Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-25 / 267. szám
Az „ócska konflis1 Irta Révész Béla 1927. szqptembor 25___________________ ftÁCSMEGYEI NAPLÓ Párisba beszökött az ősz — hőség mögül, didergés mögül, nyarat megszegve, kánikulát rebbentve, franciás szeszéllyel, összedobálva évszakokat, mint ahogy augusztusi rekkenő volt a télnek márciusán, fagyos nyirok borzongatta a tavaszt és téli eső mosta, mocskolta a napraforgó idényét. Tehát, szabálytalanul, hiszterizálással a fölszakadt, parázsló ég alá beszökött a párisi Ősz; egy verőfényes délután megpillantottam a kacér Jövevényt. tegnapi jeges eső után délelőtt még hatalmas hőség volt és délutánra a Place Concorde-on szelíd ragyogás, bákiilt, érett, egyszínű, mint a nyugalmas, öregedő emberek tekintete. Enyhiilet, kedvesség. A napsütés szinte megállóit és bóbiskolni látszik a tér minden távlatán, minden iramlás. Tulnan szitált a világosság, a fény megtelt, ,emeletein fátyolokat szőttek és följebb, halk köd-kosztümben megállott az Eifeltorony. Szörnyű érctagjalval könnyed graciozitással. Lángoló, táncos pára-karneval a Champs-Elysée zudulása fölött Is és a hirtelen ősz a Bois előtt vesztegel. Itt nehezebb a dolga. Ennek az erdőnek zöldje fölharsog még a hó alól is; csudálatos sűrűség!, melynek kikeleti kedvét nem tudja megcsinálni zimankó, fellegjárás; délceg vonulás; a fák törzse áradó zöld. januárban és augusztusban; friss, mindig ujuló tárlat, ahol az impresszionisták, gémberedő újakkal is a tavaszt festegették. Próbálkozó, settenkedő ősz vesztegelt a Bois. körül. Már hajóit az este, alkonyati sütkérezésben a finoman ejtett köd megdobálta az erdő terebélyest, de‘ sarjadó, ujjongó volt a natura, mint Sisley képein, a kéjelgő élet ifjU mohósággal kocsikázott a promenáglok utain; festményarcu nők suhannak a piros, zöld, sárga gépkocsikon, parázna öröm Cikkázik mindenfelől; mely egyszer-íöbbször valósiig volt, ilyen idótdlban késői nyárnak, korai Ősznek ölelkező igézetében. Az autók Özönében egy tévelygő, kopott, öreg konflis poroszkúl elém. Szinte meghökkent, képzelem legyint; a kocsi, az idő előállott... »Mdhá kocsis... hajts, hajts, a múltba, ifjúságba...« Ilyen búcsúzó fényű, árnyakkal készülődő esték voltak azok, amikor az ócska konflis a nagy Böisban az utat kereste, Léda mellett ültünk, Ady vidámult busongó volt, ahogy a kedve váltogatta, Léda hallgatag, elevenebb szavú, ahogyan a séta órái megrendezték. Gépkocsik iramában bódorgó öreg konflis, mennyire érezteti a kast, ahogyan valaha az elkocsikázott kocsiban együtt ültünk... Az ősz teritgette félénk játékait, ablakunk mellett rajló Páris súrolt és mi bandukoltunk ösvényesen a zöld regén keresztül kasul. Lemaradtam kísértő emlékezéssel, eszembe jut a Vers, aminek titkáról megfeledkeztem, mely itt most újra a Bois sátorai alatt, a foganás ábráival, mézegyszer megszületik előttem. A konflis körözött velünk az erdő körül, eltűntünk az allés-k záruló lombjai alatt, kibukkantunk a tavak mellé, D’ Armenonville korzójának hömpölygésében őgyelegtünk, órák óta kócsikáztunk. elsőizü őszi szépség lengett a nyüzsgés fölött, a pavlllonok diadémjai egymás után fölragyogtak, az égi és transpn- Tens-csülagok sietve meglobogtak, épp olyan henye, ajándékos este volt, mint amilyen most költözteti körém a hajdani alkonyatot... határok . hullámzásában, ráérő csöndességgel poroszkál a mi fogatunk, emberek rohannak föl az autók, konflisok kavargó sikátorain, írást lobogtatnak a kezükben, erőszakos reklámcédulák, felszöknek a mi konflisunk lépcsőjére is és a papiros Léda elé hullik. A mozdulat váratlan volt, Léda megrezzent, a merkantil hirtelenség megtörte a passziózás csöndjét, Ady megélénkült, fölnevetett és nyugtatta a megszeppent Lédát: — Az alattvalók kérvényt dobnak a királyné elé... Csúfolódás, hízelgés, de a motívum is. amitől Ady képzelete verssé termékenyült. A séta után Irta meg Ady Endre a verset: * »Királyném, kigyultak a lángok, Aranyos hintánk íme, száll, Ha a nép közé vegyülünk el. Te a királyné s én a király Lásd, ez a fényes kocsitenger, A villámfényes fák alatt Mi érettünk hullámzik, fénylik, Hogy téged s engem lássanak. Királyném, bocsásd le a fátylad: Ma este kegyosztók leszünk. (Döcög, döcög az ócska konflis És mi sápadtan reszketünk.) Királyném, megölnek a vágyak Sohsc vágyott, mint te meg én, Földi pár ugy az élet-csucsra Figyeljék meg: a kicsi és soványka emher, aki szerénytelen, több helyét foglal el a gyalogjárón a tár saságban és a közéletben, mint egy brontestermetü óriás, ha szerény. * A pesszimista Vigny-nek van egy igen szomorú mondása, ame.y természetesen nem Szinigazság Mert az Élet ép ugy rácáfol mindun tálán a pesszimistákra, mint ahogy állandóan ellentmond az optimistáknak. Az Élet valahová a két világnézet és a két temperamentum megnyilatkozása közé helyezi el a maga igazát. K kérdéses állitás így szól: »A reménykedés a legnagyobb minden bolondságaink között.« Inkább hiszem, hogy a legkisebb köztük. Képzeljék el az életünket e legkisebb vagy — Alfred de Vigny szerint —- legnagyobb bolondság nélkül. Képzel ienek el szülőket, akik e bolondság liijján nem remélhetnék, hogy a fiaik boldogulnak a pályájukon, a leányaik boldogok lesznek a házasságukban, s a gyermekeik valamikor meghálálják kicsi részét a jónak, amiben részesítették ők t. Képzeljék el a férfit és a nőt annak a. reménye nélkül, hogy megtalálják és meghódítják a pórinkat, s hogy az, ha megnverték. hü marad hozzájuk. Képzeljék el a szegényeket, ha e bolondos remény nem biztatná őket, hogy higy.ie.rtek egy szebb jövőben. s bízzanak bennük a rájuk várakozó gondtalan nanokhan, főnyereményekben és egyéb földi jókban. Gondoljanak a rabszolgákra (még vannak, persze szabadsorban!), ha nem várhatnának a csodára, amely fölszabadítja őket, az élettel küzköclőkre, ha nem remélhetnék, hogy diadalt aratnak fölötte, a becsvágyókra, akiknek érvényesülési vágyát az első percben megölné a reménytelenség. az élniszeretőkre, mint^ szenvednének, ha nem remélhetnék, hogy hosszuéletüek lesznek, a művészre, aki e bolondság nélkül nem számíthatna halhatatlanságra, — rrnnő sivár élet volna! Mikor igy is, enyhítve e bolondsággal, olyan kevéssé mulatságos! Az életuntság nem jelent mindig életutálatot. Legtöbbször csak azt jelenti, hogy valaki kevésbbé szereti az életet, mint az. aki egyenesen a szerelmese neki. Sőt, ha arra kerül á sor, hogy az illető meghaljon, még barátságtalanabb arccal búcsúzik az élettől, mint annak szeretője, és semmi örömet se árul el azon, hogy végre megszabadul tőle. A másvilágra is bosszúsan megy. mert olyan a természete, s mert mindenhez — élethez, halálhoz és minden máshoz — kellemetlenebb arcot csinál, mint a többi embertársa. * Nemrég hallottam, hogy meghalt egy ember kilencvénhárótn esztendős korában. Amig élt, igen beszédes bácsi volt. mint a legtöbb öreg, aki sok mindent elfelejtett és mégis sok mindenre emlékszik, de az anyját, akit húszéves korában vesztett el, sose hozta szóba. A hetvenhárom év, amely ez esemény óta eltelt, ha nem is feledtette vele e veszteséget, a hosszú időtartam a valamikor valószínűleg nagyon szeretett lény És sohsc volt még ily szegény. Vágy, élet és sugár a lelkünk És utunk mégis kOldus-ut, Jogunk van minden fényességhez, Amit az élet adni tud, Király vagyok és te királyné, Mát trónunk sohsc lesz nekünk? (Döcög, döcög az ócska konflis És mi sápadtan reszkettünk.) Reszket a vers soroló emlékezetemen. az ócska konflis, itt, előttem imbolyog gépkocsik rianásában és Vörülrohant magányosan, a nagy kietens ':;ben, megérint az elaludott magyar álom. hiányát előtte teljesen megszokottá tette. Bizonyos, hogy egy ideig a halála után sokszor s kegyelettel emlegette, de a fájdalom, amely e reminiszcenciákat szülte, rég elhr.laványult s utóbb megszűnt. Mégis —■ beszélték nekem —, amikor haldoklóit, kialudni készülő életének utolsó óráiban folyton az anyjához szólott, az ágyához hívta, mintha az még élne, a közelben volna s a szomszéd szobából segítségére jöhetne. A halállal vivődő aggastyán megint kisfiú lett, 80—90 és kiesett az életéből, s ő — tipegő, gyámoltalan gyerek — az anyja védőszárnyai alá kívánkozott. Agóniájában ez a szó hangzott aiakáról a legtöbbször: anyukám. Igen természetes dolog. Ugyan az a fohász lehetett ez — a bajban‘inylődőé, a segélyreszorulóé —, mint amikor a vallástalan, templomoíkerülŐ, soseimádkozó ember bajba kerül, életveszedelmes helyzetbe jut vagy csak kellemetlen meglepetés előtt áll, s bizakodón vagy kétségbeesetten kiált: Istenem, édes jó Istenem! ö is gyermekké lesz megint, kiszökken az életéből nyomtalanul minden könnyelmű esztendő, amelyekben a bölcselkedésére vagy az elbizakodottságára támaszkodva tagadta vagy tudomásul se vette a Mindenség nagy Építőmesterének a létét. Kicsi iskolásfiu lesz megint, akinek eszébe jut a régi egyszerű gyermeki ima, amelyet lefekvéskor s_ egyéb alkalmakkor kritikátlanul, hittel és reménnyel elrebegett. Megint Tőle vár mindent, eszébe se fut földi potentátokhoz folyamodni, ég felé tekint a szeme s az Istent hívja, mint a kialvó mécsü majdnem százéves öreg, aki a fiatal anyját, a rég eltemetettet szólongatja. Az anya sose hal meg egészen, s az Isten mindig él és mindig jelen van .,. A bajbajutott, ha még oly hitetlen volt is világéletében, a kritikus órákban hozzája fordul. Magam hallottam egyszer, hogy egy ateista, aki sokszor dicsekedett, milyen jól megvan ő a jó Isten nélkül, kétségbeesésében, mert szomorú helyzetben volt, igy sopánkodott: — Istenem, ha Istent ismersz, segíts rajtam! Ez ugyancsak teljes meg- és viszszatérést jelent a gyermekkorhoz, amelyben mindenki »hisz« és mindenki »ismeri« az Istent. Ismerni itt föltétlenül azt jelenti: hinni, S e naiv és közvetlen felkiáltásból nemcsak az érzik ki. hogy az ekként sóhajtozó visszatért a gyermekségéhez és Istenhez, de az is, hogy elitéli magát amért eddig nem hitt. Még jó Istentől is csak akkor vár mentséget-segitséget, ha az «ismeri« magáit, azaz hisz magában. Óh. az édesanyját és az Istent ném felejti el soha senki. Bármily régen halt meg az édesszülénk és bármennyire istentelen volt is valaki egész életében, az előbbi, ha halni készül, s az utóbbi, ha segítségre szorul, az anyját emlegeti meg az Istent. S ezek ketten, aminő jók, ■'em hagyják cserben azt, aki hívja őket... Az Isten és az édesanya megbocsájt minden há!á+,anságot. * 17. oldal Minő furcsa, szinte groteszk elgondolás, hogy II. Vilmos, Mussolini, Primo da Rivera, Juarez, Ludendorfi él más Kraftmeyer-ek valaha vidámképü, ártatlan játékokat játszó csinos kis fiuk voltak, akiknek a buksi fejét gyermekkedvelő bácsik és »kinderlieb« nénik nyájasan paskolták meg, s cukorkával kínálva meg őket, igy szóltak: milyen bércig gyerek! Pedig talán igy volt... De elképzelni nehéz. Vannak, akik árrá születtek, hogy gyermekek legyenek, s ezekben mindig marad valami azoknak gyermeki lényéből. A férfiasságuk, tetőfokán és öregségük hanyatló korában is találunk egy-egy vonást az életük első tíz esztendejéből. S vannak aztáa, akiknek a gyermekkora a gyermekévekkel eltűnik, megszűnik, mintha sohase lett volna s az életvitelükben, a cselekvésükben és aü viselkedésükben nem emlékeztet rá semmi. Ezek talán — eltekintve attól, hogy annak idejében szoptatni, gondozni és ábécére tanítani kellett őket — sohase voltak igazán gyerekek. I Az imént megnevezett urak. akikhez még sok Oberme.nschnek, és I egyéb csupaerőembernek a nevét le! hetne besorozni, efféle átmeneti, hamaridős gyerekek lehettek. Érzi ezt az egyáltalában nem bölcselkedő s épp azért sokszor hdyej sen következtető közvélemény, amely ösztönösen a gyermekszobájáról Ítéli meg az embert. Azoknak, akik' i (legalább a gondolkozásuk s az ér- I zéseik egynémely megnyilvánulásában) gyermekek maradtak fejlettebb csztendeikben is, azoknak jó volt a gyermekszobájuk, ha az nem is volt padlózva s nem is járkált benne nurse meg Fräulein, — akik pedig j korán szűntek meg gyerekek lenni I és végleg, azoknak a nevelőszobáj juk rossznak bizonyult, ha még oly j szépen parkettázták is s ha még oly rátermett gyermekgondozó és bonne supérieur gyakorolta is benne pedagógiai művészetét. Az az uj típus, amely a huszadik században brutalizálódott ki a változott uj életviszonyokból, s amelyet igen találóan soflőrtipus-nak neveztek el, szintén ki van téve annak, hogy a szemlélő rossz gyermekszobára következtessen róla. Ám vigasztalhatja az automobilvezetőket, ez igen hasznos és nélkülözhetetlen tagjait a polgári társadalomnak, hogy c típus elkeresztelésénél nem csupán rájuk gondolt a közvélemény. Miniszterek, bírák, sőt orvosok és papok közt is vannak arcok és jellemek, amelyek azt a kérdést keltik föl bennünk: »Voltak ezek gyermekek valaha?« Merő véletlenség, hogy e tipus akkor kezdett fölbukkanni, amikor az automobil — nincs még harminc éve — diadalmas közlekedőeszköz lett, s a boulevard-ok krónikása s az országutak történésze észrevette. hogy az autóvezető ur (akár tulajdonosa, akár pedig fizetett vezére a gépkocsinak) a nagy figyelem folytán, amelyre kényszerült, s az önző nembánomságtól, amellyel végiggázol az utiába akadó gátlásokon s néha élőlényeken is, szögletes, mosolytalan, szigorú, szinte hóhéri arcot kap. Merő véletlenség, — s az emberek életét, viselkedését és fejlődését figyelő moralista már most törheti a fejét azon a problémán, minő lesz bizonyos számú évek vagy decenniumok múlva az az embertípus, amely a jövő közlekedési eszközét, a repülőgépet fogja vezetni, nem mint rekordotjavitó sportbajnok, hanem mint fizetett kalauz? Minő lesz a pilótatipus? Még zordabb, mint a soffőré vagy enyhébb? Az atmoszférikus hatások megkímélik majd a gyermekvonásokat vagy még alaposabban törlik le őket? Majd meglátjuk. Már t. i. azok, akik még élnek akkor, amikorra ez a tipus kialakuL 1 Irta: Baedeker
