Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)
1927-08-21 / 232. szám
8€t Galambország Jámbor, szelíd tekintetű, mezitlábos fiúcska haladt el a piactéri nagy csemegekereskedés előtt, melynek ajtaján akkor lépett ki egy vidéki földesur s felugrott a kocsijára, miközben a duzzadt pénzestárcája kifordult zsebéből, leesett a hátsó kcr csikerék mellé — Bácsi, elvesztete a pénztárcáját — kiáltotta fin csengő hangon, de hiába, mire aztán megiramodott ő is a tova robogó kocsi után. Az urasági kocsit már a városon kívül röpítették tova a jól táplált, szilaj paripák s a fiú még mindig rohant utána. — Jajj, mit csináljak?! Nem tudom a sok pénzt visszaadni a tulajdonosának — áll töprengve a fiú. de csak egy percig pihent, szalad ismét tovább a poros országút szélén. — Mi baj, kis öcsém? Talán kengyelfutónak csaptál fel? — kérdi tőle egy öreg mezőcsősz, aki vastag görcsös botjára támaszkodva nézett végig merengve az országúiról az őrizetére bízót dús növésű ültetvényeken. — Azt a nagy ur bácsit kell utolérnem, aki azon a kocsin ül, amelyikkel ott messze vágtatnak a paripák. Elveszítette a hogy rakják őket le a földre. Nézte a hosszú sínt, amelyike# jön majd a vonat. És egyszer csak jött, — prüszkölt, füstölt, zakatolt és megáll a kis házikó előtt, amit neki építettek. És Jancsi már ott várt Pista bácsival és a nagymamával és beszálltak a vonatba. És a vonat füttyentett, aztán megindult és benyargalt az alagútba. Egy darabig koromsötét volt, aztán világosodni kezdett és a vonat kibújt a hegyből a másik oldalon. És aztán tovább nyargalt a vonat és Jancsika meglátta a nagy vizet, amelyiknek sehol sincs vége, csillogó kék hullámokat, a fehérszárnyu halászmadarakat, a vitorlás csónak»' kát és a nagy hajókat. És Jancsika igen-igen boldog volt És aztán sokszor nyargaltak át a füstölgő vonatok az alaguton és minden vonaton utazott egypár gyerek, aki csőt dálkozva nézte a sok szépet. És a gyerekek nem gondoltak arra, hogy milyen nehéz volt az alagutat megcsinálni és hogy milyen jó, hogy megcsináták. De ha ti majd arrafelé utaztok egyszer, gondoljatok a jó Pista bácsira meg a többire, a kft olyan sokat dolgoztak benn a hegyben . AZ ALAGÚT Valahol, nagyon, nagyon mesze, van egy magas sziklás hegy. Oiyan magas, hogy a feje a felhőbe ér. A hegynek a lábánál szép kis falucska volt, csupa fehér kis házikó. Abban a faluban sokan laktak, öregek, fiatalok, gyerekek. És a gyerekek mindig kérték az öreg nagymamát, hogy meséljen nekik. És amikor a nagymama sok-sok meséje mind elfogyott, megkérdezte a legkedvesebb gyereket, a göndöriiaju Jancsikát: — No, Jancsika, most már mond meg te, mit meséljek mert én már nem tudom. És a kis göndörhaju Jancsika mindig azt mondta: — Arról mesélj, nagymama, hogy mi van a Nagyhegy másik oldalán, arról mesélj, amit ott láttál, amikor átmentéi a Nagyhegyen. És a nagymama elmesélte, mi van a Nagyliegy másik oldalán. Elmesélte, hogy van ott egy gyönyörű szép város, szép, nagy, kertes házak és a kertekben csodálatos virágok. Elmesélte, hogy ott mindig tavasz van, az ég sötétkék és a sok napsütéstől nagyra nőnek a virágok. Mesél olyan fáról, amelyiknek az ágán csak úgy, szár nélkül ülnek az óriási, fehér virágok. Minden virág olyan nagy, mint egy tányér és olyan illatos, hogy az egész uccában érezni az édes illatát. Íls mesélt olyan fáról, amelyiken száz meg száz apró piros rózsa virít és a pici rózsák olyan pirosak, mint a tűz. Messziről meglátni őket. És mesélt a nagy vízről, amelviknek sehol sincsen partja, sehol sincsen vége. És a fehérszárnyu halászmadarakról, akik ráülnek a hullámra pihenni, ha elfáradtak és ott hintáznak. Mesélt a vitorlás csónakokról és a nagy hajókról, amik a nagy vizen járnak. A gyerekek hal'gatták a mesét és a Jancsika szeme tele lett könnyel és azt mondta: — Én is akarom látni! Én is átakarok menni a Nagyhegyen. De a nagymama megsimogatta a Jancsi göndör fejecskéjét és azt mondta: — Dehogy tudnál te annyit járni a te gyöngelábaeskáiddaL Most már én se tudnék odamenni, már én is gyönge vagyok. Talán te még elmehetsz valamikor, ha nagy leszel és erős. sény nmének élelme. Áz éhes, jámbor állatkák a folyosóajtó előtt csoportosultak, várták, egyre várták gazdájukat, de az öreg ur nem mert, nem tudott előjönni. Ott bent hullatta forró könnyét hófehér szakállára. Az öreg Bundi gazdáját keresve, íelhordta szerszámait és az eltett bőráruit, a sok galamb mind beosont a nyitott ajtón. Bódi bácsi egyszer csak azt vette észre, hogy a galambjai körül fogják, reá szállnak, ruháját csipegetik. — Jaj, jaj, megszakad a vén, sebzett szivem! — zokogott fel Bódi bácsi s az öreg cselédjéhez fordult. — Adja nekik, Sára, a megmaradt kenyerünket, morzsolja el számukra, valamelyest enyhül az éhségük, szegény madárkáimnak. — Kát akkor mi mit eszünk? — kérdezte Sára néni töprengve. — Nem kell nekem semmi sem! Kend pedig vegyen maga számára tejet. — De halnap megint csak éheznek s nem tudunk nekik semmit sem adni. ; nem szabad nekik többé éhezni a szerencsétleneknek ! Szedje össze délután valamennyit s adja a sebesült katonák részere a hadikorháznak — mondta Bódi bácsi vérző szívvel. Addig-addig imádkozott, mígnem elszunnyadt ülőhelyéiben Almában ismét az éhező galambjai jöttek be szobájába, iamik észrevétlenül, az álom varázsálatával szelíd tekintetű, •panaszos ajkú, didergő mezitlábos gyermekekké változtak át s ime ugyanakkor mintegy feleletül imádságára, mennyei szavak zengtek szivébe-lelkébe: — Nézd, szolgám, ezek is galambok: az én lelkem legkedvesebb galambjai. Szeresd ezeket is, majd aztán jöhetsz az ,en boldog országomba. A következő reggelen Bódi bácsi lehordta szerszámai és az eltett bőráruit gazdasszonya segítségével a padlásról. Munkához fogott. Reszkető kezét megacélozta a nagy szeretettől áthatott lelke. Dolgozott reggeltől késő éjjelig. Mindennap két pár kis cipő került ki keze közül s esténkint az öreg Sára néni köténye alá rejté a cipőket, utnak indult a városba. Tudta ő jól, hol van a legnagyobb szükség a kis cipőkre. Éjjelenkint aztán meglátogatták Bódi bácsit álmában a galambjai: fülébe sugtak-bugtak, hogy nem éheznek már, boldogok Istennek szent országában. És beosontak az öreg úrhoz Istennek legkedvesebb galambkái is, de már nem mezítláb, dideregve, hanem kopogós cipőben, boldogan mosolyogva Bódi bácsira. Egyszeresük aztán, mikor a cipőbőrök mind elfogytak a padlásról, úgy látogatak el az ég galambjai, hogy szárnyaikra vették s felszálltak vele az égbe, az Urnák örömébe. a szamárhoz, aki az állatok között az orvosi hivatalt tölti be. Neki van hőmérője. A magam részéről sok meleg napot éltem át, de egyik se volt olyan forró, hogy a hőségtől ne csípett volna a bolha. Most azonban olyan nagy forróság van. hogy a bundámban levő bolha mind elernyedve alszik és nem csip. No, mordizornadta! Ebből nem nagyon okosodtunk meg. Annyi azonban valóban igaz, hogy a bolha minket se csip. Talán elbággyadt a hőségtől valamennyi bolha és beszüntette a munkát. Ebben a hőségben, mordizornadta, az ember még aludni se tud. Mert éjszaka is olyan tikkasztó a levegő. ^ hogy az ágyban úgy érzem magam, mintha tepsiben feküdnék, melyben pecsenyévé sülök. Elhatároztam, hogy Muncurkóval együtt kirándulást teszünk a havas hegyek közé, ahol nyáron is hüvösalevegő. Úgy terveztem, hogy addig maradunk ott. mig elmúlik ez a kánikula. Egy nagy bödönbe mézet tettünk, vettem két oldal szalonnát, egy kis hordót pedig megtöltöttem borral. Úgy gondoltam, hogy ez a fáintos elemózsia majd ió lesz ott a havasok között addig is, amig egy kicsit szétnézünk és megtaláljuk azokat a helyeket, ahol élelmiszereket lehet beszerezni. A mézes bödönt erős madzagokkal a Muncurkó hátára kötöttem, a szalonnát, mely fehér vászonzsákba volt takarva, és a bort pedigmagam cipeltem. Mordizornadta. még most is elfog a rosszullét. ha arra gondolok, hogy milyen nagyon izzadtunk, amikor a havas hegység irányában gyalogoltunk. De mindig csak arra gondoltam, hogy majd kárpótol minket a sok szenvedésért a hűvös havasi levegő. — Papa, — jajgatott egyszer a Muncurkó — üljünk !e. Fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok. De én csak biztattam Muncurkót, hogy meneteljünk tovább, a mézből, szalonnából és borból pedig, akárhogy jól is esne, útközben nem szabad fogyasztani, mert az kell a havasokban. Pár óra múlva Muncurkó bőgve mondta: — Papa, fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok! En is voltam fáradt, éhes és szomjas, de nem vallottam be. Ellenben mérges is lettem, mikor Muncurkót hiába csitítottám és azért dühömben három pofont adtam neki. miközben kiáltottam: — Mordizornadta! Nesze, hogy elmúljon a fáradtságod! Nesze, hogy elmúljon az éhséged! Nesze, hogy elmúljon a szomiuságod! A Muncurkó a pofonokra éktelen sírásra fakadt. A könny záporként hullott a szemeiből, végig folyt az arcán, aztán a gallérjánál a ruhája alá. Még viccelődtem is vele: — Mordizornadta, most könnyben fürödsz. a fürdés pedig 446 43«
