Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)

1927-09-25 / 267. szám

18. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1927. szeptember 25 Beográdi mecénások támogatják Dosztojevszki nyomorgó unokáját A legnagyobb orosz író családjának tragédiája — Dosztojevszki felesége éhenhalt és csa'ćdiaijait mind megölte a nyomor, csak egyetlen unokája küzd még az élettel és ennek tüdőbajos éd?s­­anyja, aki angol órákból tengeti életét Dosztojevszki menyének levele Dosztojevszki Mihájlovics Fjodor, az oroszok legnagyobb Írója, mint a zse­niális ábfándok többi lovagjai, keserű és bánattal teli életet élt. A boldogság első sugarai Dosztojevszki halála előtt néh^tiy évvel melegítették fel életét, .amikor nőül vette a nálánál kétszer .fiatalabb Grigorijevna Annát. És ami­kor a világ megértette Dosztojevszki :nagy müveit és amikor a dicsőség pompázó fénye vette körül »a minden­kori orosz nép legnagyobb gondolkozó­ját«, akkor múlt ki a nagy iró, özve­gyen hagyva rajongásig szeretett fele­ségét és fiát Fjodort. A sors azonban kegyetlen volt min­den Dosztojevszkivel szemben. A forra­dalom, amelyet Dosztojevszki müvei­ben megjósolt és aminek bekövetkezésé­től mindig megborzadt, megbosszulta magát Dosztojevszki családián. 1921-ben, amikor Dosztojevszki születésének száz éves évfordulóját kellett volna megün­nepelni, egy elhagyott nyomorúságos kis szobában halt éhhalált Dosztojev­­szkiné GrigorPevna Anna. Nemsokára ezután meghalt a nagy orosz iró egyet­len fia, Fegya és végül az emigráció­ban Rómában, a legnagyobb nyomor­ban halt meg Dosztojevszki egyetlen lánya is, akit a római orosz emigránsok közadakozásból temettek el. A sors azonban mégis megkímélte Dosztojevszki egy leszármazottját. Ez Fjodor második fia Andrej, aki most múlt el tizenhétéves. Az orosz lélek leg­nagyobb ismerőjének unokája hihetetlen nyomorban él Oroszországban beteg édesanyjával. Ebben az évben fejezte be gimnáziumi tanulmányait és most a politechnikára készül, azonban min­den remény nélkül, mert Szovjetorosz­­országban is ismerik a numerus clau­­sust és Dosztojevszki Andrej nem mun­káscsalád gyermeke, ami ott a felvétel feltétele. Dosztojevszki utolsó leszármazottjá­nak viszontagságairól értesültek az elő­kelő beográdi körök, amelyek akciót indítottak Dosztojevszki Fjodorovics Andrej tanulmányainak biztosítására. Az ifjú Dosztojevszkinek és beteg anyjá­nak már küldtek is bizonyos összeget, amit Dosztojevszki Fjodorné Jekaterina egy levélben köszönt meg ismeretlen jó­tevőinek. Első levelében a következőket Írja a kétségbeesett anya: — 1921. év elején halt meg férjem és néhány hónapra rá októberben el­vesztettem legnagyobb kincsemet: idő­sebbik fiamat Fegyát. Rendkívül éles eszü, tehetséges gyermek volt: nagy ősének méltó utóda. Most Andrej az egyetlen gyermekem. Angol órákat adok és most abból élünk. Keserves évek után sikerült lehetővé tennem, hogy gyermekem elvégezze a középiskolát. De most jön a legnehezebb: a politechnikai fakultásra kellene bejuttatni. A felvétel roppant nehéz. Kilencven hallgatót vesz­nek csak fel és már kétezerötszáz je­lölt van. Dosztojevszkiné ezután elmondja, hogy egész napon át dolgozik, angol órákat ad, de az orvosok megtiltották neki, hogy sokat dolgozzék, mert sziv­­tágulása van. — Érzem, hogy csak az energia, az ambíció táplál és félek, hogy nem tudok a végéig kitartani; a szív minden perc­ben megbénulhat... A másik levélben ezt írja Dosztojev­szkiné: — Az állami bank ma 71 rubelt és 78 kopejkot fizetett ki. 0, ha tudná, milyen jót tett nekem. Ha tudná milyen ke­servesen éltünk. Grigorijevna Anna is éhhalált halt. Napokig nem evett sem­mit, azután egy kis pénzt kapott köl­csön. Elment a pékhez, forró kenyerei vásárolt és nem tudta kivárni, mig ki­hűl. Megette a két font forró kenyeret, amitől bélgyulladást kapott és másnap meghalt. Férjem is a legnagyobb nyo­morban halt meg. Ha egy kis pénzhez jutottunk, azt orvosságra adtuk és egy kopejka sem maradt kenyérre. A törté­nelmi muzeum temettette el... — Azt hiszem megérti uram, hogy mit jelent Andrej és az én számomra az ön adománya. Dosztojevszki Jekaterina harmadik levelében elmondja, hogy fia korán reg­geltől késő estig készül a felvételi vizs­gára. Főleg a matematikát, fizikát és Három évtizeddel ezelőtt olyan ma­gyar színészete volt az akkori Délvidék­nek, hogy ma is becsületére válnék akármelyik nagy városnak. (A szuboti­­cai állandó színházról ne is beszéljünk, hiszen boldog volna bármelyik budapesti szinház az akkori együtteseiért.) Tele volt a vidék tehetségekkel, akik vándo­rolni voltak kénytelenek, mert nem jut­hattak Budapestre. A magyar főváros­ban az Operaházon kívül csak a Nem­zeti Szinház, meg a Népszínház műkö­dött, később szervezték meg a Vígszín­házát. Amazokban szilárdan őrizte po­zícióját mindenki, játszva a naivát nagymama korában is, úgy hogy csak a kihalási rendszerre lehetett építeni az el­következett generációnak, — viszont a Vígszínházát vidéki erőkkel nyitották meg. Micsoda mulatság volt ez! Hogy fölényeskedtek a pestiek! — Ripacsokkal kísérleteznek! Egynéhány hónap múlva aztán oda­fagyott egyaránt a szakemberek és a közönség ajakára a gúnyos mosoly. A vidéki ripacsok vertek mindenkit és uj hangjukkal, üdeségükkel a színészet élére szökkentek. Ugyanakkor ki lehetett volna állítani még legalább öt-hat hasonló nivós tár­sulatot. A budapesti színészek csak ké­sőbb szaporodtak — és tegyük mingyárt hozzá — sekélyesedtek el. Amikor üz­letté vált a szinésziskola s minden ház­mesterkisasszony, meg műkedvelő házi lány azt hitte, hogy neki is sikerül az, ami Küry Klárának sikerült. Ma nem tud a vidék a régiekhez ha­sonló társulatot összehozni. Először is mindenki Budapestre törekszik, mert ott még tart a deszkákról áradó varázs és a pénzt könnyen keresők abban a boldog hiszemben élnek, hogy a színésznő ba­rátsága nélkül nem élet az élet. A tőzs­dei konjunktúra idején színésznő barát­nőt tartott minden mezitlábos ügynök, — képzelhetni hát, hogy milyen. áldo­zatra volt képes az a bejegyzett cégre vadászó kalandornő, hogy bármilyen cérnavékony jogcime, vagy köze legyen a színészethez. De abban a szép időben még hivatás volt a színészet és nem üzlet. A délvi­déki városok alig várták a társulatokat, amelyek ideje rövid hónapokra volt be­osztva. Aszerint, amit megtudtak a szi­­niszövetségben egyezni Nagybecskerek. Szombor, Lugos. Versec, Fehértemplom, vagy időnként egy-egy más város. Az esztendő folyamán aztán állandóak vol­tak a vizitelések: a becskereki aranyif­­jak például a szezon után mentek Ver­­secre, de ment ott több házasember is, akinek hirtelen dolga akadt az idegen városban. El kell árulnom azt is, hogy a harmadik városba már nem igen láto­gattak el. Akkorára ugyanis a verse­­ciek legyőzték a becskerekieket s ők rendeztek utószezont ,a következő évben pedig, Istenem, hogy pályáztak már a hűtlen Hetérák és Gerolsteini nagyher­cegnők! Két direktor aranykorára emlékszem. Deák Péter az első, apró komikus figu­ra, aki állandóan sopánkodik, hogy tönkremegy s a szubevnciót izgatottan a politikát tanulja. (Oroszországban a politika a legfontosabb tantárgy.) Az orosz nyelvből és irodalomból fel van mentve, mert »oly sokat olvasót? és olyan szép stílusa van, hogy felmentet­ték e két tantárgyból.« Azelőtt verseket •s irt, de egy évvel ezelőtt, mintha el­vágták volna, abbahagyta és prózát kez­dett irni. Reális és élénk irodalmi mun­kái vannak. Boldogult bátyja is irt es tizenkétéves korában jó versei voltak. Azok a küzdelmek és szenvedések, ame­lyeken keresztül mentünk, olyan hatást gyakorolt rája, hogy versei is a nagy fájdalom és a bu visszhangjai. Hihetet len, hogy ily„n versík egy gyjrrrek el­méjében szü'ettek meg.« A legutolsó, a napokban érezett leve­lében Dosztojevszka Jekatarina betegsé­géről is ír és közli, hogy az orvos tuber­kulózist állapított meg és kórházba utal­ta. Az aszsony azonban nem ment el a kórházba, mert angol órákat kell adnia. »Fiamnak tanulni kell, még nem dolgoz­­j batik, nem akarom jövőjét megsemmisí­teni. Inkább én áldozom fel magam...« hajszolja. Szubvenció nélkül nem volt szinház, viszont azt az összeegt sohasem fordították a társulat költségeinek fede­zésére. Azt a direktorok a maguk külön jutalomjátékának honorálásaként tekin­tették. Deák Péter októberben, szezonnyitás elején, hosszú fekete szakállal és kacs­­karmgós bajusszal jelent meg Becskere­ken. Nyáron, mikor nem játszottak, megspórolták a borbélyt. Általában a legfukarabb emberek közé tartozott, csak a feleségétől nem sajnált semmit. Vidd Gizella ragyogó szép asszony volt, körülrajongott és tehetséges primadon­na, szemefénye a szegény kis öregnek, akit valamelyik délvidéki városban ott is hagyott. Budapesten is voltaK sikerei, aztán eltűnt a szinpadról. Egyetlen leá­nyuk, Deák Flóra, szintén színésznő lett. Vézna kis teremtés, nem az anyja for­máját örökölte, hanem az apjáét. Sze­relmi csalódásában néhány év előtt Sze­geden agyonlőtte magát. Vlád Gizella, a román származású ra­gyogó primadonna, egész repertoárt és teli házat jelentett, főleg trikós szere­pekben. Mikor már elvált az urától, ke­gyelemből akkor is fellépett néha-néha, ha gyenge volt a szezon. Mondják, hogy a szerelmes Deák Péter ilyenkor egészen különleges kikötésü szerződé­seket akart kötni, ám Flóra asszony — számitva a fellépti dij lerimánkodására — a honoráriumot fölszedte előre s öl­tözője ajtaját szigorúan bezárta. A másik nevezetes igazgató Halmay Imre volt, maga is kitűnő színész, főleg francia darabokban. Az ő kettejük ha­sonlatából valók az alábbi nevek, ha min­gyárt a sorrendet, meg az évjáratokát nem is lehet hirtelenében pontosan tudni. Mindenekelőtt az állandó vendég Ko­­pácsy Juliska, a Népszínház nagy mű­vésznője, nemkülönben a másik, Margó Célia. Az utóbbi, Verő György karmes­ter és zeneszerző felesége, tüneményes képességei mellett sem csinált nagy kar­riert. Nem volt éltető eleme a szinpad könnyed levegője. Egész egyénisége ép oly finom és cizellált, mint az alakja. Primadonnája volt egy szezonban a dél­vidékieknek az eleven báj. örley Flóra, majd Ligety Mari is, aki szintén a Nép­színházból érkezett. Túl ugyan a ham­vas ifjúságon, azért képességei teljében. E sorok íróját egyszer hosszasan ker­gette a Torontál szerkesztőségében az íróasztal körül s napernyőjével meg akarta verni. E sorok Írója ugyanis mint erkölcsös ifjú szörnyen felháborodott azon, hogy a művésznő trikó nélkül domborította Szép Helénát s ezen er­kölcsi görcsének szigorú kritikában adott kifejezést. — Te málészáju. kiabált Mária, hát a te ereidben tán aludt-tej folyik, hogy nem tetszettem? Alig lehetett megbékíteni. Pálfy Nina szubrett hire is messzebb terjedt a néhány kis városnál. Istenem, hányán bolondultak utána, micsoda mu­latságokat rendeztek a tiszteletére. Ta­lán az egyetlen, aki még él abból a gár­dából. Elhagyatva, szegényen, bogara­sán,„egész, s.ereg macska társaságában. Pedig milyen macska volt egyszer 5 maga is! Zomborban ép intézkedett elő­adás előtt a színpadon, háttal a közön­séget elválasztó, felsodorható szimpla függönynek, — aztán a munkások nem vették észre, kezdték felhúzni a kordi­nát, amely belekapott a szoknyájába és vitte is a derekáig. — Éljen Pálfy Nina! — zúgta a publi­kum, amely csak derékig látta ugyan, de ráismert — a bokájáról. Ma alig vár­ja a karácsonyt, amikor az elagott szí­nészeket meleg kávéval, meleg kendő­vel, cipővel vendégelik meg a Newyork kávéházban. Az a Kövesy Albert hono­sította meg ezt a kegyeletes szokást, aki kedvence és barátja volt mindenki­nek s aki népszerű bohózataiban Brdj­­jer Lajos, Végh Lajos, Pollák Viktor, Billitz Béla tréfáit, kiszólásait örökítet­te meg. Kevés ragyogóbb operaénekesnőt Réti Linánál, akinek a hangja szebb volt a1 nővére, Réti Laura, hangjánál is. Sze­rény, igénytelen alakú, csak azzal gyö­nyörködtetett, amivel megáldotta a te­remtő, az érvényesüléshez, a primadon­nák fogásaihoz nem értett. Ma is boldog volna Budapest, ha Ruzsinszky Ilonkája volna, képes a legnehezebb művészi fel­adatok megoldására. Kápolnay Irén Becskerekröl került fel Porzsolt Kálmán idején a Népszínházba, Csegus rendőr­főtanácsos feleségeként halt meg hirte­len. Hányán emlékeznek még a Serfőzi meg a Foktán-lányokra, a legjobb nép­színmű énekesnőre, Karácsonyi Maris­kára, Tóthné Pogány Jankára, a csu­­pa-báj Lévay Sárira, a szép Fodor iio—, nára, na és Gallgassy Paula csodálatos koloraturjára? Gallgassy a felesége volt Környey Bélának, ő fedezte fel és csi­szolta a tehetséges szobafestő fiú hang­ját. De irányította az egész művelődé­sét is. Környey abban az időben még baritonista volt, mindenkit magával ra­gadó. Krecsányi Ignácné pedig járta az országot, senkinél sem jelentkezett, megváltatta a szállodaportással színházi jegyét az utolsó sorban, az első felvo­nás után igy látogatott fel Becskere­ken is a színpadra. — Kedves Környey, irjá alá ezt a szerződést. Sose tudták, hol és mikor bukkan fel, lazsáló tagjaikat azzal tartották féken a direktorok: — Egy gyanúsan bujkáló asszonyt lát­tam a szinház körül, nem tudom, hogy nem a Krecsányiné volt-e? Úgy ment erre az előadás, hogy gyö­nyörűség. Hiszen nyáron többnyire Kre­­csányié volt Buda, ahol az egész fő­város láthatja az előadásokat. Onnan pedig már csak egy lépés — esetleg egy kis szerencse — a Mekka: a Nép­színház, vagy a Nemzeti. A férfiak közül Ferenczy Frigyes, Leövey Leó, B. Szabó József emelked­nek ki, de van-e párja még ma is Bo­­kody Antalnak, az öreg Mikének, Róna­­széky Gusztávnak? Bokor József volt a karmester, aztán Huber, majd Donáth és a nagyon tehetséges zeneszerző, Vá­­rady Aladár, Blaha Lujza pedig minden szezon vendége több estére. A drámai hős Molnár László, mellette Szakács Andor, Tóth Elek, Szarvasi Soma Sán­dor, aztán egy egész tehetséges kezdő, Tassay Frigyes. -* Hahnel Aranka, Szohner Olga, Csige Böske együtt egy-egy darabban, Kápol­nay Juliska finom szépségét csak Holé­­czy Ilona királynői megjelenése múlja felül. (Itt van férjnél valahol a Vajda­ságban.) ... Folytathatnám még, ha színészet­­történetet írnék, de csak nagyjából akar­tam néhány nevet felsorolni annak iga­zolására, hogy Bácska-Bánát mindig különösképen el volt kényeztetve színé­szet dolgában. Ennek a vidéknek az urai bejárták az egész világot, körülbelül mindenkit láthattak, aki valamit jelen­tett a művészetben, — ha tehát meg vol­tak elégedve a kis társulatokkal is, azoknak kitünőeknek kellett lenniök. Kifogás legföljebb női részről merült fel. Amig ugyanis egy szezon tartott, sok szerelem lanyhulni kezdett, kötelé­kek bomladoztak, amennyiben a férfj­­nép is bomlott. Annál édesebb volt utá­na a békülés, esetleg az uj szezonig. Is­tenem, minek ennél hosszabb terminust kívánni1 öreg riporter R becskereki színészei' fénykora

Next

/
Thumbnails
Contents