Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-02 / 274. szám
*V +*, *»... *.__i___1-.___, « *. * "'17. oMbI • 1927rotrffi'er^i, BSCSMKGVM WPr» " Darumadár ha elszállsz dél felé... Riport az esőről, a darumadúrról, amely elszállt dél felé, Josephine Bakerről, akit meguntak a párisiak, az amerikaiakról és a párisi házmesternőkről, akik esténkint kiülnek a Rue de la Paixon a kapualjába Srejer András i ajzaival TÁMASZTVÁN A Sorbonne felé vezető utakon árad a békesapkás diákilép, most már biztosan itt van az ősz, ha nem esne folyjon az eső, akkor is kénytelen lennék tudomásul venni. Édes, öklömnyi csibészek könyvekkel a hónuk alatt masíroznak az iskolába. Igazán, az őszben csak a levelek hullása szép és a kiskorúak első összecsapása az ábécével. ‘Mindenki egy ilyen borongós szeptemberi délelőttön ismerkedett meg először a nádpálcával, a fekete táblával, a zokogó szivaccsal, a sarokkal és általában: az Élettel, amely leadta nálunk a névjegyét. A parkokban, kertekben, boulevardokon: rettenetes hullaszag, hervadó levelek, fuldokló fák utolsó lehelteiével van tele a levegő és ez a különös illat nem tud a benzibüz fölé kerekedni, csak áll szélesen, feketén egy helyben, mint egy sátor Páris fölött. Esténkint vadmadarak siránkoznak a levegőben, délre vonulnak, leszállás nélkül, meg sem nézik Párisi. A repülőgép még nem szorította ki őket a levegőből; oly furcsa, darumadár az Eiffel-torony árnyékában! szinte hihetetlen! A gémek, gólyák, vadkacsák és daruk a vadon madarai, annyira a faluhoz tartozók, hogy itt legfeljebb csak az állatkertben tudom elképzelni őket Úgy megbámultam, felfelé meresztett nyakkal, akár a tanyai paraszt a repülőgépet. És persze a müdal muzsikált a fülemben, hogy »rfarumaddr ha elszállsz dél felé... Amig csak el nem tűnt a láthatáron, az utolsó percig féltem, hogy valami szélhámosság lesz az egész, egyszer csak szét nyilik a daru hasa és reklámcédulák hullanak ki belőle, hogy a Lopez-féle mustárok a leglzletesebbek... A Montmartre égrebaktató, girbe-gurba uccáin már felhők között jár a földi halandó, akár egy angyal, a gomolygó párnás bárányfelhők lejöttek egész a Butteig, Páris legnagyobb, lcgvadregériyesebb parkjáig, némelyik kis pufók bárányfelhő megáll elgondolkozva az uccasarkon, a gázlámpa alatt, mintegy rossz nő, aki áldozatra les. Igazi párisi felhők. Kár, hogy nem tehet a hátukra ülni. A kis hotelek kitették az őszi táblát: Szoba, hideg-meleg vízzel és központi fűtéssel! A kávéházak elé kikerültek a kályhák Mert a párisi ember inkább megfagy de nem ül be a kafanába, a terraszt szereti mindenki és mivel Párisban igazi nagy hidegek soha nincsenek a kávésok úgy hidalják át a normális iemperatura és a fagypont közti különbséget, hogy fűtik az uccát. Egy ilyen kályha mellett négy-öt asztal melegedhet kényelmesen. Ó, a Bois de Boulogne! A Góliátok apámnál, nagyapámnál, dédöregapámnál is öregebb fák, csupa nagymultu arisztokrata óriás! Itt tanyáznak tétlenül az apacsok, akik nem tudnak szóhoz jutni a rengeteg rendőrtől és ide jár ki a milliomos kisasszony lovagolni, autóvezetést tanulni és flörtölni önzetlen szerelmével. A párisi burzsujok mind az erdőben élnek. Persze nem a bokrok alján, hanem pazar, kábitóan gazdag villákban, amelyekről mi csak egykorú detektivregényekből és letűnt táncosnők emlékirataiból alkothatunk fogalmat magunknak. Bukni, vagy emelkedni Párisban lehet igazán. Az uj őszi slágerek a divatszalonokban és a mulatókban is elkészültek már. A szenzáció: Josephine Bakert megunták a párisiak és állítólag ő is viszont, mert azt nyilatkozta az egyik esti lapban, hogy visszavonul a magánéletbe. Könnyű neki annyi százezer frankkal lemondani a Folies Bérgeres világot jelentő deszkáiról. Saját grófja, saját autója, saját kastélya van és ráadásul: fiatal! Párisba beszökött az ősz, de bár tenne belőle valahol másutt szökevény, kevesebb szomorúság és kevesebb bánat maradna utána. Most például az amerikaiak sírnak, akik egyenesen személyes sértésnek tekintik a zord időt, hogy ernyő nélkül ki se lehet lépni az uccára. Az autók tánclépésben csuszkáinak előrehátra, ilyenkor fordul elő a legtöbb karambol és elgázolás, a fék semmit sem ér, mert a tükörsima faburkolaton benzin nélkül korcsolyázik az autó. A fedett kapualjakban, kis fonott székeken tracscsolnak a házmesternék és élvezik a póruljárt soffőrök dialógusait, amint egymást okolják az összeütközésért. Oly furcsa, vidéki látvány, pedig ez Párisban tradíció: alkonyaikor, vasárnap este a rue de la Paixon és a legelőkelőbb tvenückön kiülnek a házmesternék a palotácska elé és megtárgyalják a világ tolását. Ha otthon, az Alföldőn látok ilyet, világfájdalommal sóhajtom: — Ez Szubotica! Mig Párisban képmutatóan elrejtem megdöbbenésemet és kacagva tapsolok: — Nézd, milyen eredeti! Kosztolányi Dszső: ui vers MAGÁNBESZÉD Az életet szeretem. Azt, ami lüktet, azt, ami vágtat a vér rohamán. Én sziveket gyűjtöttem. Elhanyatló, kedves főket, jó aggok kékerü, áldott kezét, kisgyermekek csodás, seprős-pillája, bűvös szemeit. Mostan természetesen kiabálok, izgága dühvei csapkodom üres kezem. Jaj, jaj én eszelős gyűjtő, felsült, rossz üzletember, nagy rálátó fajankó, mit miveltem? Gyűjtöttem volna inkább szívtelen, durva követ, goromba vasércet halomra rakva, mind-mind itt maradna vigyázva elfogyó életem hideg vigyorral, mint zsugorit az arany. De megvesztem azért, ami elveszendő, imádtam én a legtöbbet, ami széthull s romlandóbb, mint a málna, vagy a hal. HETEDHÉTORSZÁG Megettem a világot s kiokádtam. Az élet meglehetősen egyforma. Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre, oly szemtelen gyorsasággal, hogy magam is megijedtem. y>Guten Morgen!* mondták, de másnap már: *Bon jour.U s egy furcsa délután dalolva köszöntek: »Good afternoon/* Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon, meglestem, mit csinálnak egészen magukban. Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőiét. Tornyokra is másztam, muzeum és képtár anyagát habzsoltam, áruházak őrült mozgólépcsőin zakatoltam. Fönn az irodában négyszáz gépirólány kopogott halványan. Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok négermuzsikdiát, vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádió./ csőpostán fizettem a fényes alagsor száznyolcvanhetedik pénztáránál s utána a tetőn ananászt ebédeltem. Hideg- és meleg-viz szolgáltatás minden szállodában, néhol éjfélkor is lehet borotválkozni, könyvet vásárolni. Telefonhívásra nyomba házhoz mennek. Ámde, bevallhatom, végső benyomásom fölöttébb leverő. Mert mikor vonatom száztíz kilométer sebességgel lihegett e dicső városok felé a füstben, a vékonyan csörgő holdfényben mindenütt láttam riadozva, igen jelentősen , az éberen-alvó, népes temetőket, London. Londoni levelek VIII. Szövegek képek alá Nézd, most egyszerre megáll a forgalom. Hőkölve torpannak vissza az autóbuszok, gépkocsik, motorkerékpárok, a népvándorlás harsogó áradata egy pillanatra elpihen. Mi történt?‘Talán az indiai alkirály halad át az Úttesten, vagy a lördmayor? Nem, csalt, egy hároméves kisfiút vezet át kezénél fogva a rendőr, a kékruhás BobbyJ] Fgymás mellett az óriás és törpe, mint' a népmesében. Ez a pillanat mindig a drámák pátoszával hat rám. A jármüvek sorfalat alkotnak előttük, diszőrséget állnak. Itt nem kiáltják a rendőrnek »mórt aux vaches«, nem hívják őt se »flique«-nek, se »mihaszna Andrásinak, nincs csufneve, csak családi becézőneve. Gyermekeket nem tehet' Jjesztgetni vele. Ha azt mondjuk nekik, Hogy odaadjuk őket a rendőrnek, akkor\tapsolnak. A rendőrnek az angol gyermekképzeletben fehér szárnya yan, akár az őrangyalnak. * \ . A külszín csaL De máskép, mint otthon, Nálunk a tönkrement gentry sokáig négyesfogaton robogott, hajdúval a bakon. Londonban a paloták, magánylllák dísztelenek, kívülről szerény hivataloknak látszanak. Múlt éjszaka az Eaton Place körül, mikor arra jártam, kinyílt1 egy ilyen kis kastély kapuja. Hölgy, szállt autójába, lazacszin selyemruhában, gyémánt fejékkel, paradicsommadár tollal s két kürtökalapos ifjú kisérte. A kapu csillárfénytől tündöklő keretében lakájok. Inasok néma hada, ladyk estélyi ruhában, gentlemanok frakkban. »Fenn az ernyő nincsen kas«: ez a mondás ismeretlen náluk. *• Tukánok az állatkertben. Narancsszül, skarlátvörös tolláik ordítanak. Hosszú, vastag csőreiket állandóan csapkodják, valami idegenszerü fa-zaifal. őserdőben képzelem magam, a lüktető élet középpontjában. Gyönyörködöm a színek szemérmetlen tobzódásában, ebben a szemtelen, rakoncátlan, fölszabadító, hatásvadászó lármában, ök az én barátaim. * '"*‘v Smithfleld, Cattle Market. London gyomra. Hajnalban keltem, hogy mindent szinröl-szinre lássak. Hat holdnyí, területen huszonnyolc csarnok sorako-j zik egymás mellé, mind egyforma, mind kétszer akkora, mint a mi központi vásárcsarnokunk, zsúfolásig tömve állati hússal. Semmi szag. A levegő oly hideg, hogy didergek. Jéggel hütik az egészt épülettömböt. Mészárosok állnak tnegJ dönthetetlenül, mint mindenre elszánt birkozóbajnokok, meztelen karú, véres daliák. Külön vonatszárnyak vezetnek ide. Húsz vagon borjú. Ötven teherautó! ökör. Kétezer láda disznó. Az egyik kosárban marhaszemek, a másikban hurkabelek, vagy zsigerek, vagy csontok, Ökörsziv, oly óriási, mint egy lírai költő szive. A mészárossegéd a fején, a fekete haján cipeli a borjuvelőt, anélkül, hogy hozzáérne. Agyvelő a másik agyvelőn. Itt él a legnagyobb husfogyasztó nép. Csatatér ez, diadalmas ütközet után. Tíz órára minden elkel. Holnap az egész újra kezdődik. * Kukailimlka, Kukailimika! így nevezik a Hawaii szigetlakok istenét, aki a háborút, halált, dögvészt okozza. A British Muzeum néprajzi osztályán négy, hasonmása van kiállítva, melyet a bennszülöttek mintáztak. Arca vörös toll, szeme kagylóhéj, fogsora kétszáz kutyafogból áll. Az elmebetegek rajzaira emlékeztet. Most győződöm meg, menynyire igaz a lélekbúvárok megállapítása, akik szerint az ősi népek s a paranoiások képzelete egyformán kihagyásos, csecsemőszerü. Rettenetes ez a bálvány, amint tömpe orrával rám fintorog s élettelen szemével rám bandzsít. Úgy rémlik, hogy már többször találkoztam vele, gyermekkori lázálmaimban. ... fcd,
