Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)

1927-08-28 / 239. szám

6STF

*9*

A váltságdijhozók eltávoztak.

Kis idő múlva a fejedelem húgának kis gyermeke született. Zálzernck kellett, mint rabszolgálóleánynak a kis gyermeket füröszteni.

Zálzer gyűlölni akarta ellenségének gyermekét, de valahányszor szemébe nézett, összeszorult a szive és nagyon sajnálkozott:

— Óh te szegény kis báránykám! Az én apám sereget fog küldeni, hogy fölégessék ezt a tartományt . Téged sem fognak kimélni szegény kis báránykám.

Megölelte és megcsókolta a gyermeket és visszavitte az édes anyjának.

A palotában mindenki azt hitte, hogy Zálzer rossz szivü és kegyetlen, azért egy napon a fejedelem húga igy szólt a férjéhez és bátyjához, a fejedelemhez:

— Kérlek benneteket, vigyétek el szolgálatomból ezt az idegen királylányt, mert én féltem tőle a gyermekemet.

A fejedelem igazat adott húgának és megigérte, hogy más szolgálót küld a gyermek mellé.

De előbb szeretett volna meggyőződni arról, hogy Zálzer igazán keményszivü-e?

Maga elé hivatta a rab királylányt.

— Jól vigyázz a szavamra király leánya! Az éjjel rosszat álmodtam. Megkérdeztem a jósoktól, mit jelent az álom? A jósok azt mondták, hogy csak addig fogok élni, amíg a húgom gyermeke felnevekedik. Amint felnevekedett, ő lesz az, aki meg fog engem ölni.

— És mit akarsz tőlem? — kérdezte Zálzer.

— Megparancsolom neked, hogy fullaszd a gyermeket a fürdővízbe! Ha parancsomnak ellene szegülsz, megöletlek.

Zálzer reszketve hallgatta a fejedelem szavait és mert éppen este volt, ment, hogy megfürössze a kis gyermeket. Mikor fürdette a kisdedet, hangosan simi kezdett.

— Sohasem tudnálak megölni te szegény kis jószág! —: mondta nagy sírással.

Megtörülte a gyermeket, felöltöztette, betakarta és elhatározta, hogy eldugja a gyermeket valahol. Mikor ki akarta vinni a szobából, egyszerre eléje állt a fejedelem, a függöny mögül rákiáltott Zálzerre:- Hova viszed a gyermeket?

. lálzer úgy megijedt, hogy a szive dobogása is elállt.

<— Add ide! — szólt a fejedelem és a gyermek után nyalt

Különösen ha hamar becsukja maga előtt az ajtót.

Egyszer azonban borzasztóan megjárta Bandi. Ott volt az üvegszekrényben kis bőrtokban a nagyapa régi szép borostyánszopókája. Bandi kivette a tokot és kihúzta belőle a szopókát.

— Látlak — szólalt meg a falon nagyapa képe.

— ügy? — gondolta magában a rossz Bandi. — Látsz nagyapa? Nohát majd mindjárt nem látsz. Sem engem sem ezt a szép szipkát. Mert kiviszem és cigarettázni fogok belőle.

Azzal kapta magát s szipkástul kiosont a nagyszobából.

— Tyhü, ez a rossz gyerek az én kedvenc szopókámat akarja elvinni! — gondolta magában a falon a nagyapa képe. — De már ezt nem engedem!

Bandi, akinek most történetesen nem volt otthon a mamája, sem az édes apja, papirost keresett a lakásban, amiből játékcigarettáí sodorjon bele a szipkába. Egyik szobából a másikba ment, egyik fiókot a másik után huzgálta ki, hanem egyikben sem volt papiros.

— No, mjd kitépek egy lapot az irkámból. — mondta magában és gyors elhatározással indult a gyerekszoba felé. Hát ahogy igy megy, egyszerre csak hallja, hogy kopog ám a háta mögött valami. Hátrapillant, hát ki más kopogott mögöríe, mint a nagyapa képe. Leszállt a falról és döcögött az aranyrámájában Bandi után.

— Add vissza tüstént a szipkámat! — kiáltott haragosan az unokájára. De Bandi már ezt talán nem is hallotta, mert a mint meglátta a háta mögött döcögő aranyrámás képet, elordiíotta magát, hogy:

— Ju-ujj! A nagyapa képe! Jön utánam! — és elhajítva magától a borostyánszipkát (szerencsére csak a vastag szőnyegre, úgy, hogy nem tört el), usdi, vesd el magad, rémült képpel és rémült visítással rohant ki a szobából, meg a lakásból az udvarra, az udvarról pedig az uccára. És egyre ezt ordítozta:

— Segitség! A nagyapa képe leugrott a falról és most jön utánam!

Az uccán természetesen azt hitték felőle a járókelők, hogy megbolondult és megfogták.

— Nincs itt a nagyapa képe, — mondták neki. — Hol van?

— Dehogy nincs. Utánam jött és rám kiáltott, hogy adjam vissza a borostyánszopókáját.

Még doktort is kellett hívni hozzája, hogy magához tér— Hát te meg hogy kerültél ide, te semmiházi? — ordított rá harsányan.

— A szegénység hozott ide, nagyságos jó uram. Szegény ember vagyok, üres a házam, üres a taraisznyám, könyörül’ meg rajtam.

— Menj, hagyj engem békében! —

Könny jelent meg a szegény ember szemében. Akkora

könnycsöpp, mint az öklöm.

— Nincs egy darab kenyerem se. Napok óta nem ettem, a gyerekemnek sem tudok adni egy harapás kenyeret sem. Neked sokat adott az Isten, adj nekem egy darabkát csak.

Korbácsot adott Kincses Péter, azt jól megmarkolta és rásuhintott vele a szegény ember hátára.

— Nesze, ne mondd, hogy zsugori vagyok, nem fukarkodom az ajándékommal.

— Isten bocsássa meg ezt neked — jajdult fel a szegény ember és elkotródott a fényes udvarról.

A koldus már a kapunál járt, amikor kiszaladt a tornácra Kincses Péter csöppnyi kis unokája.

— Nadaputa, méj bántottad?

— Mert megérdemelte. Rossz embernek korbács jár.

— Te vagy a jössz, nadaputa! — dobbantott lábával a kis unoka.

Kincses Péter eleinte rá sem hederitett arra. amit az unokája mondott neki, később azonban eszébe jutott és hiába legyintett egyet a kezével, nem tudott többé megfeledkezni róla. Egyre az eszében járt, folyton a fülében csengett, sehol sem volt nyugta tőle.

— Ej, nevetséges dolog, csak nem foglalkozom ilyesmivel! — mondotta magában dühösen és szétnézett az udvarban hogy a cselédjei rendben végzik-e a munkát.

De hiába sürgött-forgott az udvaron, hiába parancsolgatott jobbra-balra, folyton csak a fülében égett:

— Te vad a jössz, nadaputa!

— Hát éh rossz volnék? — kérdezte magától. — M;ért volnék rossz? Mert a dologtalan henye embert nem segítem? Ostobaság! Menjen dolgozni! Csak nem prédálom el, amit dolgos két kezemmel, véres verejtékkel összegyűjtöttem.

Alighogy megnyugtatta magát, eléje vetődött a kis unokája. Letépett az egyik fáról egy gyönyörű piros almát és odaadta neki.

— Nem teli, jössz embej vad, nadaputa.

Egy bácskai fiú

viszontagságos utazásai az egész világon át

ELSŐ FEJEZET.

Kicsoda Kilics Pali? Hány nyelvet tud? Hol tanulta? Csudálatos utazása Szuboticáré! az öt világrészen keresztül vissza Szuboticáig.

Júniusban, mikor az iskolákban az évzáró vizsgákat tartották, az egyik osztály vizsgájára én is elmentem. Az unokaöcsém járt abba az osztályba és látni akartam, hogy a kis lurkó haladt-e a tudományban. Évközben valahányszor találkozott velem — és pedig majdnem naponta találkoztunk — mindig ez volt a szava hozzám:

— Bácsi, adjon két dinárt cukorra, hogy jobb kedvem legyen tanulni.

Látni akartam a vizsgán, hogy a dinárjaim meghoztáke a kellő eredményt. A vizsga végén eltérő volt a vélemény köztem és az unokaöcsém között. Én annak a meggyőződésemnek adtam kifejezést, hogy a vizsga eredményéhez képest a fiú sokkal több dinárt kapott, mint amennyire rászolgált. Az unokaöcsém viszont azt állította, hogy a vizsga olyan lói sikerült, hogy okvetlenül kell neki még legalább húsz dinárt egyszerre adnom. Végre is kiegyeztünk tízben.

De hát ez most nem is fontos. A fontos az, hogy ezen a vizsgán láttam meg először Kilics Palit.

Szép, erős növésű, barnára perzselt arcú. átható tekintetű fiú volt ez a Kilics Pali. Szavai, amikor a tanító ur kérdéseire válaszolt, meggondolt szavak voltak. Értelmesen és tisztán beszélt, akár egy felnőtt.

A tanifo urnák, aki mellettem állott, odasugtam:

— Ugyebár, ez az osztály legjobb tanulója?

— Igen, — súgta vissza a tanitó ur, — ez a legjobb tanuló de a legérdekesebb is. Ez egy világjáró!

Többet nem lehetett erről beszélni, mert a vizsga tovább folyt és a tanitó urnák sorra kellett kérdeznie a többi fiukat. Én azonban nem tudtam többé azzal az érdeklődéssel figyelni a vizsgára, mint eddig. Mikor pedig a vizsga befejeződött, mielőtt az unokaöcsémmel távoztam volna, megkértem a tanitó urat, hogy mondjon valamit Kilics Paliról. A tanitó ur ezeket mondta:

«$1