Bácsmegyei Napló, 1927. október (28. évfolyam, 273-303. szám)

1927-10-09 / 281. szám

p 18. oldal.-í ^ BÁCSMEGYEI NAPLÓ ^27 9. ban Pécsett, Temesváron és itt hely­ben olvasok föl. Ketőt pedig visszauta­sítottam. Ez öt. V Isten veled. Szívből köszöntelek és v, szeretlek. . • Sipulusz. E levele? fölolvastam a Kaszinó legközelebbi vál. ülésén, s ez termé­szetesen bizottságot küldött ki a nagyszerűnek ígérkező »szerzői est« rendezésére, amely a bizottság min­den mesterkedése ellenére kitünően sikerült. Még néhány levélváltás, s aztán megjött Sipulusz, akit a vasútnál Farkass Zsiga, a kaszinó akkori el­nöke és én fogadtunk. Mingyárt az első üdvözlő szavak 'után ezzel a kérdéssel fordult hoz­zám a vendégünk: v' — Hát a fehérruhás lányok? — Nem mertek kijönni, — felel­tem, — ebben a hűvös időben. A felolvasáson majd ott lesznek. f — Ez nagyon kellemetlen, — tré­fálkozott Sipulusz. — Herczeg Ferit a múlt héten, pedig akkor még hide­gebb volt, Székesfehérváron fehér­­ruhás leányzók fogadták. Helyzete­tem a redakcióbán nagyon prekári­­us lesz, — Herczeg majd azt hiszi, hogy kettőnk között ő a népszerűbb. — Hány fehérruhás szűz fogadta Herceget? v — Mint ő állítja, tizenkettő. — Rendben van, — nyugtattam meg a humoristát. Állítsd majd, hogy elejbéd huszonnégyen jöttek ki, s mi nem fogunk dezavuálni. •' Hálásan tekintett rám s ezzel az íügy a lovagiasság és a szigorú iga­­zatmondás szabályai szerint el volt intézve. Vendégünk kitünően érezte ma­gát nálunk. Az előadás terme zsú­folásig telt meg közönséggel (Iste­nem, mily kevesen élnek azok közül, akik ott voltak!), amely nem győ­zött kacagni a pompás humoreszke­ken, amelyeket az illusztris szerző remekül olvasott föl. Különösen a Kazánkovács sikerült nagyon. A kö­zönség szűnni nem akaró kacagása miatt a kis humoreszk félolvasása Télóránál tovább tartott. Nem emlékszem, hogy szerepel­­ltek-e a fölolvasó által kívánt helyi közreműködők is, de a publikum Si­pulusz óhajtása szerint együtt ma­radt, s a nagyteremben a tánc a kicsiben az ivás kora reggelig, vagy ahogy akkor szoktuk volt mondani: késő hajnalig tartott. A humorista nem csípett be, de mondhatom: tiz berúgott ember nem tud annyit vic­celni boldog mámorában mint a szinjózan jeles iró a tréfás kedvé­ben. A táncot nagy passzióval nézte s látva a szép növésű szabadkai uri­­kisasszonyokat (csupa karcsú ter­met és merő grácia) kétségbeesetten kiáltott föl: — Óh, kárhozat! Mért nincsenek Pesten is ilyen szép leányok?! Ebben a fölzokogásban természe­tesen nem volt több hazugság (de több igazság se), mint abban, ame­lyet másnap hallottam tőle, amikor megtekintette már akkor is tekinté­lyes könyvtáramat. — óh, — sóhajtott föl a kincse­im láttára, — mért nincsenek Pes­ten is ilyen könyvtárak?! Betartotta a fenyegetését, s csak két napig maradt nálunk. Jól érezte magát a vendégszerelmes városban, s mikor kedvező benyomásokkal tá­vozott tőlünk, azt ígérte, hogy más­kor is ellátogat hozzánk. De hát a népszerű irót annyifelé hívták, hogy a mi számunkra nem volt többé nap­ja és estéje. A kedves emlékei azonban meg­maradtak, s valahányszor találkoz­tam vele Budapesten, mindig szere­tettel emlegette Szabadkát s idővel — mert nemcsak humora, de fantá­ziája is volt — városunk valóságos történetírójává és speciálistájáváí nőtte ki magát. S ha szó volt rólunk, mindig komolykodó arccal szólt hozzá a kérdéshez oly ember mód­jára, aki mélyen belelátott ez érde­kes város leikébe s úgy ismeri ott az embereket, mintha tiz esztendeig a ysIgáripestéiüJc kit .vnknu Egyszer a bácskai kulturkérdésről volt szó, amelyet a lelkes és fárad­hatatlan Zichy Jenő gróf tartott egy­­ideig napirenden, s e témával kap­csolatban persze Szabadkát is emle­gették mint a nagy vármegye kul­­turközpontját. Valami részletkérdés­IFJÚSÁG Almáim eltűntek: igazam elvesztem... Mind: akit szerettem — sírok, sírok vesztén... A kis ferencrendi templomban ölelt, csókolt ennek a mély, meleg iájdalmu éneknek minden rezdülése. A pap a nagy, súlyos igéket mondta az oltárnál az Ige teste fölött... és az Ige testté lön ... és napsugarak villantak a szók mélyén és a templom megtellett a legcsodálatosabb titok forró, szent mele­gével: Élettel! Ez az élet: ez a tiszta ihlet, amely olyan könnyű, mint a mosoly édessége — ez csillogott ott a templomban a diá­kok: lányok és fiuk szemében... az élet mosolya: az ifjúság! ó, templom — Isten háza — élet tiszta kelyhe: kis ferencrendi templom, milyen nagy csudák történtek benned! Szép volt a szőke Ilonka a kis város uccáin is a könyveivel, de milyen szép volt ott a templomban, amikor Harsányi — a diákkántor a preparandiából — éne­kelte a fenti éneket. Sokan tudták, hogy az a meleg, bár­sonyos bariton azt a szőke fejet becéz­­geti, cirógatja — csókolja az Isten szine előtt mély fájásokkal... és tudták: hiába. Mert Ilonka a gazdag szállodatulajdo­nos leánya volt. És ki volt Harsányi — illetőleg Códik — mert hiszen a diákok nem a rendes nevükön szólítják egymást Akit a rendes polgári nevén szólítottak — az nem volt diák! Az egy valaki volt, valami rettene­tes, élettelen szörny — akiben az élet, az ifjúság színei nem éltek. Az ur . volt. Például igy: Kiss ur kérem! Természe­tes, hogy ebben a megszólításban az északi sark minden jege ott fázott, szi­szegett és az ilyentől futott az igazi diák. Tehát Harsányi — illetőleg Códik — az diák volt. És hozzá még milyen diák! A diákok diákja volt. Mikor itt a történe­tünkben negyedéves preparandista volt — akkor ő már nagy múltra nézhetett vissza. Nemcsak, hogy már háromszor volt igazi, fizetéses kántor — ami azt jelenti, hogy háromszor hagyta abba a tanulást, vagyis háromszor küldték el az iskolából megjavulni, meg komolyod­ni: életet tanulni — hanem volt ö ennél több is. Ó, ezerszer nagyobb, diáktársai szemében utolérhetetlen ideál: színész is volt! Nagy ember volt ő: Códik volt! Az internátusbán az összes kenyérma­radék az övé lett, mert igen nagy étvá­gya volt és mert mint színésznek: emlék volt a kenyérmaradék. Ragaszkodott hozzá. Ez volt a jussa: szinészkorából. Az első éves diákok szigorúan össze­szedték az ebédlő asztalain a maradékot és a dolgozószoba Códik asztalára be­csületesen letették a nemzet, illetőleg az internátus ajándékát. És Códik megette, hűségesen, maradék nélkül. Ilyenkor közel lehetett férni a szivé­hez. Kérésre, sőt kérés nélkül is elmesél­te élete nagy eseményét, amiért, mint mondta: érdemes volt megszületni. És a diákság hallgatta, hallgatta csil­logó szemmel, álmodó lélekkel és követte öt a csudák országába, a kulisszák vilá­gába — ahol királyi várakban és kis kunyhókban csudaszép az élet: játék! — szépséges mese — ahol az ifjút király­lányok várják, hogy a szivüket rájuk bízzák — hogy megjutalmazzák őket ne­mességükért, hősiességükért! Hallgatták a mesét — az ifjúság szent szédületét... nagy várások döbbenetes tüzében égtek: életük indulását várták. És ó, nem vették észre, hogy Códik egy kicsit már mesterségből mesél — hogy a csudaszépségü pillanatokban: eszik, egész egyszerűen táplálkozik. Ó, ő már akkor tudta: hogy enni is kell! Igen: yolt. szive a. véreben drámai pillanatban. ben Sipulusz nem értett velem együtt, s városunk nagy ismerője legfőbb argumentum gyanánt azzal torkolt le fölényesen: — Ugyan hagyd el. Nincs igazad. Nem ismered ott a helyi viszonyo­kat. amikor anyja — a szegény özvegy tani­­tóné a messzi városban, ahol a fiát ke­reste és meg is találta a színpadon éppen akkor, amikor a »Rab Mátyás cimü szín­darabban mint a király szertartásmes­tere énekelte: igy kínlódik, igy kínlódik reggel-este Códik!... mondom, volt szi­ve a mese e pillanatában is egy nagyot nyelni. De a diákok csak a mesére fi­gyeltek — hogy mi lett aztán? Aztán pedig az lett, hogy az anya az előadás kellős közepén beleszólt a dalba: fiam, szegény fiam! Ó: hogy kínoznak téged! És sirt, sirt az anya... sirt a fiá­ért, aki a színpadon úgy szenvedett... szegény asszony nem tudta, hogy a fiát éppen ez a szenvedés köti a kulisszákhoz. Mert mi ez a szenvedés?... ez egy édes­­bus fájás, ami mindennél több, mert ez ad mindennek tartalmat: ez a kenyér jó­sága — a szépség! Aki egyszer érezte — az hü is marad hozzá. Códik amikor anyja hangját meghal­lotta, elfelejtette az amugyis rosszul megtanult szerepet, mert tanulni soha sem szeretett és ijedtében a királyné: a primadonna szoknyája alá akart bújni — aki természetesen erélyesen tiltako­zott. * És aztán a meséből gonosz valóság lett... a király szertartásmesterét egy közönséges rendőr elhurcolta, kíméletlen, szentségtelen marokkal. ó, hogy lángolt a diákok szeme a fel­háborodástól. Ö, a szentségtörő! — és azóta minden rendőrben Códik karriér­­jének a gyilkosát látták. Códik az utolsó marádékot is lenyelte, a diákok meg könnyes szemmel néztek rá... Ó, hogy fájhatott szegénynek■ ez a brutalitás — és könnyeikben hozták eléje szivük legszebb ajándékát — sze­­retetük gyöngyeit. így lett Códikból újra diák — tanárok áldozata. Hát ez volt a códik. Ilonka apja meg a világ legkegyetle­­lenebb szivü apja volt — egy szállodás, aki mosolyát és hódotatátmindennap másnak adta el: hitvány pénzért. Ó, hogy haragudott rá az egész intézet. Ez az ember, amikor észrevette, hogy Códik az iskola után mindig ott settenkedik a szálloda körül, rögtön tudta, hogy itt nem egy kiadandó szobáról, hanem Ilon­káról van szó és egy szállodáshoz illő kegyetlenséggel felhívta az intézet igaz­gatójának figyelmét Códik sétáira. Códik eltiltatott a sétáktól, viszont a diákok rémesen megharagudtak a szállo­dásra — aki Ilonkának kerek egy milliót, békebelit, rakott be a takarékba: hozo­mányul. És igen, ez volt a baj: a pénz — a millió! — akinek nem szerelem kell, mert nem ez a párja, hanem a másik ’millió. Az egész intézet gyászbaborult a millió miatt. Na, de itt vagyunk most a templom­ban és Códik énekel... énekel azon a szép, bársonyos meleg hangján, amelynél szebb nem volt a világon... és lassan lassan az egész templom népe sirt... hi­szen mindenki tudja, hogy miért olyan szép ma az ének! A negyedik évfolyam nem jön többet ide vissza: a vizsgáknak vége — Códik ma búcsúzik: reménytelenül — Ilonkától. Ni, hogy sir a König Ella is, ez a porce’lánbaba, aki alig volt nagyobb, mint egy tizenkétéves leányka, de aki miatt a helybeli lovastisztek már szám­talan párbajt vívtak. Meg az a gyönyö­rű, szépséges barna asszony, aki alig húsz éves — a vén járásbiró felesége — akibe annyi diák volt titokban ha­lálosan szerelmes, ó, hogy is tudott ahhoz a vén, kopasz emberhez felesé­gül menni — mikor ennyi dús hajú fia­tal ember szerette. És sírtak a többi asszonyok és lányok is, titkoló szerel­mek édes,, ezer. fájásban .csoda szépre fölérrett, elérhetetlen Madonnái! — akik a dalban tán megérezték ezeket , az el­vesztett, drága, forró szerelmeket.'y És Ilonka? Ö ült mozdulatlanul, csak két nagy kék szeme könyörgött valamiért a Szűz Anyához. Ezt a kék szempárt leste százhúsz diák a preparandiából és amikor ez a szempár könnyezni kez­dett, akkor százhúsz fiatal szív érezte ugyanazt a fájást: a reménytelen sze­relem édes-bus fájását, amiben fiatalsá­guk érintetlen, tiszta meleg jósága kö­nyörgött, küzdött valami végtelen oda­adással nem magukért, hanem .ifjúsá­guk társáért... Igen: ez az ifjúság! — szépet akarni önzetlenül — másnak. \ Vannak, akikben ez az ifjúság to­vább él ... ezek azok, akik elvesztik: a pénzt... a pénz csatáját — a pénz nem szereti őket. Lám: Ilonka apjának volt sok pénze — de annál kisebb szive. A mise vé­gén ott várta már a templom aj tóban! Ilonkát, hogy még egy búcsúpillantást se válthasson Códikkal, akit pedig iga­zán szeretett szőke haja hamvasságáyal, kék szeme égi tisztaságával. ij De — szál’odás tervez, diák végez!'* Egy szempillantás alatt készen volt a haditerv: a diákok kettős sora a tem­plom ajtóban mint egy ék kettévált és az ékbe bekerült Ilonka, épen a kórus­ról lejövő Códik mellé, mig a szállodást a szétnyíló ék messze elsodorta, akinek' minden kétségbeesett törekvése hiába­való volt — nem tudott Ilonka mellé ke­rülni. Ilyen menetet még nem látott a kis város! Ez volt benne mindenesetre a legszebb nászmenet: százhúsz fiatalember, egy sem több tizenkilenc évesnél, szemében a fiatalság minden szépségének fáklyá­ját vitte tavaszos, illatos, könnyű, bol­dog szeretettel, mintha mindegyik nász­ra ment volna és ó, csudák-csudája: mind odaadta a szeretetét-szerelmét an­nak a két embernek, akik a nászmenet közepén mentek: Ilonkának és Códiknak. A levegőben annyi csend, elbámulás, annyi önfeledt reszketős zengett, mintha ez a menet nem is itt a földön, hanem valahol a mesék csillaghonában járt volna. i 1 És ott Is járt. Vagy mindennapi-e az a százhúsz ifjú, viruló szép test, tele vággyal, remény­nyel, érintetlen tiszta hittel-kedwel: élet­tel! — akikben még május fagya soha sem járt! És az a pár a menet közepén — akik nem szólnak egymáshoz, csak a tekin­tetük, 6, a tekintetük az ég, biztat, re­mél, igér! ó, milyen csodásat igér — titkok-titkát: csókot — amiben az éle­tük feloldódik és szent remegésekben összeölelkezik... a fiatal, szép, harma­tos ajkuk egymásnak ígéri magát: örök­re... És a menethez csatlakozott a kis vá­ros ünneplő tömege a főuccán. ök is — mint egy csuda hatása alatt — megfia­talodva, kacagó, boldog, önfeledt jóság­gal: szeretettel kisérték a diáksereget. Hiszen a tavaszunk örökké él — fagyok alatt is, ha nagy-nagy romok alatt is, ha véres nagy sebek égő fájdalmai kö­zött is — de él: örökké! , A menet a szálloda elé ért. És ó, amikor el kellett volna jönni a beteljesülésnek — a csodának, amit a diákok vártak, újra jelentkezett Códik végzete, aki élete nagy pillanataiban a végzet szerepét játszotta: a rendőr! És a király: az ifjúság szertartásmes­terét rendőr ragadta el Ilonka mellől és attól — ami százhúsz ifjú szivében örök­ké fájó, vérző seb maradt: az első. az először megkívánt csók édes, szent me­legétől. A szállodás pedig megragadta Ilonka kezét: az elragadott zsákmányt — és gúnyosan, fölényesen kacagott... ez a kacaj a diákok lelkében, mint májusi fagy borzongott haldokló remények kö­zött ... az első, a legfájóbb csalódás tüs­kéje most ültetődött be a szívbe és a ha­lott. jeges csendben, mint gyászdal zú­gott fel százhúsz ifjú ajkán: Álmaim eltűntek: igazam elvesztém... Mind: akit szerettem — sírok, sírok vesztén... Kristály István

Next

/
Thumbnails
Contents