Bácsmegyei Napló, 1927. szeptember (28. évfolyam, 243-272. szám)
1927-09-11 / 253. szám
„Anglia meghódította Írországot, én meghódítottam Angliát!“ —‘ mondja Shaw Beszélgetés Bernard Shawról Lillach McCarthyval _________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ ____________________1927. szeptember 11 18. oldal amikor tapsolják is őket, ki tudja, hányán szeretnének a helyében valami szeretetreméltó léhát látni? Az igazán érdemeset becsülni, értékesnek elismerni s az erkölcsi kiválósága előtt meghajolni, bizony nagy föladat, sőt munka, és nem kevés önlegyőzésbe kerül. Természeténél fogva az ember sajátmagát értékeli a legtöbbre (hiszen a maga szemében ő a mindenség centruma), s másoknak — főleg, ha azok messze állanak fölötte — csak kedvetlenül és muszájból adózik oly elismeréssel, amelyet a maga részére szeretne megkapni. Mily öröm, aztán, ha egy mintaemberről valaki lerántja a nemes életvitel tiszta tógáját, mily élvezet ítélkezni fölötte és lesni, hogy hogyan Ítélik meg és ítélik el mások! Ez egészen más gyönyörűség, sokkal finomabb és izletesebb pletykafalat és rágalomszelet, mint amannak az urnák a lelepleztetése, akinek a presztízsét már rég kikezdte az emberszólás. Ez aztán a nagy, parádés halott! Nagy és parádés halott, akinek még szép temetés se jár ki egyelőre, s ha a jó Isten és a rossz nyelvek segítenek, akkor el is esik ettől a tisztességtől... Az ilyen színjátékhoz érdemes akárminő drága belépőjegyet venni, s mily öröm, hogy ingyen jut hozzá az ember! Ez nem olyan bukás, mint amazé a pasasé, akit elvben már úgy is rég halálraítélt a közvélemény (csak a bátor bálványdöntőre várt, aki lemészárolja!), — ez olyan eset, mint ha nagy torony és nem kicsi kémény dől le, olyan szenzáció, mint mikor király vagy hercegkisasszonyt szöktet meg a nyelvmestere, s nem a szomszéd parasztörökösnőt uszkocsizza a szülők által kikosarazott földnélküli kérő. Öh, hogy tapsolnak az erkölcsös nézők, amikor ily bukásnak lehetnek a szerencsés tanúi! De annál nagyobb a méltatlankodásuk, ha a meghurcolt férfiú rehabilitálja magát. Érdekesebb, kalandosabb, ujságbavalóbb nekik, ha az illető ur nem viszi az ügyet a lovagiasság fóruma elé, s igy több reményt nyújt a vidám megbotránkozóknak, hogy nem tarthatja magát azon a helyen, ahonnan a rágalom letaszítani próbálja. Jól érzik magukat a várakozásban, hogy e vadászat folytán közelebb kerülnek ahhoz a magaslati helyhez, amelyen irigykedve látták a nemes vadat eddig. Ahogy az emelkedni óhajtó hivatalnok igazában nem busul, ha egy előbbkelő tiszttársa meghal, hanem örül, hogy e szomorú esemény folytán a szamárolajtorján esetleg ő is följebb kerül. Ein Vordermann weniger... S ez a vágyuk néha teljesedik. Megtörténik, hogy az audacter megrágalmazott úriember az egyenlőtlen küzdelemben (sokan harcolnak ellene!) végleg elbukik s a helye igy megüresedik. Neki nehezebb a slamasztikából való föltápászkodás, mint az előbbi típusnak, — tisztább ugyan a lelkiismerete, mint amazé, de kevesebb a barátja és kevesebb az erkölcsi bizonyítványa. Barátja mindig több van az első fajtának, többen akadnak hozzája hasonlók, és okmánya is több van, becsületbizonyitó, mert szorgalmasan gyűjtötte őket, mig emez nem szerzett be soha ilyen papirosokat, mert a gyanutlanságában sose gondolt arra, hogy efféle irományokra is lehet még szüksége. * — Borzasztó ember vagy! — kiáltotta __ valamelyikünk, amikor a rosszmájú az előadását befejezte. — Cáfoljatok meg! — felelte ő. — Annál nincsen könnyebb, — mondta egy másik tagja a társaságunknak. De hallgatott, s a többiek se szóltak. Valószínűleg azért, mert épp a legkönnyebb dolgokat hagyja elvégzetteaül az embec. - • London, szeptember (A Bácsmegyei Napló tudósítójától) Lady Keeble, született Lillah McCarthy, a hires angol színésznő hosszú idő óta tartozik Bemard Shaw baráti körébe. A London General Presse és a Bácsmegyei Napló tudósítója a napokban felkereste a ladyt és meginterjuolta Shaw-val kapcsolatban. Az interjú szövegét Q. B. Shaw átnézte és helybenhagyta. Néhány nappal ezelőtt löncsre voltam hivatalos LillahAícCarffty festői kastélyába, amely négy mérföldnyire fekszik Oxfordtól. Egy régi, XVI. századbeli fapajtához épitette hozzá korszerű stílusban a szép uj házat. A pajtát pedig elragadó loggiává alakította át. Mindenféléről beszélgettünk, később azután Shawra terelődött a szó. Lillah McCarthy azt tartja, hogy mikor Shaw pályája elején elindult missziójára, képmutató korunk iránt érzett mélységes megvetése Ihlette. — Shaw realista, aki mindig a legnagyobb mélységekre száll alá — mondotta Lillah McCarthy — és arra törekszik, hogy fölrázza az embereket, hogy rázzák le a konvenciók bilincseit és egészségesebb alapokra helyezzék a világot. »Pokolba a szégyenkezéssel/« — ez Shaw mottója és Shaw azt akarja, hogy az emberek, különösen a hazájebell nők és férfiak fejlesszék ki magukban a saját énjük tökéletes kifejezéséhez szükséges erőt és szabaduljanak meg azoktól a gátlásoktól, amelyek főképen a háború előtt jellegzetes gyöngeségüket okozták. — Senki sem volt annyira az egészség fanatikus apostola, mint Shaw és senki sem tett még ilyen erővel hitvallomást amellett, hogy az emberiséget igenis lehet tökéletesebbé tenni. Előharcosa volt mindannak, ami konstruktiv elem volt abban a radikális szociálizmusban amely a háborút megelőző évtizedben virágzott. Az a forradalom, amely az utóbbi években a nők helyzetében, jellemében és ideáljaiban létrejött, Shawban találta meg leglelkesebb és legmeggyőzőbb apostolát. Kevesen ismerték jobban Shawt abban a korszakban, mint Lillah McCarthy. Nemcsak primadonnája volt Shawnak, aki minden nagyobb darabjában játszott, hanem bizalmas barátjává vált a nagy Írónak, aki sokszor fordult hozzá tanácsért. — Nagy intellektuális tábora volt abban az időben Shawnak — folytatja Lillah McCarthy — és sokan voltak, akik rendszeresen felolvasták és megvitatták darabjait. Akkor virágzott a legjobban a Fabian Society, amikor Shaw is benne volt a vezető bizottságában. Miért jött Shaw Angliába? Most szóbakerült az, hogy miért hagyta ott Shaw Írországot és miért jött át Angliába. — Emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért vándorolt át Angliába, mikor Dublinban elég inspirációt találhatott volna azokban az irodalmi körökben, melyekben olyan egyéniségek voltak, mint George Moore és Shaw akkor igy felelt nekem: — »En már olyan öreg vagyok, hogy AE. apja lehetnék. Ami pedig George Moore-t illeti, ő abban az időben még nem fedezte fel Írországot. Párisban tanult festeni. Még saját magát sem fedezte fel. Az az Írország, amelyet most Ismer, akkor még nem létezett. Nem tölthettem el életemet álmodozásban az ir-dombokon. Anglia meghódította Írországot: nem maradt tehát más hátra, HT*"“" -------------mint átjönni és meghódítani Angliát, ttz amint észrevehette, elég alaposan sikerült is nekem.« — Mindig igen nehéznek találtam, hogy írásom olyan könnyű legyen, hogy még a korlátoltak is megértsék, hogy olyan reális legyen, hogy az életet minden képmutatástól megfossza és uj életkoncepciót teremtsen. A színpadon az volt a célja Bemard Shawnak, hogy leszámoljak a párisi Scribe-epigónok iskolájának klisészerü darabjaival. — Mielőtt Shaw megírta a »Fanny első szinjátékát« — folytatta Lillah McCarthy — közölte velem hogy olyan darabot akar Írni, ami a legegyszerűbb gondolkodású férfihez és nőhöz is szóljon. Mikor azonban a darabot előadtuk, tömegesen kaptam a leveleket a közönség kőéből, melyekben arra kértek, hogy szóljak a szerzőnek, hogy világosabban fejtse ki a darabban programját és szándékait. Shaw kereken visszautasította ezt. — Mennél egyszerűbbé teszek valamit — mondotta Shaw — annál jobban félreértik. Csak találgassanak, egészen addig, amíg rá nem jönnek arra a szenzációs uj ötletre, hogy talán éppen azt akartam mondani, amit mondtam és semmi mást. Ha Shaw dolgozik... Most szóbakerült, hogy hogyan dolgozik Shaw. — Mindig a pillanat ihletére bizta alakjainak cselekedeteit s ennek következtében a cselekményben gyakran váratlan fordulatok állottak be. Az orvos dilemmája esetében sokat szenvedtem emiatt a szokása miatt. Megtudtam, hogy Shaw a részemre ír egy darabot és megtudtam azt is, hogy egy gyöngejellemü művész szép és érdekes feleségét fogom alakítani, tehát szimpatikus szerepem lesz. Hirtelen azután levelet kaptam Shawtól, melyben értesít, hogy, szerepem most már egy végtelenül utálatos és kellemetlen nőszemély szerepévé változott. »Sajnálattal közlöm önnel, — irta akkor nekem — hogy a művész felesége az a fajta nő, amelyet én gyűlölök. Nem szabad tehát őt szimpatikusán megjátszania. Különben is az orvosok alakjai olyan humorosak, hogy teljesen elnyomják az ön alakját.« — Természetesen rettenetesen csalódtam és ezt meg is mondtam neki. ö azonban hajthatatlan maradt és már előre jobban tudta, mint én, hogy nagy sikert fogok aratni. — Shaw majdnem minden darabját maga rendezte és csupán egy színpadi segédrendező segédkezett neki. John Bull »Második szigetéit, az »Ember és felsőbbrendü emberit, a »Kandidált és még sok más darabját egészen egyedül rendezte. Rendkívül sokat fáradozott minden darabja rendezésénél és mindig sikerült is neki célját elérnie, bár mindig azt hangoztatta, hogy ő nem rendezni jött, hanem ö azért van itt, hogy megkíméljen bennünket a rendezőktől. Mindig csodálkoztam, ha néha-néha másnak engedte át egy-egy darabja' rendezését. De hát természetesen, ő nem lehetett egyszerre mindenütt. A műkedvelő társaságoknak is megengedte, hogy előadják darabjait és még az ő előadásukat is jobbnak tartotta egy átlagos hivatásos rendező munkájánál.1 Ha Lillah McCarthyval beszélünk Shawról, az majdnem ugyanannyi, mintha magával a nagy emberrel beszélnénk. Még sok rendkívül érdekes dolgot mondott Shawról, azonban e cikk terjedelme nem engedi meg, hogy ezeket leközöljem. Elmondotta róla például, hogyha együtt ebédelt vele, teljesen magának sajátította ki a beszélgetés jogát, monopolizálta a társalgást, úgy mint Coleridge és Meredith. Egy alkalommal összeesküvést szőttek többen, hogy elcsalják Shawt George Meredith-hez és jót mulatnak majd rajta, hogy miképen nem engedi egymást szóhoz jutni a két szenvedélyes beszélgető. Ebből azonban nem lett semmi. Egyszer azonban nagyon megjárta. Thomas Hardy-nál volt látogatóban. Ott volt egy ir hölgy, aki olyan borzalmas szóáradatot eresztett meg, hogy a látogatás végén a két iró némán kezetfogott és elbúcsúzott, anélkül, hogy egy szót is .válthattunk volna. egymással- ' * ‘ al. a Gvldo Tartalya verseiből: Pastorale Felhőtlen ég és rajta égő nap delel, a gyümölcsfák közt vidám szél szalad. Három-négy bárány béget és kószálva legel Egy pórleány a tűben nehéz, zöld fa alatt nyujtottan énekel. Két ökör fáradt és sovány a széles fehér utón bután huzza gödhös parasztszekeret. Sűrű por száll a szekér után, a tikkadt nyári lég nem mozdul, megmered. Romantikus öngyilkos keze Holtan találták meg a parkban, hajnali szürkületben hervadt levelekkel teleszórva. Kezei fehérek, mint sápadt leányzóé és görcsösen meredte' az egyikben fegyver, amely ennek a különös ifjúnak a halált hozta, a másikban összegyürött papiros az utolsó gondolattal, összegyürött papiros az utolsó szóval. Köd. Hideg szél zörög az ágak k"zött. A sárga és vörhenyes levelek, mint felhasad. értélén, szivec hullanak arcára, testére, meredt márvány kezére, hullanak, egyre hullanak. Kezek a halál elC A haldokló utolsó, törékeny napjai olyanok, mint szélben didergő levelek őszi ágon, mint remegő, bizonytalan árnyékok a vizen hajnali szürkület előtt. Az arc keskenyebb és dttetszőbb s a kezek egyre fehérebbé válnak. Az ő kezei — lassan olyanokká sápadnak, mint azok a gyertyák melyeket nemsokára meggyűlt egy öreg, aszott kéz * ebben a házban, miután lefogta az utoljára lecsukódó fáradt szemkagylókat. Sjuuttelobsi tUi-fiéi fordítása
