Bácsmegyei Napló, 1927. augusztus (28. évfolyam, 212-242. szám)

1927-08-21 / 232. szám

Nagyon elkedvetlenedtem, hogy az ennivalónk ilyen szomorúan elveszett. Bánatomban egy kis borral akartam magamat megvigasztalni. Leemeltem hát vállamról a hordót, a mely szintén igen könnyűnek tetszett. Mikor kihúztam a dugót, valóságos gőzfelhő tört elő a hordóból. Mikor a sok gőz eloszlott, megráztam a hordót, de nem hallottam lötyögést. Belenéztem és nem láttam abban egy csepp bort se. Csakis az törénhetett. hogy a bor a hőségben felforrt és gőzzé változva elpárolgott.

— Látod, látod, Muncurkó, — szóltam a bocshoz, — jól megjártuk, rnordizomadta. Gyaloglásunk közben -ételünk egyre olvadt, italunk pedig egyre párolgott és igy lett folyton könnyebb és könnyebb.

— Azért lett volna jó, ha a papa megfogadta volna a tanácsomat és pihentünk, ettünk és ittunk volna, amikor mondtam. de a papa mindig okosabb akar lenni!

Erre a szemtelen hangra úgy feldühödtem, hogy Muncurkónak ismét lekentem három pofont.

— Itt a pihenés, itt az étel, itt az ital! Mordizomadta!

Egészen elment a kedvem a havasi hegyektől. Szerencse,

hogy közben alkonyodott és éjszaka menetelhettünk haza, a mikor, ha meleg volt is, de nem sütött legalább a nap.

Hazaérkezve, először jóllaktunk, aztán pihentünk. Pihenés közben olvastam a Bácsmegyei Naplót és a hirdetések között láttam, hogy olcsón lehet venni fagylaltgépet. Azonnal rendeltem egyet a városból táviratilag és az harmadnapra meg is jött.

Azóta Hümmöge Zsuzsánna néni, a szakácsnőm, nem gvőzi a sok fagylaltot csinálni. Ebben a hőségben egyre fagyialtoztunk. A jó Hümmöge Zsuzsánna néni is.

Erdei palotám valamennyi ablakának rollóját leeresztettem. így az idő valamennyire elviselhető.

Gyerekek! Levelem végén örvendetes hirt közlök nektek. Muncurkónak reggeltől estig égyre irni kell. Ráparancsoltam, hogy írja meg a Habostorta olvasói részére a maga diákéiményeit, kezdve attól a naptól, amikor először ment az iskolába. Nagyon mulatságosak eezk az élmények és sokat lehet nevetni rajtuk. Én magam is nevetek, miközben a Muncurkó írásában a helyesírási hibákat javítom. Mihelyt Muncurkó elkészül, az írást elküldöm Balázs bácsihoz, hogy közölje le a Habostortában. Tudom, hogy jókat fogtok mulatni rajta. Mordizomada!

Szervusztok, gyerekek! Szeretettel üdvözöl titeket öreg barátotok:

Morgó Mackó nemzetes ur.

487

lehűti a íesti meíegs’éget! Tehát még hálás ís lehetsz a pofonokért!

Órákon keresztül meneteltünk a forró napon. A nap úgy sütött, mintha fizettek volna érte. Pár óra múlva megint megszólalt Muncurká:

— Papa, kérem, úgy érzem, hogy a hátamon a bődön mindig könnyebb lesz.

— Ez azért van, — magyarázta neki jóakaratulag, — hogy a sok cipelés folytán már úgy megszoktuk a terhet, hogy már alig érezzük. Mert bizony én is úgy vagyok vele, mintha a hátamon egyre könnyebb lenne a teher.

Mentünk, mendegéltünk tovább. Egyszerre csudálkozva kiáltottam fel:

— Mordizomadta! Most már meg úgy érzem, minha semmi teher nem volna a vállamon. Hátha útközben elvesztettem a csomagokat. Nézd meg csak, Muncurkó!

Ezzel megfordultam. Muncurkó rámnézett és szólt:

— Papa, a hordó ott van a hátadon és a vászonzsák is, melybe a szalonnát tetted. Azonban a bundát úgy fénylik, mintha olvadt zsírral volna bekenve.

Hátranyultam és mikor a mancsomat megnéztem, megrökönyödve láttam, hogy a tenyerem csupa zsir. Nosza, azonnal levetettem a hátamról a szalonnászsákot. De mikor belenézem megrémiilem. Nem vol már abban semmi szalonna, csak szalonnahéj. Bizony a szalonna az óriási hőségben mind elolvadt. Ahogy ott sopánkodom, tekintetem a Muncurkó hátára tévedt. Az is fényes volt. Se szó, se beszéd, leszedtem róla a mézes hötíönt. Olyan volt a kezemben, mint a pehely. Kinyitottam és belebámultam. Bizony abban nem volt semmi. A hőségben a bődön részei megereszkedtek, a méz pedig Muncurkó hátán végig a földre csurgóit.

— Guggolj négykézláb — ordítottam a bocsra.

Muncurkó nem tudta, hogy miért kell ezt neki megtenni,

mire pedig megértette, akkorára én mind lenyaltam határól a mézet. Legalább megmentettem, amit lehetett.

Muncurkó bőgött:

— Papa, te legalább egy kicsit jóllaktál, de én még éhes ■vagyok!

— Mordizomadta! •— mordultam rá, — te viszont lenyalhatod a zsírt a hátamról.

Muncurkó nem mondatta ezt magának kétszer, de hamarosan abbahagyta és szólt:

— Papa, kérem, nem bírom a zsirt kenyér nélkül. Ha kenyerem volna, csak hozzádörgöíném a bundádhoz és volna zsíros kenyerem.

m

bácsi a pénzét és én találtam meg — felelte a fiú akadozó lélekzettel.

Derék gyerek vagy. kis öcsém! De azért ne szaladj anngira. mert úgy sem éred előbb utol az urat mint csak otthon a kastély udvarán. Amott abban a faluban lakik, melynek ide látszik " tornya — magyarázta az öreg csősz a fiúnak.

A gyermek meglassította kissé a futását, de azért ment, iramodott tovább fáradhatalanul, mig csak rá nem talál az elveszített pénzestárca tulajdonosára az urasági kastélyban.

— Ez hát szép, derék dolgg, fiam! — ámult-bámult a földesur örvendezve. — Mivel jutalmazzalak meg becsületességedért, fáradtságodért, édes fiam?! No, várj. gondom lesz a jutalomról . . . Pihend ki magadat s aztán majd haza is vitetlek a kocsimon.

Nem tudott azonban a fiú pihenni a sok látnivaló miatt. A föídesur hasonkoru fiával bejárta az egész kastély környékét, a gyönyörű parkot. S aztán a terjedelmes baromfiudvar zsibongó szárnyas népe kötötte le a fiú figyelmét, az ébresztette szivében a legnagyobb gyönyört. Elnézte volna estig a sok pulykát, pávát tyúkot és egyéb szárnyas jószágokat, mindannyi közt leginkább a ritka szép hófehér galambokat. A kastély ura már figyelmezetíe, hogy befogatott számára, mert odahaza a városban már bizonyosan keresni fogják a szülei, miuán nem tudják, hol van?

— Mivel jutalmazzalak meg. fiam? Mit szeretnél a legjobban? — kérdé aztán tőle a föídesur.

— Olyan szépek, aranyosak azok a fehér galambok! rebegíe a fiú öntudatlanul.

Azzal kiválasztott a föídesur egy pár fejlett, fióka galambot a kis Varga Bódi részére, azonfelül egy nagyobbfajta bankjegyet is csúsztatott kezébe jutalmul.

Ez a pár ajándék-galamb lett az őse annak a nagy galambcsaládnak, mely Varga Bódi, cipészmester (Bódi gyermekből szorgalmas, keresett iparos lett) galambországának jámbor népét alkotta.

Evről-évre mind terebélyesebbé növekedett az ajándékgalamb családfája, annál is inkább, mert Varga Bódi soha egy fiókát el nem adott, sem el nem pusztitott. Legfeljebb néha napján egy-egy galamb hűtlen lett hazájához, elpártolt, elvándorolt máshova.

A galambdúcok, házikók egyre szaporodtak Varga Bódi udvarán. Folyton uj és újabb galarnbfalvakra, váracskákra lett szükség a galambországban, annyira szaporodott az áldott béke és hűség népe.

Az udvarra nyíló műhelyében dolgozgatott Bódi meser nagy szorgalommal, munkaszeretettel egész napon át. Kedvenc galambkái meg-megkopogtatták az ablakot, nyári időn

pedig a nyitott ablakon berepültek a műhelybe. Gazdájuk ölébe, vállára szálltak, bejárták, felkutatták az egész szobát

Múlt az idő, negyed századot, majd pedig fél századot1 ért meg a galambország. A hosszú idő Bódi bácsi haját és sza-; kállát hasonló szinüvé változtata a galambjai fehér tollazatának színéhez. Mesterségével most már felhagyott. Szerszámait és az összevásárolt rengeteg bőráruit felvitte a padlásra. Azontúl csupán a galambjainak élt, azok között járt, tipegett s etette őket szereteteljes gondoskodással, rajongással.

Nappalokon a Bódi bácsi maga őrködött a galambország jámbor népének nyugalma, békessége felett, éjjelenként pedig a hűséges kutyája: az öreg Bundi.

Nem is történt valami nagyobb baj mindaddig, míg csak a szörnyű világháború pusztító hire el nem ért a legbékésebb ország határáig.

A második háborús télen, egyik zord éjjelen történt az első nagyobb veszély, valóságos rablótámadás a szelíd^ békének ártatlan népe ellen. Bódi bácsi arra a megdöbbentő, szomorú eseményre ébredt fel, hogy galambjainak egy harmadát

elrabolták.

— Haj, haszontalan vagy te is, elhagytad rabolni az én jó madárkáimat!... Menj, haragszom rád! Nem ébresztettél fel. mikor itt garázdálkodtak a rablók! — vádolta elkeseredett szívvel az öreg kutyáját, amint az meg akarta nyalni a kezét.

Bundi szomorúan nézett szelíd, okos szemével az öreg gazdájára, nem tudta felfogni, miért haragudhatik ő rá, ártatlanra a gazdája.

— Soh’se bántsa azt a jó kutyát gazd’uram! — intette Bódi bácsit a jóságos arcú öreg gazdasszonya. — Hűségesen őrködött szegény állat a ziniankós éjjel is. Jól hallottam az éjjel a szobámban, mikor a kigyelmed ajtajánál nyöszörgőit a Bundi s kaparta az ajtót. Iholni, mégis látszik az ajtón a karmolásnak nyomai.

— Különös, nagyon különös a dolog, hogy olyan mélyen aludtam! — csóválta fejét az öreg ur, engesztelésül megsimogatá az öreg Bundi buksi fejét. — De hát miért nem jött ki kend a szobájából a tolvajokat elkergetni? — szólt a gazdasszonyához.

Megfogyatkozott nemcsak a háborús viszályban álló országok, hanem Bódi bácsi galambországának lakossága is, mégis úgy járt Bódi bácsi, hogy a szörnyű háború harmadik’ évében a megmaradt galambjai számára sem tudott elegendő búzát s egyéb gabonát Vermi.

— Csak az embereknek jusson most annyi, amenyi szigorú mértékletességgel elégséges, nem a kigyelmed haszontalan állatjainak! — figyelmeztette valaki az öreget goromba szavakkal.

A tél közepe táján teljesen elfogyott a galambország sze-436