszédű, a pipája mögül válaszolt. — Járatlan a jámbor egynémely közigazgatási kérdésben, azokra kért felvilágosítást. Szabályrendeletekről volt szó, szabályrendeletekről. Anyám azért a szomorú tekintetűt mégis megkontyolia egy napon és feltűnést keltő beszédben vonta felelősségre, hogy ki az apja a lányának? Nem szerkesztett ugyan kapcsolatot — hiszen akkor ismertük meg őket, mikor odaköltöztünk a házba, — csak példát statuált és következtetéseket vont le azokról, akik özvegynek nevezik magukat, de sehol egy sirdomb, amelyre leborulhatnának. — Már megint megjött a bolondórád, mondta apám és határozott szóval beparancsolta anyámat a lakásba. Azután a megtámadotthoz intézett békítő szót, magyarázván valamit ideges természetről, habár akkor még nem ismerték az idegesség determinációját. Skribál ur hallgatott mélyen, az ajka körül aggódó mosoly bujkált, a feje helyeslőén bólongott. — így jót megvan, igy, tekintetes ur. Babrált valamit a szájával is, — apró kölyök voltam, megfigyeléseim homályosak, csak az emléke kisért, mintha jelezni akarta volna, hogy tessék benne megbízni, mert ő diszkrét férfiú. , — Kiért küzködik, kinek gyűjt? < A legendák nem szűntek meg körülövezni érdekes egyéniségét s anyám, aki megbízott a ma érkezett cselédben, de soha a férfinemben, határozottan jelentette ki: — Van valakije! Szerinte mindenkinek volt valakije, egyeseknek többjük is, főleg titokban. Pedig szegény Skribált hiába gyanúsították, olyan volt, mint kívüle annyian mások, akik loholnak, kuporgatnak, maguk sem tudják, hogy miért. Megvonják maguktól a jó falatot, nem ismerik a pihenőt, hajtja őket a vérük, amelybe belekeveredett egy csöppnyi ebből a természetből. Nyilván megtalálják a kielégülést is, különben miért csinálnák? Amikor betegek, sajnálják a kórháztól az ápolási dijat, ámbár ami az akkori kórházakat illeti, inkább a falaik közé került beteget kellett sajnálni. Szegény Skribállal kegyetlenül bántunk mi, pajkos gyerekek is. Mikor jött volna hazafelé a kompon át, betért a parton fekvő kocsmába egy pohár vízre. Kegyetlen meleg volt, akkor is sajnálta magától a sört. A révészek bevonultak inni, mi pedig lehajtottuk a lovakat a kompra, úgy huztuk át az egészet a túlsó oldalra. Hogy kalimpált a két hosszú kezével, mikor észrevette! Szórta tótul az átkot, megjósolta számunkra az akasztófát. Csónakkal kellett a révésznek átjönni, hogy visszavigye a kocsit, — tudta jól, hogy nem történhet baj, csak a pohár bort, meg a fölösleges kiadást sokallotta. Mikor egyszer halva találták a szekerén, cilinderes, előkelő urak jelentek meg a házban a Felvidékről. Sőt ügyvédek, mérnökök, távoli atyjafiai, akik szigorúan leltároztak mindent, kalapjukra gyászfátyolt illesztettek, este pedig pezsgőt bontattak Marcoinnál a kaszinó kertjében. Torontáli Skribál ur vég-vásznai
