Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)
1927-10-02 / 274. szám
18. oldal BÄCSMEGYEI NAPLÖ 1927. október 2. Körséta 30,ooo gyermek körül R kis anya sok bábuja Budapest, október , Érdekes az a folyton szaporodó, elevenkedő, sohasem unalmas társaság, amit napokon keresztül megpróbáltunk. Valahogy úgy lehetne elmondani az ál- I lapot sajátosságát, hogy hiába való a magányosság, ezer és ezer csecsemő [maradt velünk, itt neszeinek, gagyognak, sirdogálnak körülöttünk, amikor írni akarunk róluk, a felfedező élményeket felsorolva, ahogyan a telepek, a csecsemőgondozók, anyaotthonok, le- 1 lenc-menhelyek stb. ránk fordították különösségeiket. Amerre jártunk, a társadalomnak és államnak cselekedeteivel találkoztunk, impozáns "összefogódzás, mert valóban a védteleneket igyekszenek megmenteni: a csecsemőt, akinek igazi gyöngesége az, hogy fölbukkant életét már megjelöli a bélyeg: »elhagyott, törvénytelen ...« jr Tudunk' zordon statisztikát is a nemzetproblémát jelentő csecsemqprob'.émáról; megérdemli az ismertetést intézményeink szociális, orvosi, pedagógiai munkája is, de úgy érezzük, a számok kietlensége, adatok ridegsége, melegebb érintéssel olvad, ha mögéjük föltárjuk az eseményessígcket, amiket az anyák, csecsemők körül megpillantottunk és megvüágosodhatik, hogy a monotón statisztikai numerusok: életeket, sorsokat takarnak, j/ Arra jártunk, ahol a számok históriája elindul. Szülőotthonok. A Gyermekvédő Liga telepei. Kicsiny keret, de példásan alkalmas arra, hogy a csecscmővédelem helyes módjait megismerjük. Villaházak, ahol 15—20 anyát helyeznek el gyermekeikkel együtt. Az állam, mely az elhagyott gyermekek tízezreit gondozza, nem tudja így decentralizálni intézményeit. Nincsen rá pénze. így is körülbelül 50 milliárdot költ az állam gyermekvédelemre, irdatlan nagy summa, bár az az ötszáznyolcvankét milliárd még nagyobb pénz, amennyivel Becs egymaga támogatja hasonló jellegű menhelyeit. Ha az államnak nincs elég pénze a csecsemőgondozásra, bizonyára a társadalomnak is csökkent az anyagi ereje és áldozatkészsége. Tehát liliputi kísérlet a nagy kérdéssel szemben a Gyermekvédő Liga próbálkozása is, de mint igyekezet, cselekvés derék, megszemlélni való. Kis csoportokban ápolják a csecsemőket, a fertőzés veszélyeit kivédik, a gyerek a szoptatás ideje alatt a menhelyen marad és a kilenc hónap után áthelyezik őket a Liga más villáiba, ahol két-hdrom éves koráig cseperedik. Ismerjük három éves korig a magyar gyerekek halandóságát és megértjük, mit jelent az, hogy a Liga menhelyein idáig hatszázötven csecsemőt gondoztak és meghaltak közülük összesen harmincán. Rikordszám lenne ez, melynek jelentősége monumentális is lehetne, ha nem kellene odahelyezni, az évek alatt fölszaporodott hatszázetven csecsemő mellé, a harmincezer gyermeket, akiket gondoz, átlagos számítással az állam, minden nap. minden órában... Majd sor kerül a számok megvizsgálására, de valahogy elevenebben éreztetni akarjuk, milyen sikoltó élettörténetek csöndesülnek el az ilyen mentő, emberek figyelme elől elvont szülőotthonokban. A kőbányai határban, fák között, a szabad firmamentum alatt húzódnak meg a csinos villák. Anyák és csecsemők, itt megenyhült jelenség, de ha mögéjük tekintünk, fölemeli rossz arculatát a társadalmi nyomorúság. Nem csak a szegénységi, de az emberi nyomorúság is. Megakad a figyelmünk a tizenhárom éves leánykán, aki úgy került a vonzó és mégis szomorú házba, hogy a mostoha apja letiporta, a garázda embert lecsukták és a kis anya, ahogy itt a leánykát titulálják, babusgatja gyermekét. Példátlanul megható a két gyermek látványossága. Az anya, aprócska teremtés, csitri, hatodik elemista leányka és hires a bravúrról, hogy a csecsemője 3 kilógjam 50 dekagrammal, született. Felnőtt; java anyák kicsinyeiről mondják, hogy 2 kilogrammal, 2 kilogram 50 dekagrammal születnek. A leányka azontúl is meglepte gondozóit. Bravúrosan szoptat, hat hét alatt meghizlalta, négy kiló hatvan dekáig gyermekét. Kiló, deka — közönyösen hangzik, de tejet jelent, ömlő, áldott anyatejet, mely annyira elönti a gyermek zsenge mellét, annyira elönti a gyermek zsenge mellét hogy jut a tejből más porontyoknak is akiket nem tudnak szoptatni az anyásabb anyák. A buzgó csuda ezidőtájt több gyereket táplál és a kincs nem apad el, de a fölös nedűt elveszik a gyermekanyától és eiporciózzák a testvérvillákban elhelyezett csecsemők között. Keserű szerencsétlenségével, a tragédiák tájékán, különös jelenség ez a »kis anya« és a mosolyt is megmozdítja, mert akármit adnak enni-inni neki, tej és tej lesz belőle és mert fölismerték ezt a sugárzó tulajdonságát, »tejszerüen« táplál-A kodaverei istenházában, a Peipsi tó innenső partján, ennek előtte sok-sok évvel kongó-bongó szavú harang volt valamikor. Emberi nyelven beszélt e harang és zugó-bugó giling-galangjából angyali ének csilingelt elő. Esengve rimánkodott e harang hangja, ha imára hivott és sírva kisérte sirba a Szent Mihály lovát. El-elpityeredett e harang zsája, ha az aggastyán nyugovóra hajtotta galambősz fejét, szemrehányó akkordokkal verte az eget, ha élete dclelőjén indult a férfi a hosszú útra, szívbe markoló hangon zokogott — panaszkodott, ha élete bimbójában a halál vőlegényévé sorvadt-fonnyadt az ifjú. Tengeren túlról, a messze Svédországból hozták ezt a harangot ide, hires ötvös öntötte ércét, erőt a tengerből, mélységet a föld méhéből, fennköltségét az ég csillagaiból szerzett hozzá. Ezüstért járt a holdvilágnál, a napocskától kért kölcsön szinaranyat. Életet kevert öntvényébe, lelket igézett belé. Ilyen volt ez a harang, amelynek a szegények, a Mennyei Atya számkivetett gyermekei számára kellett volna kihirdetnie egykoron az idők teljességét. A fából tákolt rozoga templomnak — mi tűrés tagadás, —- nem volt tornya, ami volt, leégett réges-régen, hevenyészett lábon, a kereszt árnyékában, a templom udvarán lógott a harang. A Peipsi-tó túlsó partjára forog a halhatatlan cárok szemmel be nem lephető, végtelen birodalma, a hatalmas Oroszország. Van ott sok-sok nagy város, van ott több, még több nagy templom, sok ott a gazdag, még több a szegény vannak Qtt_ szép számmal jók is. ják, tehát kap sok tésztát, amit szeret, jóizü maláta-oldatokkal fűszerezik az ételeit és a kis anya hálás, a fehér kút meg nem csökken és a gyermek mellecskéin csámcsognak, édelegnck a még kisebb gyermekek. Nagyon szeret szoptatni ez a gyermek-anya, talán a legkülönösebb élményünk volt, a gyermektől — anyáig való állapota, ennek a teremtésnek. Láttuk a tulajdon, hathetes, majdnem öt kilós csecsmője fölé, ráhajoltan gondoskod\a a pólyaruhákat rendezgetve, furcsa, kis arca komoly, mozdulata vigyázatos, a tekintete ügyelő, tiszta — anya volt. És mondják róla, ha nincsen szoptató dolga, vagy más teendője, órák hosszat elül a csecsemők között, mindannyival játszik, gagyog velük, sírásukat érti, csit - titja őket, rájuk nevetgél és el nem mozdul addig a fehér kis ágyaktól, amig rá nem szólnak: T— Szoptatni kell ... A játék öröme és az anyaság ösztöne egyszerre mozdul, aki elébb még játszadozott, most táplál és az elemista leányka arra ocsúdik, mennyi mennyi bábuja van... Révész Béla még sezbbel az Istentől elrugaszkodott, ördögtől megszállott, megátalkodott gézengúzok. Lenge nyári szellők — hopp! hallgassatok csak ide — átvitték a harangzúgást a Peipsi-tó hullámain. Isten Istenem ne legyen — baj lesz még ebből, meglássátok! Ihol van ni! Baj lett biz abból, de mekkora baj! Éj volt, fűit a szél, szórta a havat. A Peipsi-tó partján porzott a síkság istenesen. Kialudt a világ a papház ablakában. A kutyák — egyik a másik után — elhallgattak. És akkor — hirtelen — váratlan, a fergetegen keresztül, a temető mögül, a Peipsi-tó kanyargós partjai felől recsegés-ropogás közeledett a templom irányába, sebesen, mint a szélvész, még annál is sebessebben. Idomtalanszánkók, girhes-görhes gebék, szakállas emberek orosz bundákba bagyulálva. . A harangláb előtt megállt a szánsor. A harang nyelve rémülten, torkaszakadtából sikoltott az üvöltő hóviharba. Az emberek keresztet vetettek ijedtükbem. Tipegve-topogva, kipegve-kopogva bukdácsoltak elő a szánok belsejéből. Karikába álltak a harang köré. Közmént legyen mondva —. úgy láttam, mint ma — történetesen éppen tizenkeíten voltak az éjjeli látogatók. A nyurga Vaszilij keresztet vetett ájtatósan és a »Goszpogyi pomiluj«-jal csapott az imába bele »Goszpogyi pomiluj!« — mormolták a többiek szép sorjába, jámbor lélekkel a nyurga Vaszilij után. Az imádság után nem sokat teketóriáztak az ájtatos zarándokok. Hozzá. láttak, hogy a haran-. Miért nősülnek a férfiak? Megjelenik Berlinben egy »Ehelosen« cimü hetilap, amely házasság-ellenes • propagandát folytat s rendszeresen közli a világirodalomból azokat az idézeteket, amelyek a hetedik szentség ellen irányulnak. Ebben a lapban találtam az 1621-es brémai kalendárium alábbi tréfás versét, amit a fordításban kissé modernizáltam. A vers cime: »Miért nősülnek a férfiak?« Az egyik pénzért, ha be nem is vallja, A csinos hozomány igézte meg. A másik már idealista đalja És szive a házikosztért remeg. Anyja beszélte be a harmadiknak: Legyen, ki a tehenet megfeji. A negyedik, mivel üzletet nyitnak JVekT az asszony gon tós Emiatt, Emiatt, Kizárólag emiatt Nősülnek a férfiak. Az ötödik, mert rossz lenni S a házasság nem oly egyhangú tán, Vagy fordítva: éppen hogy megpihenni Akar zajos legényélet után. A hatodik: »Az apám Is megtette, Mért ne vigyek paphoz én is arát?« A hetedik, mert nem nösü't helyette Senki s nem lehet igy ftózltótrát. Emiatt, Emiatt, Kizárólag emiatt Nősülnek a férfiak. A nyolcadik, mert ez a ví > mije S lesz, aki stoppolja a strimfliket. Megszédit tte a csipkés kelengye Bü-varázsa a kilencediket. A tizediknek hő vágya a gyermek, Vagy csúf neki a hónaposszoba... De mért nősül a többj száz s ezer meg? A válasz egyszerű: Vert ostoba. Emiatt, Éirratt, Kizárólag emiatt j Nősülnek a férfiak. dió. A haranglopás Ir‘a: Anna Hiava — Észt nyelvből ordít tta: Faragó József got loppal, csöndesen leemeljék. Nekik is volt templomuk otthon, volt tornyuk is — nem is egy tornyuk!- — hozzá, volt papjuk, kedves lelkiatyjuk is ráadásul, — csak harangjuk nem volt, á harangjuk megkukult . . . megrepedt a nagy, práznik napján . . . Leemelték a harangot a lábról, hársfabéregbe göngyölgették, felszedelőzködtek, s — fel is ut, le is ut, uzsdi neki, vesd el magad! — recsegve-ropogva, nyikorogva-nyekeregve útnak indultak ujfent erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által. Örültek, hogyne örültek volna! Legeiül a nyurga Vaszilij ritytyegtette az ostort. Megkerülték a temető sarkát, nyargaltak a befagyott Peipsi sik jegén végig tekeregve-kanyarogva, akár az ingó nádszál. Vissza sem jönnek, amig a hó le nem szakad! A temetőben azonban, a sírok, keresztek és bozótok között a halottak íergeteg cibálta árnyai botorkáltak és a Peipsitó irányába mutogattak csontos ujjaikkal... A nyurga Vaszilij és hűséges cimborái már régóta a temető falai között szenderegnek. Soktornyu templom legmagasabb tornyában ló most a harang és az igazhitüeket hivja-hivogatja imádságra. Télen azonban, viharos éjszakákon, amikor az emberek szemei betoppannak, a papház ablakában kialszik a gyertyavilág és a faluban az ebek egy szálig elhallgatnak, abban a minutában a Peipsi-tó kanyargós partjai felől — hirtelen váratlan — recsegés-ropogás harsan a süket sötétségbe. Idomtalan szánok nyikorognak, pókoslábu gebék döcögnek-kocognak a szánok előtt, a szánokban emberek gubbasztanak orosz bundákba bugyolálva. Legelöl a sekrestyés, a nyurga Vaszilij, püföli a sinternek valót. Hétrétü hársfaháncs csavarja körül a harang nyöszörgő nyelvét. Topogva-kopogva-ropogva közelednek a rozoga fatemplom helyére épült komor kőtemplom felé. A nyurga Vaszilij leszáll a szánból. Illegeti-billegeti magát. Reszket, mint a nyárfalevél. Jobbra-balra pislog, lefittyent orral sandit előre-hátra., Lekapja fejéből a sipkát, nekifohászkodik, keresztet vet magára áhitatta!, belecsap a »Goszpogyi pomilaj«-ba, tizenegy jó pajtása jámbor lélekkel utánozza. Imádkoznak, de milyen szépen imádkoznak, de ugyan hiába imádkoznak! Az imádság hangját elnyeli a fergeteg üvöltése, az ájtatoskodók hosszú, lobogó haját felszél kapdossa-borzolgatja. Keresik a régi ismerős tájat, keresik, kutatják s — jaj Istenem! — nem találják. A harangláb leomlott régen, a harangot — úgy tudjátok meg! — nem tudják hová akasztani, összetanakodnak, nekicihelödnek, aztán nagy dérrel-durral, derendációval, panaszos nyekergéssel-nyikorgással indulnak útra újra. Legelői nagy erős, bubánattal a nyurga Vaszilij nyargal. Néhány pillanat múlva emberi szem nem látja többé őket. A temetőben azonban — hiszitek, nem hiszitek — a sírok, keresztek és bozótok között a halottak hóvihar taszigálta-ráncigálta árnyai botorkálnak és a Peipsi-tó irányába mutogatnak csontos ujjaikkal. Csöndes, öreg nyári estében azonban, mikor a Peipsi-tó csürdöngölőt ropó nyugtalan hullámai a homály imbolygó árnyai között töprengésükbe feledkeznek és az enyhe nyári szellő szárnyrebbenése hallik a habok fölött, távolitávoli ajangó harangkongás oson át néha a túlsó partról... De legyen a füled résen, még oly résen, a tó örökös csobogása miatt nincs időd meghallgatni. Csak néha-néha, szombat és vasárnap este, amikor a világ vásári zsivaja elhallgatott és valahol messze, valami partmenti vityillóban valami öreganyó a konyha küszöbén bóbiskolva ünnepi gondolatait morzsolgatja és tágranyilt szemmel tekint a régmúlt ködébe viszsza, — giling-galang ütődik fülébe váratlanul a Peipsi-tó túlsó partjairól, — harangszó... csöndes, távoli, akár az álom. És unokája, az aranyszőke-fürtü kis fiúcska öreganyja ráncos képéhez nyomja rózsás csöpp arcocskáját és vele együtt hallgatja a különös hangot. És az anyóka elmeséli akkor a haranglopás történetét, amelyet ő is öreganyjától hallott valamikor,
