Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-23 / 295. szám
• 17. o’Ja' ; 1927 oEBbef H. ■ - fijrCSMEGTH NXPCO A szerk-magyar irodalmi közeledés első eredményei előtt ’ Irta: Leszkovac Mladen (Beograd) Ha a Bácsmegyei Napló szerkesztősége érdemesnek találja, igen hálás lennék, ha a nemrég megjelent »Irodalom és politika« cimii vezércikke alkalmából közölné ezt a néhány intim gondolatomat a szerbmagyar közeledésről, ami a legutóbbi félévben állandóan napirenden van. Ez a néhány sor, mint látni íogják, semmiképen sem holmi helyreigazítás a sajtótörvény alapján (a Bácsmegyei Napló cikkét én teljességben aláírnám), sem pedig polémia-kezdés, sem bármi olyas, ami a legkevésbé is állásfoglalásra hasonlítana. Ezen a helyen, a magyar közönség számára, én csak egypár nagyon általános és egészen egyszerű dolgot kívánnék mondani: arról, hogy mit és hogyan tettek eddig s mit szándékoznak a jövőben vállalni a mi oldalunkon e már igy felállított kérdéssel kapcsolatban. Mindenekelőtt — ez az, amit első helyen kivánok hangsúlyozni — azt a munkát, hogy a szerb közönség ismerje meg a magyar írókat, mi minden politikai és diplomáciai helyzettől, orientációtól, csoportosulás|fól és tényéktől függetlenül végeztük, végezzük és fogjuk végezni, egyszerűen mint Írói kötelességeink egy részét. Mi mindig és minden körülmények között csak költők, művészek, irók, a közönségünk referensei vagyunk és maradunk, ha akarják, apostolok is, de ennél többet nem tehetünk, még ha akarnánk is. De felesleges is. Tehát: politika nélkül és minden politika ellen. A másik tény — és ez szintén nagyon fontos s a közös szándékaink malmára hajtja a vizet -» ma felettébb alkalmas az idő arra, hogy kölcsönösen bemutassuk irodalmunkat. Ismét a világért sem valami politikai momentum folytán. Ezek a mi irodalmi ügyeink, amelyek a maguk utján haladnak, nem kapcsolódnak a politikai problémák folyásához. Én azt hiszem, hogy a szerbek és magyarok helyes egymásraismerésének főnehézsége és akadálya abban rejlett, hogy nem volt aki lefordítsa és megmutassa a szerbeket a magyaroknak, magyarokat a szerbeknek. Van ugyan egy nagy és fényes kivétel szerb részen: Zmaj — de mi ez? Zmaj jól, nagyon jól, sokszor kitünően forditottta Aranyt és Petőfit, de azért sok jó magyar irót (Madách, Jókai és mások) vagy igen rossz kiválogatásban kaptunk (gyakran a leggyengébb dolgokat fordították le a jó irók müvei közül), avagy naivul átszerbesitett, a romantikus nacionalista eszmék izében ».a szerb közönség részére átídomitott« formában, behelyettesített nevekkel, egészen kiforgatott értelemmel, amin gyakran tendencia is rontott; vagypedig végül, ezek a fordítások (nem lehet megmondani, a három mód közül melyik a legrosszabb) száraz és pedáns professzori bibelődések voltak, halott, szükségtelen filológiai pretenciózitások, költészet és élet nélkül, unalmasak és nevetségesek mindenki számára, aki tudja, mi az művészet és poézis. Zmaj és talán az elmés Brancsics Blagoje mellett senkit sem tudok a szerb oldalon, aki szép átültetéseket adott volna magyarról. Ami viszont a magyarokat illeti, ott még rosszabb is volt a helyzet: ott (irodalmi fordításokról beszélek) a szerbeket egyáltalán nem fordították. (Olykor a mi tanáraink fordítottak, pontosan szabályosan, kommentárokkal és tudományos apparátussal, de mindez semmit sem ér.) Igaz, ott van az a dr. Szászy-féle kis antológia, amelyben szimpatikus igyekezet mutatkozik, a szerb költészet iránti szeretettel és jóindulattal eltelve, néhol még jó helyek is vannak benne, de szörnyen silány, példátlanul tájékozatlan (1911-ben, amikor egy kis könyvecskeben a szánalmas Popovics Mitáíól körülbelül tíz költeményt fordít le, dr. Szászy egyetlen költeményt sem hoz Ducsics Jovántól) és meg kell mondanom (nemrég olvastam ezt a könyvecskét), ez naiv és teljesen komolytalan munka. Miért volt mindez igy? Kik voltak ezek a mi professzori fordítóink, ki volt az a különben igen szimpatikus dr. Szászy? Ezek amatőrök, a poézis kedvelői voltak. Ezek — nem szeretném, ha elfogultságot vetnének a szememre — jószándéku, kulturemberek voltak, jó emberek, becsületes emberek, de nem voltak költők, ök olvashatták a költészetet, lelkesedhettek rajta, még magyarázhatták is, de nem alkothatták s nem is lehettek képesek jól lefordítani, a tehetségnek és a céhbelinek mindazzal a számos és any* nyira különféle képességével s lehetőségével. Ma azonban az ügy mind a két oldalon másként áll. Amennyire én látom, úgyszólván semmi szemrehányás sem illethet senkit, vagy csak annyi, amennyi minden, még a legjobb irodalmi munkánál is végleg szükséges. A szerb költészetet a magyaroknak Szenteleky Kornél és Debreczeni József mutatták be, két finom és szép talentum, költők, az első már kialakult költői arccal, kiforrott iró, de állandó fejlődésben; a másik még egészen fiatal, de már magára vonta a figyelmet, különösen némely, ebben a lapban megje-A kitűnő államférfiu az íróasztalánál dolgozott, kritizáló szemmel és szellemmel lapozott egy törvénytervezetben s a szövegét széljegyzetekkel javítgatta. Szociáhs olajcsöppeket hintett velük azokra a szakaszokra, amelyeket nem tartott eléggé emberséges irányzatuaknak. Régen virrasztóit s bár az éj fele elmúlt, még nem gondolt alvásra. Éjszakáit csakúgy mint a nappali óráit hazájának szentelte, amelyet arisztideszi hűséggel és komolysággal szolgált, ügy látszott, hogy fáradt idegeinek ma is csak a reggeledő idő enged majd késői pihenést, — de most másképp történt mint egyébkor... Föl tekintve az őt foglalkoztató Írásokból, a karosszéken, amely az íróasztala mellett kínálta kényelmes ölét a vendégnek, különös alakot pillantott meg. Hogy’ került oda, nem tudta megérteni. A népet javát tartotta mindig szem előtt, nemes eszmékért és eszményekért folytatott küzdelemlemben telt el szeplőtlen élete, cselekedeteiben soha önző cél nem vezette, — nem csoda, hogy sok ellensége volt. A felesége és néhány jóhive féltették ezektől s rábírták, hogy legalább éjjel tartsa zárva az ajtaját. Úgy emlékezett, hogy azt az este is (kétszer forgatta meg a zárban a kulcsot) gondosan bezárta. Feketébe öltözött ünnepélyes ur ült az öblös klubfotőjben. Az arca nem volt se fiatal, se öreg, de feltűnően intelligens. Fürkésző szemének, mely mélyen feküdt a gödrében, átható volt a nézése s vékony ajkai körül mosolynak alig mondható gúnyos vonás fölényességet árult el. Az alakja ámyszerü, mintha csupa körvonal volna testi tartalom nélkül. A ház ura keresztül látott rajta, mint áttetsző üvegfalon és elgondolta, hogy ez mily különös látomány, de egy csöppet^ se. ijedt meg. Kisértetekhpn lent Írásával. Az ő antológiájuk — abban a szerencsében részesültem, hogy beszélhetek róla, noha még nem került ki nyomtatásban — nagyon jó, megfontolt, tudással és irigylésreméltó törekvéssel megszerkesztett választéka és poétikus átültetése .mindannak, ami tartós és szép született költészetünk e századának első' negyedében. A legteljesebb mértékben aláírom: a magyar publikum Szenteleky és Debreczeni könyvében a szerb költészet kitűnő kézikönyvét kapta. Szerb részen meg Petrovics Veljko, kiváló elbeszélőnk, az a költő, aki magas kvalitásaival s minden erényével büszkeségére válik országának és korának, s aki a mi XX. századunknak ama kevés legnagyobbjai közé tartozik, nemrég Móricz Zsigmondot fordította le és valószínű, hogy nem fog ennél megállani; Manojlovics Tódor, ez a pompás, finom poéta, előkelő essayista, kitűnő erudicióju művészetismerő és történész, Adyt fordítja, van még talán más is; s e sorok írója is fordított Ady, Babits, Kosztolányi, Lesznai Anna, Szép Ernő, Szenteleky Kornél müveiből (néhány költemény e költők mindegyikétől legközelebb meg fog jelenni a Knyizsevni Szever különszámában.) Ezek, azt hiszem, már örvendetes tények, amelyek legalább is bátorítják a reménykedőket, fokozzák a kilátásokat az eredményre. S ez valószinüleg lesz is, mert — ez a nagyon vigasztaló — Szenteleky és Debreczeni neve az egyik, Petrovics Veljko és Manojlovics Tódor neve a másik oldalon, — hinnünk kell. nem olyan nevek, amelyek mellett közönnyel haladhat tova akár a magyar, ah - a szerb olvasóközönség. És mé .rvszer igaznak bizonyul a régi mondás: hogy a költészetet csak a költők menthetik meg. és szellemjárásokban, bár magasmüveltségü és modern férfiú volt, nem hitt, s egész meglepődése csak az azon való csodálkozásban nyilvánult, hogy még valaki van kívüle a szobában. — Kicsoda ön? Mi járatban van? Hogy’ jutott be ide? — kérdezte. Hihetetlenül sovány, magas csontbőrember ágaskodott föl a szék mélyéből, meghajolt és igy szólt: — Három kérdést tetszett intézni hozzám, kegyelmes ur, de csak az elsőre felelek. A többire, azt hiszem, fölösleges lesz válaszolnom. Én a Halál vagyok. Van szerencsém! Ha ön a Halál, akkor én a halál fiának tekinthetem magam... Uraságod értem jött. Ugy-e? — Úgy van. Csakis ebből a célból szoktam úri házaknál vizitelni. Az ön esetében nagyon örvendek (higyje el nekem, a Halál is tud örülni), hogy Excellenciád ilyen kedélyesen fogja fel a dolgot és szerény szolgáját tréfásan, szójátékkal üdvözli. Jól esik tapasztalnom, hogy nagyjó uramnak hazaflui és államférfiul erényei mellett egészséges humora is van. De ió dolog ez, mikor az ember az utolsó perceit éli! — Mit hizeleg nekem? Rászorult erre a módszerre? Hiszen módjában van egyszerűen íeipakolni szerény szolgáját, hogy az ön gúnyos kifejezésével éljek, s a paradicsomba röpíteni, a purgatoriumba cipelni vagy a pokolba vonszolni, — oda e_ három hely közül, ahol szállást készítettek nekem. — A Kegyelmes Ur, ha van igazság az Égben, egészen bizonyosan a Paradicsomban kap előkelő helyet. — Köszönöm kedvező jóslását, de hátha ez is csak hiú Ígérgetés? Mióta lett hízelgő az egyenes, de nyersmodorú halál? — Űth. kitűnő.Uram. nem hízelgés, amit első és valószinüleg utolsó találkozásunk alkalmával mondok, de őszintén érzett igazság. Nem szorultam rá, hogy bárkinek a kedvét ke-* ressem. Hiszen — kell-e erősítenem?! - én vagyok az egész világon a leg-» függetlenebb (majd azt mondtam r ember,\j— talán jobb kifejezés ez:) hatalom, <A szegény Ferenc József és a még szegényebb Miklós cár, akiket annak idejébe^ szintén én voltam kénytelen gondjaimba venni, koruknak leghatalmasabb urai voltak, nemde? Nos, mit jeléíttettek hozzám képest? N’en parlons plbs! — megJ mutatták a következmények^.. Tudja^ meg hát, miért jöttem Eiteellenciádért már ma, holott várhattam volna a megjelenésemmel még égy ideig, ugy-e? V— Kérem, ahogy Uraságodnak tét-3 szik. Ami engem illet, az ügy meglehetősen hidegen hagy. Se nem sietek, se nem huzódzkodok, hanem Hamlet testvéremmel tartok, aki törvényül állította föl: Készenjenni, ez a fő. Én készen vagyok márvrég az ön érdekes látogatására, s ha szokás volna ily esetekben' íerifett 'asztallal fogadni a vendégünket es megkínálni étellel-itallal, akkor — . v- , — Kérem, én vegetáriánus és antialkoholista vagyok.vS azonkívül abszolút megvesztegethetetlen. — A világért se akartam ezzel meggyanúsítani, s amit rtjpndtam, nem captatio benevolentiae akart lenni, hanem csak udvariasság, a mellyel a jó társaság emberei tarttoznak egymásnak, \ ~* Szívesen hallom, Kegyelmes ur, bök helyen bizony, még úgynevezett úriembereknél is, neveletlen rugkapálódzással és ordítozó tiltakozással fogadnak, — a legtöbb pasasomat egyáltalában nem találom ké* szén... Odaát — vagy ahogy Önök? mondjak: odafönt — majd jelentést teszek az előzékeny és lekötelező magatartásról, amelyet e szomorú ügyletnél tanúsítani méltóztatik/ v — Ön ami ismerkedésünket szómorunak tartja? Mennyire téved az én kedves és (higyje meg!) szid vesen látott vendégem! Ellenkező^ leg: örülök, hogy ily békességes for-i mák közt jön hozzám és úgy akar velem elbánni, ahogy magam is óhaj-; tóm. Mert lássa, tisztelt pártfogóm, én mindig attól féltem, hogy túlélem magam,^ (mint nem egy közéleti egyéniség), az u. n. végső korhatár előtt megvéuülök, elfelejtem az évv számokat, a névnapokat, az unoká-j im nevét s mindazt, aipit régente ir-» tani, szónokoltam és olvastam, s hogy amikor meglehetős részvétlen-| séggel eltemetnek, azzal búcsúztatnak majd el: mily szép végtisztessége lett volna, ha idejében tér meg őseihez! — mig igy az ön nyájas, jóvoD tából valószinüleg az lesz a vélemény, hogy korábban haltam meg mint a hazám s különösen pártom érdekében okvetlenül szükséges lett volna. Sőt nagyobb baj is fenyegetett: a barátaim sokszor féltettek,1 hogy merényletnek esek áldozatul mint nem egy ama meggondolatlan férfiak közül, akik a nemzetüknek és az emberiségnek javára buzgólkodtak. ön. tisztelt Halál ur, aki talán mindenkinél alaposabban ismeri a Történetet, amelyet állandóan egy jobb ügyhöz méltó készséggel csinál, ön jobban tudja mint én, hogy. kétféle uralkodó, államférfiu és patrióta szokott orgyiloknak, revolvergolyónak vagy bombarobbanásnak’ az áldozatává lenni: az, aki zsarnokmód ül egy nép nyakán, és az, aki e zsarnoktól akarja megmenteni a népet. Jaurés, aki a háborús ideológia zsarnoki kegyetlenségétől szerette volna fölszabadítani imádott nemzetét, szakasztott olyan halált halt mint azok, akik csak háborús tanok és hóditó eszmények segítségével akartak, tudtak s mertek kormányozni... Megvallom, mikor az imént megpillantotam önt, nemes jóltevőm, első benyomásom az volt, hogy merénylő lopakodott be a dolgozószobámba, de figyelmesebben tanulmányozva Uraságodnak nem föltétlenül rokonszenves, de KETTEN IRTA: BAEDEKER
